Martin McDonagh: Leenane szépe

A Móricz Zsigmond Színház bemutatója.

Fordította: Upor László.
Rendező: Göttinger Pál.

Szereplők:
Mag: Pregitzer Fruzsina
Maureen: Kuthy Patrícia
Pato: Nagyidai Gergő
Ray: Martinkovics Máté e.h.

Jelmez: Cselényi Nóra
Díszlet: Ondraschek Péter

A rendező munkatársa: Rajkó Balázs

Felvételről közreműködik Göttinger Pál (ének, ír furulya), Dinyés Dániel (ének, zongora) és Bordi András rádióbemondó. A zenei felvételeket Mohai György készítette a budapesti Pannónia Stúdióban.








Martin McDonagh kultikus filmjei, például az In Bruges (Erőszakik) vagy a The Guard mellett színdarabjaival (A kripli, Vaknyugat, A párnaember, Hóhérok) is igen népszerű Magyarországon. Az ír vidéki élet kulisszái között játszódó történetekben mintha az egymásra utalt nehézsorsú emberek, közösségek, családok számára a feneketlen gyűlölet és feltétel nélküli szeretet ugyanaz az érzelem lenne. Mintha nem egy skála két végén helyezkedne el ez a két érzelem – hanem a szélsőségeknél összeérne.
A Leenane szépe egy kegyetlen, erős akaratú anya és az ő megzavarodott, de nem kevésbé kegyetlen és erős akaratú lányának hátborzongató, véres és mégis kacagtató története, akik az világ végén, a falutól és a világtól is elzárva magukra maradnak egy kis házban. Nem fiatalok már, így hát nagyon veszedelmes dolog arról álmodozniuk, hogy az életük még változhat, pláne jobbra fordulhat...
„E darab különleges erejét az adja, hogy egyszerre mulatságos és mélyen megrázó, groteszk haláltánc. A legjobb jelenetek alatt egyszerűen nem lehet eldönteni: sírjunk, nevessünk, vagy borzadjunk.” (Daily Telegraph)
„Tragikomédia, vagy inkább olyan tragédia, amit muszáj végig nevetni. Nincs benne semmiféle újítás, modernnek, formabontónak távolról sem nevezhető, talán még azt is ráfoghatjuk, hogy kissé melodramatikus. Csak éppen a maga módján tökéletesen megírt, hibátlan ritmusú darab, ritka jó dialógusokkal és sűrű, eredeti fekete humorral.” (Upor László)
A Pregitzer Fruzsina és Kuthy Patrícia főszereplésével készülő előadást Göttinger Pál állítja színre.


“Emberi szörnyeteget, azaz kizárólag gonoszságból épített karaktert nem lehet eljátszani hitelesen. Csak mindig egy egész embert. Igazi szándékokkal, igazi vágyakkal, igazi sértettségekkel, igazi fájdalmakkal. Érteni kell, mit miért tesz, még ha magánemberként egyébként sarkos véleményünk is van róla. Ez voltaképpen egy mélyen missziós gondolat: a bűnt tartozunk elítélni, de sosem a bűnöst. A Leenane szépe hősei szörnyeteg módjára bánnak egymással, mégis súlyos tévedés lenne őket ebből a szempontból vizsgálni. Magából kifordult állapotában azokba rúg az ember a legnagyobbat, akiket a legjobban szeret. Fel kell ismernünk azt a szándékot, a szereplőkben és magunkban, ami az ütésre lendített kezet hajtja. Még ha úgy tudjuk is: mi sosem ütnénk. Ez a darab a határhelyzetekről szól, és íme, ez is az. Halad az ütés a levegőben: eddig a másodpercig mindent értünk, mindennel empatikusak vagyunk. Abban a pillanatban, hogy odaér: megengedhetetlenség, visszavonhatatlanság, tragédia történik. Az ütés, mikéntha kilassítva, szántja a levegőt. Ez a másodpercnél rövidebb idő elég arra, hogy egy személyiség örökre tönkremenjen, megrohadjon, eltorzuljon. Nem lehet jóvátenni. De meg lehet-e állítani?” 

“McDonagh a tehetetlenség dühét fordítja át darabjaiban már-már komikusan túlzó erőszakossággá, a tehetetlen düh pedig mindannyiunk személyiségének igenis létező szelvénye. És amikor tehetetlenek vagyunk, akkor ütünk. Székbe, asztalra, másik emberbe – ha arcába nem is, hát a lelkébe. Inkább üssenek a színdarabok szereplői, mint mi magunk… ez pedig felszabadító és egyáltalán nem elítélendő módon: mulatságos is tud tehát lenni. Szabad nevetni rajta.” 

“Egy riportkönyvben kérdezi az író a börtönparancsnokot, hogy tulajdonképpen mi a büntetésvégrehajtás célja. A nevelés? A társadalomba való visszavezetés? A szembesítés? Hosszas töprengés után a parancsnok ilyesmit felel: ezek csak rárakódások, igazán soha el nem érhető sziszüfoszi célok. A büntetés célja ugyanis: a büntetés maga. Ízlelgessük kicsit ennek a mondatnak az iszonyatát: a büntetés maga. Hogy rossz legyen neki. Úgy hangzik, mintha ez nem tartozna ide, hisz a mi történetünkben nincs igazi börtön – mégis a darab kulcsmotívuma ez. Két ember, anya és lánya, egy felbomlott család elszigetelten együtt maradt két tagja bünteti egymást minden nap minden percében. Nincs kijárat, nincs menekülés. Van ugyan néha kicsi kimenő, de az után is vissza kell térni. Büntetik egymást az életükért, a kudarcaikért, mindenért, ami lett belőlük. Már nem is érhető tetten, hogy hol kezdődött. Minden tett, minden mondat a másikra mért büntetés. Nincs más célja, csak hogy a másiknak rosszabb legyen. Egyikük, amikor tiszta, rárakódásmentes szeretettel találkozik odakinn, idehaza ezt kérdezi: miért? Miért? Miért csináljuk mi ezt egymással? De a szorításon már nem lehet enyhíteni. Késő van hozzá. Ha ügyesen csináljuk az előadásunkat, talán lesz néző, aki felismeri a saját életében ezt a spirált. És meg tudja akadályozni, hogy neki is késő legyen.” 
 Göttinger Pál rendező



Leenane szépe - képek az összpróbáról


MARTIN MCDONAGH - LEENANE SZÉPE
Megosztás: