DESZKA, avagy Az ördög próbája

Jegyzetek a Deszka Fesztiválról I.
KOVÁCS DEZSŐ

Igényesen összeállított, gazdag programot kínált az idei fesztivál.


Az elmúlt évek bizonytalanságai, feszültségei miatt korábban távol maradt szakma ezúttal nagy számban képviseltette magát, s joggal.

Írók, dramaturgok, rendezők, színészek, kritikusok, tervezők, valamint fellépő társulatok (a miskolci, a debreceni, az újvidéki, a marosvásárhelyi, a szabadkai, az Orlai Produkciós Iroda vagy a Titkos Társulat) számosan voltak jelen, s vettek részt a sűrű programokon, az éjszakába nyúló beszélgetéseken. A debreceni DESZKA rangos intézménnyé, a kortárs magyar dráma egyik legfontosabb fórumává nőtte ki magát az elmúlt hosszú években.

A legelső, amit kiemelnék a mostani mustrából, az az újra létrejönni látszó szakmai konszenzus. Ritka kincs ez manapság a sokféle erővonal mentén szétszabdalt, megosztott magyar színházi világban. A konszenzus alapja természetesen nem valamiféle összeborulós egymásra találás, a vitakérdések negligálása, hanem a színvonalas válogatás, a minőségi program, amely megmutatta, hogy igenis lehet különféle ízlésvilágok mentén, eltérő prioritások alapján, intézményi elköteleződések határmezsgyéjén is színvonalas fesztivált rendezni. Vitákkal, tartalmas beszélgetésekkel, a különféle álláspontok tiszteletben tartásával. Mert hisz a szakmánk egy és oszthatatlan, s tulajdonképpen sokakban rég megérlelődött az igény a konszenzuskeresésre, a tartalmi kérdésekkel való foglalkozásra. Előremutató fejlemény, hogy a legkülönfélébb karakterű társulatok művészei, alkotói harmonikus egyetértésben, kollegiális barátságban vettek részt a fesztiválon, s a sokszor éles vitákban.

A zsúfolt, egyhetes programból nehéz lenne bármit is kiemelni, ami fémjelezné a fesztivált, ám meg kell jegyeznem, kifejezetten szerencsésnek gondolom, hogy nem versenyszerűen, díjak elnyerésért folyik évről évre a debreceni mustra, hanem a kortárs magyar drámák bemutatásáért, a más és más karakterű, fogantatású produkciók megismertetésért – a közönség s a szakma okulására. Mindehhez persze kell a nyitott, befogadó környezet, a szervezők figyelme, gondossága, profizmusa. Mindez idén adott volt Debrecenben.

Természetesen minden válogatásnál felmerülhetnek ízlésbeli elfogultságok, hiányosságok, ám a 2015-ös Deszka Fesztivál, úgy vélem, színvonalasan reprezentálta a kortárs magyar drámajátszás keresztmetszetét. Nem sok igazán fontos kortárs színmű hiányzott a fesztiválról, ilyen talán a szombathelyi Weöres Sándor Színház Vitéz Mihály című, Székely Csaba által írt drámája, vagy a Mohácsi testvérek E föld befogad, avagy számodra hely című produkciója az Örkény Színházból (mindkettő ott lesz a POSZT-on), s persze lehetne még sorolni jó néhány független színházi produkciót. Ez utóbbi mezőnyből ugyanakkor jellegzetes előadások voltak jelen, A csemegepultos naplója, A borbély, s a Negyedik kapu például.

Az is jellemzője volt a fesztiválnak – mint erre Háy János is utalt az egyik szakmai beszélgetésen –, hogy az előadások, néhány kivétellel, nem feltétlenül eleve drámaként is egzisztáló mai magyar művekből születtek. Ez egyben a kortárs színjátszás egyik trendje, amikor is valamely irodalmi alapanyagból kollektív alkotásként születik meg egy-egy színházi produkció. Ilyen volt például a szabadkaiak kiváló Spanyol menyasszonya, az Újvidéki Színház Végel László regénye nyomán született robusztus Neoplantája, a marosvásárhelyiek Radu Afrim által rendezett Az ördög próbája című színjátéka és így tovább. Persze a másik variánsra is láthattunk példát, azaz egy-egy jelentékeny drámaként egzisztáló irodalmi mű színrevitelére. Ilyen volt a debreceni Csokonai Nemzeti Színház Borbély Szilárd-bemutatója, a különleges „zenés-táncos amoralitás”, az Akár Akárki, de ebbe a sorba tartozik Kárpáti Péter Negyedik kapu című színdarabja, vagy Spiró György hírneves Az imposztorának a Varsói Drámai Színházból elhozott, Máté Gábor által rendezett előadása.

Utóbbi a fesztivál igazi szenzációja lett, a hozzá kapcsolódó szakmai beszélgetésekkel együtt. Spiró Györgyöt többször is hallhattuk beszélni a dráma és a színrevitel tágabb kontextusáról, a kelet-európai színjátszás sajátosságairól – igazi Spiró-szemináriumokon vehettünk részt –, de izgalmas volt a varsói Bogusławskit játszó Witold Debicki beszámolója, vagy Máté Gábor összehasonlítása a lengyel és magyar színházi életről.

Az első napok mezőnyéből Borbély Szilárd súlyos és költői Akár Akárki című amoralitás-játékáról korábban már beszámoltam e portálon. A legelső, általam látott produkció ekként a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház osztálytermi színházi nevelési előadása volt, a Semmi. A Janne Teller és Gimesi Dóra által jegyzett interaktív játék ügyesen és rutinosan vezette be nézőit ama szituációba, amikor is játszók és nézők közösen gondolkodtak s persze beszélgettek egy világhírű ifjúsági regény kapcsán a fiatalokat (és nem csak a fiatalokat) érdeklő problémákról. Az előadást Madák Zsuzsanna színész-dramaturg vezényelte le, könnyedén, élvezetesen és mindvégig fenntartva a figyelmet. A második nap estéjén láthattuk Ötvös András formátumos előadásában A csemegepultos naplója című, Gerlóczy Márton-regényből készült monodrámát, amelyet Lőkös Ildikó alkalmazott színpadra, és Göttinger Pál rendezte.

Ötvös szuggesztív előadása az évad egyik kiemelkedő színészi alakítása; másfél órán át olyan könnyedséggel, vehemenciával és eleganciával mutat be mindennapi élethelyzeteket, s beszél el hallatlanul mulatságos szituációkat, hogy öröm nézni. Pedig a monodráma az egyik legnehezebb s leghálátlanabb műfaj; Ötvös ugyanakkor könnyedén vette az akadályokat, s szinte mindvégig lenyűgözte nézőit. Akárcsak Bán János A borbély előadásában, amely a Katona József Színház, a Mozgó Ház Alapítvány, az Orlai Produkciós Iroda és a Természetes Vészek Kollektíva közös produkciójaként jöhetett létre.

A fesztiválnyitány leghatásosabb és legnagyobb érdeklődést kiváltó előadásának a Miskolci Nemzeti Színház Parasztoperája bizonyult. Úgy alakult, hogy előző nap láthattam a Thália Színházban a Határon Túli Hétfők sorozatában Pintér Béla Kaisers TV, Ungarn című darabját a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház remek formát mutató előadásában, s most a miskolciak ugyancsak lendületes és súlyos Parasztoperáját nézve eltöprenghettem azon, hogy milyen mértékben „váltak le” e kiváló színművek anyaszínházukról, s kezdhették élni autonóm életüket.

A miskolciak játéka nemcsak humoros volt, hanem szívszorító is, sok pillanatában katartikus, színészi erőiben pedig egyenesen bravúros. Rusznyák Gábor rendező intenzív tempót diktálva feszesen tartotta kézben a társulatot; ének, tánc, koreográfia és színjátszás kivételes harmóniáját hozva létre. Harsányi Attila viharvert, dörzsölt „cowboya” sokáig emlékezetes marad, ahogy Märcz Fruzsina Tündérkéjével piruetteznek, példának okáért. Amit pedig Zayzon Zsolt állomásfőnökként elénk állított, az a reflektált, komédiázó színészet magasiskolája. Zayzon Pécsett, Mohácsi János rendezésében évekkel ezelőtt már játszotta a cowboyt, s ezúttal olyan csélcsap, szeleburdi, szenvedélyes és kellőképpen lökött állomásfőnököt mutatott be, aki egyszerre félelmetes és röhejes, elfuserált és tartással bíró. Mikor egy-egy népszerű nóta kitartott rigmusát hosszan elnyújtva éneklik a játékosok, hajlik, omlik, dől az egész csapat (a közönség meg a röhögéstől); a zene, az érzelem és a gesztikus poénokból sugárzó irónia pedig jótékonyan hatja át a játékot.

S mikor az előadás után a friss élményektől felcsigázva hosszan beszélgettünk a produkció különleges erényeiről – számos Parasztopera-feldolgozást látva úgy vélem, hogy a miskolci bemutató, formátuma révén, a Pintér Béla-társulat eredeti előadásának, Mohácsi János revelatív pécsi produkciójának, s Szikszai Rémusz szuggesztív temesvári rendezésének sorozatába illeszkedik –, nos, akkor még nem sejthettük, hogy milyen lépésre szánja el magát Miskolc város közgyűlése, másnap.

forrás: http://art7.hu/
Megosztás: