A Bárka alapító tagja, Bérczes László tizenöt év után Kaposvárra szerződik, közben pedig párjával megszervezi a szerdán induló Ördögkatlan fesztivált, immár negyedszer. Beszélgettünk vele arról, hogy elveszíti-e az Ördögkatlan miatt a lakását, hogyan csukja be maga mögött a Bárka ajtaját, és meg lehet-e felelni a kaposvári elvárásoknak. INTERJÚ
– Az Ördögkatlan költségvetésének valamivel több mint a felét fedezi a támogatás. Össze fog jönni a másik fele?
– Ezt augusztus hetedikén este tudom majd megmondani. A negyven és félmilliós kiadásból eddig tizenkilenc, a jegyelővételek miatt most már csak tizenhat és fél millió hiányzik. A jegyelővétel az utolsó napokban kezd el igazán beindulni: gondolom, a fesztiválozók meg akarnak győződni arról, hogy jó idő lesz. Épp most találkoztam a honlapot kezelő Göttinger Palival, és megkértem, tegye ki az időjárás-jelentést a kezdőlapra. Viccből azt mondtam neki, hogy állandóan nézze, és ha nem napsütést jelez, vegye le. De most kint van. Ezen nagyon sok múlik, sőt – a kérdésre válaszolva – szerintem ha jó idő lesz, nem leszünk veszteségesek. De az biztos, hogy még egyszer nem szabad ezt így csinálni. Egyszerűen azért, mert nem normális, hogy hetek óta azzal kell foglalkoznom: a fesztivál miatt el kell-e adnom a garzonlakásomat. Másfelől az sem normális, hogy a fejem pénzzel legyen tele, noha a büdös életben nem foglalkoztam ezzel – ezért nincs semmim, ami pénzben mérhető. De ez nem panasz, nem is panaszkodhatnék, hiszen senki nem kért arra, hogy Kiss Mónival kitaláljuk és megszervezzük ezt a fesztivált.
– Kellett a fesztivál műsorának összeállításakor – akár pénzügyi, akár másmilyen okból – kompromisszumokat hozniuk?
– Akár azt is mondhatom: nem, bár ez kicsit szigorúan hangzik. Egy-két programra azért kerül sor, mert tudom, hogy a résztvevő falvak szeretnék – nekem pedig fontos, hogy nekik jó érzésük legyen. De nem jelenthetem ki, hogy az éjszakai rockkoncertek csak azért vannak, mert azok hozzák a bevételt, hiszen ezeket a programokat mi is akarjuk, szeretjük. Viszont kétségtelen, ha csak rockkoncertekből állna a fesztivál, akkor nem kéne ennyire izgulni a bevételek miatt. Ám akkor az egész értelmét vesztené számunkra: nagyon fontos, hogy sokféle művészeti ág jelen legyen, mert bennünket – Mónit, engem és valószínűleg az odalátogató embereket is – nem csak egy dolog érdekel megszállottan. Az is remek érzés, ha a környékbeli templomok tele vannak, amikor ott komolyzenei koncerteket tartunk, és az is, ha a Kiscsillagon ezrek csápolnak. Talán ezért nem tudok valami nagyot teremteni, mert nem egy bizonyos dolog érdekel.
– Több interjúban említette, hogy nem szeretné, ha az Ördögkatlan elveszítené az ártatlanságát. Mi veszélyezteti?
– Elsősorban az intézményesülés. Panaszkodhatok, olyasmiket kell intéznie néhányunknak, amikről soha nem gondoltuk volna, hogy csinálnunk kell – hány méter betápkábelre van szükség és miért nincs függöny a zuhanykabinon –, de közben ez a középkori műhely-jelleg a lényege az egésznek: a késztermék minden porcikájához köze van a létrehozónak. Abban a pillanatban, hogy nem üdvözölhetem személyesen a fellépőt, és utána nem köszönhetem meg neki a fellépést, mert annyira gigantikus lesz a fesztivál, hogy nem lesz erre lehetőség, akkor már nem fog elférni a kezünkben, és azzal az egészet elveszítjük.
– Abban, hogy tizenöt év után eljön a Bárka Színházból, esetleg része van valami hasonló intézményesülésnek?
– Nem, ennek csak a bizalomhoz és a bizalmatlansághoz van köze. Nagyon sokat köszönhetek a Bárkának, nagyjából ott kezdtem el rendezni, és ott kaptam lehetőséget arra is, hogy a Művészetek Völgyében csinálhassak Bárka Kikötőt. Ez csupa olyasmi, amit a Bárka által tanulhattam meg, és a Bárkában dolgozó emberek szinte mindegyikét nagyon szeretem. Nem lenne méltó bevágni az ajtót magam mögött. Szépen becsukom, úgy, hogy bármikor kinyitható legyen. De úgy érzem, hogy azzal a bizalommal, amit a kaposvári színház igazgatójától kaptam, élnem kell. Emellett ösztönösen, magamnak sem megfogalmazva, biztos, hogy benne van a döntésben az is, hogy idén voltam hatvanéves. Ez letagadhatatlan tény, ilyenkor az ember csak elmélázik azon, van-e újabb köre még. Lehet, hogy hiúság, de én kipróbálom. Kaptam egy lehetőséget, élek vele; biztos, hogy nehéz lesz, mert a kaposvári társulat engem nem vár. Szerintem Rátóti Zoltánt sem várta, ez egy összecsiszolódott közösség, aki oda belép, idegen, gyanús. Nem szabad rossz néven vennem. Amire építek, az a bennem jól működő „kurvaság”, ami a konfliktuskerülésemnek is az alapja: azt akarom, hogy mindenki szeressen. Persze ez fából vaskarika, mert – főleg vezetőként – lehetetlen mindenkinek megfelelni. De mégis, ez nálam majdnem működik.
– A bárkás pályafutása alatt elindította a Hajónapló Műhelyt, a már tizenöt éves ingyenes kritikaíró-tanfolyamot, a minden előadás mellé készülő, 20-30 oldalas Hajónaplót, a Bárka Kikötőt a Völgyben, aztán az Ördögkatlant. Mi az a késztetés önben, ami miatt újabb és újabb ilyen jellegű munkákat vállal? Meggazdagodni egyikből sem lehet.
– Egyfelől biztosan le kell csapolni az energiáimat. Másfelől talán a személyiségem gyenge pontjaiból következik. Nagyon jellemző rám a megfelelni akarás: tudok-e úgy, mint ő vagy még „úgyabbul”? És közben mindig találok valakit, aki valamit jobban csinál nálam. Régebben volt benne sznobizmus is, és mindez összefügg azzal, amiről az előbb beszéltem: azt akarom, hogy szeressenek. Emellett sokan munkával oldják meg az életük nehézségeit, én is így voltam vele, és aztán egy kicsit beleragadtam. De persze mindez örömet szerez, hiába nyavalyog néha az ember.
– Csak azért Kaposvárra megy a Bárkából, mert Rátóti Zoltán pont oda hívta, vagy szerepet játszott a döntésben a kaposvári színház nagy múltja is?
– Őszintén szólva bátrabban és könnyebben mentem volna akárhová máshová, hiszen Kaposváron nem lehet megfelelni. Az ottani elvárásnak még én, a megfelelőzseni sem tudok eleget tenni: a nyolcvanas évek kaposvári színházával nem lehet mit kezdeni, kivételes emberek dolgoztak ott. Talán nem is törődnék vele, ha én magam nem köszönhetnék egy csomó meghatározó élményt Kaposvárnak.
– Milyen színházat képzel el a következő években Kaposváron?
– A 2011/2012-es lesz az első Rátóti – és egy kicsit Bérczes – által meghatározott évad, ez még az ismerkedésről fog szólni; jó lenne, ha elég jól sikerülne. De az azt követőben kellene igazán megmutatnunk, hogy mit tudunk. Ha az nem jól sikerül, akkor hiba volt elvállalnunk. Nesze-semmi válasz lesz, de nem tudom pontosabban megfogalmazni: teltházas előadásokat szeretnék, úgy, hogy ne legyen köztük egy sem, amit én kívülállóként ne szeretnék mindenképpen megnézni.
– Azért is kérdezem, mert ha az ember végignézi a rendezéseit vagy a Bárka elmúlt éveit, biztosan kialakul egy kép az ön színházeszményéről. Ezt szeretné képviselni Kaposváron is?
– Az alkotó emberek általában befogadóként is elsősorban arra nyitottak, amit maguk is képviselnek, én nem így vagyok ezzel. Tehát abból nem lehet kiindulni, hogy kicsit a realizmusba ragadt, kicsit – vagy nagyon – pszichologizáló, magyar plebejustörténeteket csináltam, általában alul lévő emberek elveszített vagy megnyerhető lehetőségeivel. Az életutam, amelynek fontos része volt, hogy színikritikusként is dolgoztam, nyitottságot követelt tőlem. Nem az alkotóét, hanem a befogadó emberét, azaz nyitottságot minden, minőséget felmutató műfaj felé. Ebbe belefér Vidnyánszky Attila és Mohácsi János is: valóságos célom, hogy ők szerepeljenek a következő utáni évadban. Nem a gesztus miatt, hogy erről az oldalról is meg arról az oldalról is, hanem kizárólag azért, mert ők a legjobbak. Rengeteg a tehetséges rendező az országban Bozsik Yvette-től Göttingeren át Bodóig: jó lenne, ha ők Kaposváron dolgoznának. A célom, hogy begyűjtsem őket, nem érdekel, hogy milyen pártra szavaznak vagy miket beszélnek, ha engem nem küldenek el a fenébe. Különben az se baj, csak jöjjenek.
Szerző:
Kovács Bálint
forrás: http://kultura.hu/
