STUBER ANDREA: SZOMBATHELYI HALADÁS

A tárgymutatóban: , ,
A 2015/16-os évad a szombathelyi Weöres Sándor Színházban

Jordán Tamás társulata tehát sokféle térben dolgozhat, és nem is lustálkodnak, annyi bizonyos.

Szombathelyre menni színházba felér egy szívderítő időutazással. Utoljára a nyolcvanas években, legfeljebb a kilencvenesekben tapasztaltam meg személyesen vidéken azt, amit Szombathelyen. Tudniillik hogy a város számára fontos a színháza, szereti és érdeklődik iránta. Legyen akár helyi pincér, taxis vagy szállodás, akivel összeakad ott az ember, ha szóba kerül az esti program, a színház – mindegyiknek felcsillan a szeme, kérdezi, mi lesz az előadás vagy milyen volt, amit láttam. Jordán Tamás színházigazgatóként talán most sem tudta egészen megvalósítani az eszményét, az agoraként működő teátrumot, de valószínűleg senki az utóbbi évtizedben nála közelebb nem jutott ahhoz, hogy a színháza kötődjön a városhoz, része legyen az emberek életében. Jellemző momentum például, aminek decemberben voltam tanúja: az Aktív időskor Szombathelyen elnevezésű programban ötezren vették részt 2015-ben, s az eseménysorozat utolsó aktusaként A padlásdélutáni előadását tekintette meg telt háznyi nyugdíjas. (A nagyterem minden egyes székén ajándék várta az érkező nézőket, óvodások keze munkája.) Jelen volt a polgármester is, akinél, orvos lévén, senki nem is lett volna hivatottabb újraélesztő készüléket felavatni az előadás szünetében az előcsarnokban.

A város és a színház barátságos viszonyának egyik alapeleme, hogy a szombathelyi Weöres Sándor Színház öt évvel ezelőtt felavatott épülete jó ház, vonzó hely. Tágas, világos, nyitott nézőforgalmi tereiben kényelmesen időzhet több száz ember. A kérdés mindig az, hogy a telt ház elfér-e odakint is, előadás előtt és a szünetben. Itt nem bántak szűkmarkúan a terekkel, az ülőalkalmatosságokkal (kedvencem a lépcső alatti eldugott duplafotel, amelyben diszkréten lehet akár jegyzetelni, akár csókolózni, kinek mi a programja a szünetben), a női mosdó fülkéivel, a büfé asztalaival, székeivel. A büfé egyébként étteremként is szolgál, ami szintén hasznos dolog a néző számára, és mivel viszonylag jól szeparált helyiség, azt a hátrányát sem kell megszenvedni, hogy ételszag terjengene az egész színházban. (Zárójeles megjegyzés: a szombathelyi színházban 200 forintba kerül az a sósperec, amit Budapesten a Nemzeti nézőtéri büféjében 450-ért adnak.) Az eddig említett tényezők sem elhanyagolhatók a színháznéző komfortérzete szempontjából, de a lényeg persze maga a színházterem és ami ott történik. Ugyanakkor az is fontos momentum, hogy Jordán Tamás igazgató mindig is szorgalmazta a társulat tagjainak tényleges jelenlétét a városban: ne ingázzanak a színészek, hanem kvázi szombathelyiként éljék az életüket.

A Weöres Sándor Színház nagyterme 260 férőhelyes, kényelmes, megfelelő emelkedésű nézőtérrel. (Plusz bónusz, hogy amikor bejön a sorba az ember ismeretlen székszomszédja, udvariasan köszön.) A Márkus Emília terem különösen jól sikerült kamaraszínház, ahol a tetszőlegesen elhelyezett játéktérrel szemben vagy körül 180 néző is leülhet. A viszonylag nagy befogadóképesség ellenére is szinte stúdiószínházi érzetet keltő, intimitást őrző játszóhely ez, ahol egyetlen néző sem érzi magát távol a színpadtól. (Sajnos a Márkus Emília terem nagyszerű adottságai között játszott előadások szubjektív nézői közelségérzetét szinte lehetetlen előállítani olyankor, amikor az itteni produkciók máshol vendégszerepelnek. Ezt a Jeles András rendezte A félkegyelmű2013-as POSZT-szereplése – a pécsi Nemzeti nagyszínpadán – éppúgy igazolta, mint a Czukor Balázs rendezte Hamlet vendégjátéka idén áprilisban a budai Átrium Film-Színházban.) A színház stúdiószínpadként használhatja próbateremét, és tárolnak egy kisebb, bárhol felállítható „összecsukható” nézőtéri tribünt is, egymás alá tolható sorokkal.

Jordán Tamás társulata tehát sokféle térben dolgozhat, és nem is lustálkodnak, annyi bizonyos. Például március havában játszottak több mint negyven előadást, és amellett még akadnak más programok is: beszélgetés, előadóest, közönségtalálkozó, kiállításmegnyitó, koncert, RögtönÖzön, Császárok napja, csocsókupa a Krúdy Klubban (Szombathelyi Haladás vs. Weöres Sándor Színház), Színházszerda – A kulisszák mögött a Cafe Freiben és még ki tudja, mi minden. A vidéki színházak általános szokásával ellentétben Szombathelyen szívesen tartják repertoáron korábbi szezonok népszerű darabjait is, mint például Székely Csaba Vitéz Mihályát vagy A dzsungel könyvét. A tavaly tavasszal bemutatott nagyszínpadi Makrancos hölgy és a Márkus Emília termi Hamlet idén is látható volt az évad nagy részében, tavasszal pedig Budapesten is sikert arattak e Shakespeare-bemutatók. Alföldi Róbert Makrancosa és Czukor Balázs Hamletje egyaránt jóféle kortársi produkció, amely a mai néző mai gondolati mezőjében helyezi el a mű egyéni rendezői olvasatát. De ezeknél régebbi produkciók is akadnak a repertoárban. A Bábelna, amit a Krúdy Klubban vacsorával adnak, 2013-as születésű, A jó pálinka itassa magát pedig talán még az új színházépületnél is idősebb.

A szombathelyi színház színésztársulata hozzávetőleg harmincfős. Az utánpótlás részint helyből érkezik – mint a szépen fejlődő Balogh János –, részint pedig a kaposvári művészeti egyetemről, ahonnan a feltűnően tehetségesnek mutatkozó Sodró Eliza vagy Hartai Petra jön. Erős a már tapasztaltabb fiatal színészek mezőnye is — Alberti Zsófi, Bánfalvi Eszter, Fekete Linda például –, a középkorúak nemzedékének pedig olyan oszlopai vannak, mint Bajomi Nagy György, Csonka Szilvia, Görög László, Mertz Tibor, nem beszélve Kiss Mariról, Szabó Tiborról vagy Trokán Péterről. És akkor lett még nekik egy Bányai Kelemen Barnájuk is. Jó karakterszínészben sincs hiány – Avass Attilától Orosz Róberten át Vlahovics Editig. Elmondható, hogy a Weöres Sándor Színház társulata magas szakmai színvonalat képvisel, még ha ezt állami művészeti díjak nem is tanúsítják. (Az állami művészeti díjak, például a Jászai Mari-díjak osztásának utóbbi 6-7 éve alapján kétségkívül a szolnoki Szigligeti Színház társulatában található a legtöbb kiváló fiatal színésztehetség, de ezt meg a nézői tapasztalat nem igazolja.)

Ugyanakkor a színházi szakmától jövő elismeréseket nem nélkülözik a szombathelyiek; fesztiválszerepléseiket – legyen az POSZT, vidéki színházak fesztiválja a Tháliában vagy a Városmajori Színházi Szemle – általában kitüntetések kísérik, s ebben az évben a Gábor Miklós-díj Bajomi Nagy Györgynek, a Vas megyei Hamletnek jutott. Szombathely idén elveszítette főrendezőjét, amennyiben Béres Attila igazgatónak ment Miskolcra, de változatlanul számíthat visszatérő rendezőire – Mohácsi Jánosra, Valló Péterre, Ivo Krobotra, Horgas Ádámra, Réthly Attilára vagy a színháztól el szerencsére nem szakadó Czukor Balázsra –, és történtek új munkatalálkozások is, A mi osztályunkat rendező Lukáts Andorral vagy a Nyolc nőt színpadra állító Göttinger Pállal. (Azt sem lehet elfelejteni, hiszen beépült, hogy Jeles András szintén rendszeresen dolgozott Jordán Tamás társulatával több évadon keresztül. Itt jegyzem meg, hogy mindaz, amit e hasábokon a szombathelyi színházról írok, nem belső információkon, hanem publikus híreken és közvetlen tapasztalaton, nézői élményeken alapul.)

A 2015/16-os évadra, ahogy szokott, 8 bérletes bemutatót tervezett a színház, négyet a nagyszínpadra, négyet a kamaraterembe. Az arányokat tekintve: egy zenés gyerekdarab, két világirodalmi klasszikus, egy magyar klasszikus és négy külföldi kortárs mű. Utóbbiak közül kommersz, vagy bulvár kategóriába illeszthető kettő (esetleg három, ha Martin McDonagh A kriplijét is ide sorolom, márpedig hajlok rá). Bérleten kívül került még közönség elé a Jelenetek 2 házasságból, amely produkció Móricz Zsigmond két egyfelvonásosából áll, B. Török Fruzsina színpadra alkalmazásában és Koltai Róbert rendezésében. Szintén bérleten kívül tűzték műsorra tavasszal Babarczy László rendezésében Szombath András Szivárvány havasán – Köpönyeg és palást című drámáját, amely a 2014-ben, Szent Márton születésének 1700. évfordulója alkalmából meghirdetett, mérsékelten sikeres drámapályázat eredményeként jutott színpadra 2016 tavaszán.

Az évad első premierje viszonylag egyszerű feladat volt: a főrendező Béres Attila újra színre vitte Görög Lászlóval a címszerepben a Játszd újra, Sam!-et, amint azt két évvel korábban Miskolcon már megtette. Evvel egy időben készült A kripli a Márkus Emília teremben, amely mindenekelőtt a Csonka Szilvia-Kiss Mari párosnak kínált hálás színészi feladatot a két öreg, csúf írországi boltos nénike megformálásával. (Kedves mellékkörülmény, hogy Csonka Szilvia a figura elrajzolásához egyre növekvő pocakjával is hozzá tudott járulni – mint aki előadásról előadásra mind több sárga haminyamit falt be.) A produkció kiváló terepet nyújtott ahhoz is, hogy a címszerepet játszó Balogh Jánost és a Helent alakító Hartai Petrát méretes feladatban tegye próbára. Mindketten derekasan helyt álltak; a címszereplő bírta erővel, a fiatal színésznő pedig olyan Helent formált meg, akinek nyersesége mögül sokféle szín és mély érzékenység sejlett fel. Ivo Krobot rendezése egyébként új fényben mutatta Martin McDonagh darabját: valami meghitt rémességgel ruházta fel ezt a különös vidéket, világvégi tájat. Hiába unalmas, szegény és ócska vidék, mégsem lehet olyan rossz hely, ha az ott lakó, egymással összetartó, esőkabátos emberek el sem tudnák képzelni az életüket máshol. (Plusz még az amerikaiak is oda mennek, filmet forgatni, ugye.)

A következő bemutatópáros a nagyszínpadi A padlás és a kamaraszínházi Ványa bá volt. A padlással Horgas Ádám a gyerekmusical-vonulatot folytatta a tavalyi A dzsungel könyve után, itt-ott egy-egy atelier-poénnal utalva is az előzményre, amit a szombathelyi közönség annak rendje és módja szerint ért és értékel is. Az előadás világa – a fehér jelmezek és a neonszínű kiegészítők – kissé olyan hatást keltettek, mintha az alkotók lejjebb szállították volna a szerzők által meghatározott 9-99 közötti korhatárt 3-33-ra. Szűkölködött az előadás egyéni ötletekben – leszámítva Kálmáchelyi Zoltánt, aki Robinzon robotként szépen megdolgozott a poénjaiért –, de ettől még a produkció betöltötte hivatását. Részint szerette a közönség, részint pedig a társulat fiataljai – főként az egyetemisták, a Rádióst játszó Kenderes Csaba, a Hercegként fellépő Jámbor Nándor és az Ütegként szeretnivalóan bénázó Matusek Attila – gyakorolhatták magukat abban, hogyan kell a gyerekközönség kedvére téve énekelni és játszani.

Az ez idő alatt készült Ványa bá izgalmasabb vállalkozásnak ígérkezett és bizonyult. Réthly Attila rendezéséhez Hamvai Kornél újrafordította Csehov művét, ennek nyomán veszett el a címből egy „csi”, bár kínai értelemben az előadásban benne van. A produkció egyszerre hozza a Csehov-élményt – Takács Lilla tervező világos díszletében (ablakok, ajtók, szófa, utazóláda, billiárdasztal, rönkbe vágott fejsze) – és a jellemek, a kapcsolatok, a helyzetek egyenes vonalát a máig, sőt tovább, a jövőig. Szuggesztív színészi alakítások adják az előadás érvényességét és elevenségét. Mertz Tibor Ványájának keserű dühe, tehetetlenségének energiái. Ahogy elfakult sárga kabátjába megpróbálja belefojtani a nőt. Ahogy bejön az esőből elkoszolódva, Haumann Péter-i arccal. Vagy Bajomi Nagy György figyelő Asztrovja, barna zakója bélésének nyugtalanító kék színével. Nagy Cili piros szoknyás, kecses Jelenájának szeme állásában a kacér, ijedt bakfis. Trokán Péter leesett állal alvó Szerebrjakovjának majdnem halála a második felvonás éjszakáján. Hartai Petra lófarkas Szonyája, aki azt hiszi, róla lesz szó, amikor a kis lángon égő Asztrov bevallja: a szépség még tud hatni rá. És folytathatnám az előadás emlékezetes színészi pillanatait.

A decemberi premierek után érkezett Lukáts Andor és Göttinger Pál. A nagyszínpadon a Nyolc nő szerepei vártak hét helyi színésznőre és egy vendégre. A csekély mértékben izgalmas és mulatságos francia bűnügyi komédiát Göttinger Pál rendezése és az előadás látványvilága (díszlet: Pilinyi Márta, jelmez: Bujdosó Nóra) igyekezett enyhén szürreális vonásokkal ellátni: terebélyes, gazdag házbelső, ahol minden penészes-zöldes színben végződik, legyen bár könyvszekrény, ruha vagy női nyak. Bombasztikus sminkek és kitömések. Németh Judit strandlabda méretűre fújva, Grisnik Petra vállban díjbirkózóként, Alberti Zsófi tízcentis szempillákkal és duplára rúzsozott ajkakkal, Bálint Éva elvadult szemöldökkel és szemölccsel. A szereplőnők mind hazudnak és sokat rémüldöznek, ilyenkor sikoltoznak. Szerencsére ez nem ragadt át a közönségre. Akit hősnője külseje igazán megihletett, az Sodró Eliza. Copfjaival, hurkáival, totyogásaival, vigyorgásaival igazi, mélyről hozott kis szörnyeteget állított elénk.

Komoly és nemes vállalás A mi osztályunk színre vitele, öt évvel a nagy sikerű Kamra-beli ősbemutató után, első vidéki színházként állni ki Tadeusz Słobodzianek megrázó történelmi leckéjével. Lukáts Andor rendezése és Khell Csörsz díszlete nem az iskolai közeget hangsúlyozza, hanem a tanúságtétel tényét és gesztusát. Hátul vörös fal, sok tragikus asszociációval. Gettó fala? Téglagyári fal, az udvarára összegyűjtött magyar zsidókkal? Kifosztott templom oldala? Három ablak a magasban, mögötte sárga fény, végig ég. Nem derül ki, kik vannak odabent és mit csinálhatnak. Ha netán Isten háza az, hogyan történhetett meg ez az egész? Az előadás a társulat javából mozgósított színészeket, akik nagy pontossággal és koncentráltsággal dolgoznak. Ki-ki megtalálja a maga emlékezetessé váló pillanatát, mielőtt még kivetítenék a falra hőse/hősnője születési és halálozási évét. Nagy Cili Zochájának aggódó egérarca. Kiss Mari Rachelkájának kislányos pillantása, amikor Szabó Tibor vágyakozó Wladekja felkéri táncolni. Szerémi Zoltán Abramjának távoli szomorúsága.

A 2015/2016-os évad utolsó szombathelyi bemutatóit két régi vendég rendezte. Valló Péter Niccolo MachivelliMandragóráját vitte színre, Mohácsi János pedig Tóth Ede A falu rossza című népszínművét prezentálta a társulattal a maga módján. Mohácsi ezúttal is hozott anyaggal dolgozik – ezt a darabot is rendezte már, 2010-ben Kaposváron. A szereplők fáradhatatlanul ismétlik régi Mohácsi-előadások poénjait, és most Kovács Márton zenéje is egészen konkrétan nyúl vissza a Sárga liliomhoz. Nincs remény, hogy valaha is tömörebbé válnának a Mohácsi-művek: a rendező ragaszkodni látszik mindenhez, ami egyszer már bevált vagy megszerettetett. Ugyanakkor felbukkannak új elemek is, mint például a Sipos Lajosékat éltető strófa. Az speciel egészen friss származék, a marosvásárhelyi Az üvegcipő-előadásból ered, amelyet csak idén tavasszal vitt színre a rendező. Másrészt viszont a napi aktualitások sem idegenek a produkcióról: simán befér a dialógusok közé egy-egy közalapítvány, vagy „De sikerült?”, és szemléltetve láthatjuk „a pénzek kitalicskázása” szófordulatot is. Kifejezetten innovatív Khell Zsolt díszlete, amely több oldalról is megmutatja a helyszínt (sorjában), és az is pozitívum, hogy mindig akadnak színészek, akik feltalálják magukat ebben a játékmódban, és látható örömmel, kedvvel, kreativitással veszik ki a részüket a jó hangulatú, energiadús produkcióból. Ezúttal különösen Edvi Henriettát, Sodró Elizát és Nagy Cilit láttam elemében lenni.

Az évad végefelé bekövetkezett intézményes és személyes anyagi összeomlás azt már sajnos nem tette lehetővé, hogy még egyszer elutazzam Szombathelyre, a Mandragórát megtekinteni. Úgy hírlik, nem rossz.

A következő évadot már Réthly Attila főrendezése alatt kezdi a Weöres Sándor Színház. Az őszi bérletben és a tavasziban négy-négy bemutatót hirdettek meg. Horgas Ádám Shakespeare Ahogy tetszikjét viszi színre, Zsótér Sándor Ibsen Kísértetekjét jön rendezni. Két új darabbal ismertetik meg a közönséget: Valló Péter A dédi című Roberto Cossa-művel jelentkezik, Réthly Attila pedig Moritz Rinke Vineta köztársaságával. Lukáts Andor azIvanovot, Béres Attila a Tartuffe-öt jegyzi majd. Alföldi Róbert a Volpone színrevitelére készül, Mohácsi János aMágnás Miskára. (Eredetileg a Hegedűs a háztetőn szerepelt a műsortervben, amiért mindenképpen kár. Részint mert azt Mohácsi még nem rendezte, részint mert a Mágnás Miskát pár éve láthatta a szombathelyi publikum Czukor Balázs interpretációjában.) De a jövő évi program darabjai és alkotógárdája erős, vonzó, ígéretes. Bármelyik Nemzeti Színház megirigyelhetné.




Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks