A Fejvadász vonalai

A vonal felettiek szórakoznak, az az alattiak pedig szégyellik magukat – rajzolódik ki a túlvilágkép. A nemrégiben dramaturg szakon végzett Ivanyos Ambrus darabját, a Vonalhúzást május közepén mutatta be a Magyar Színház Göttinger Pál rendezésében.
Tűzorkánt vet a tortába szúrt csillagszóró, mintha hegesztenének. „Boldog szülinapot” – éneklik hárman a Sinkovits-színpad félhomályában. A dal véget ér, a tűzijáték még hosszan folytatódik: a csillagok rendületlenül szállnak, s lesznek semmivé. A rokonság – a színen négy, harmincas éveik közepén járó hétköznapi alak – rágyújt egy újabb nótára, az ilyenkor obligát „Ez a nap más, mint a többi” következik, Halász Judit után szabadon.
Kínosan induló ünnepséget látunk a reflektorok hamarosan felizzó fényében: középen igénytelen öltözékben, lábán az ujjak hegyénél állatfejet formázó szőrmókpapucsban a nap hőse, a munkanélküli, kapunyitási pánikban szenvedő Öcs (Szatmári Attila). Az őt anyaként óvó Nővére (Ruttkay Laura) és „egyszerű srác” sógora (Pavletits Béla) nyárspolgári ízléssel tapétázott lakásában tortáznak, boroznak, viszkiznek hasonló, ám némiképp szolidabbra hangszerelt lábbelikölteményükben. Vendég a gyorsan meggazdagodott szülésznőgyógyász is, a házigazda barátja (Jegercsik Csaba).
A kép váratlanul kimerevedik, s Lucifer-pótlékként a cowboyosra formált Fejvadász (Rancsó Dezső) tűnik fel; az élet élvezetének teljességéről, a sikerről beszél, mint létünk értelméről. Az ünnepi jelenet aztán újból megszakad az élhetetlen Öcsnek az emberi kapcsolatokról, a társadalomról szóló elmélkedésével, majd ismét visszatér a lakásbelsőben koccintgatókhoz. A születésnapos, aki tíz év alatt semmit nem ért el – erről előzetesen fogadást kötött a Férj és a Barát –, kiveti magát az ablakon. Nyomában esnek ki a többiek; ha úgy tetszik, meghalnak, ha úgy tetszik, nem. Jön a Fejvadász, aki a lakásba visszatérőknek megmutatja grafikonjaikat. Középen a siker, gazdagság, életélvezet mutatója, a vörös vonal; aki alatta teljesít, nem méltó a modern paradicsomra, ahol az ember kedvenc hobbiját űzheti mindörökre; helyette zárt szobában kell szégyenkeznie.
Jó fordulatokkal, alaposan felépített váltásokkal, s apró következetlenségekkel működik a színen a bulvár, az abszurd, a lélektaniság határait érintő darab; meg-megcsillan a pályakezdő szerző tehetsége. Enyhén túlzó a színészi játék, ami aztán a szünet előtt a Csárdáskirálynővel kezdődő, s modern gépzenével folytatódó, jócskán elméretezett pankrációba csap át. A legnívósabb – mert leginkább hiteles – alakítás Jegercsik Csabáé és Szatmári Attiláé.
A társadalomra szabott morális tanulságot illetően – családról, hivatásról, gyermekvállalásról – egyértelműen igazat kell adni az írónak és a rendezőnek, noha a kérdés a tálaltakhoz képest összetettebb, komolyabb mélyfúrást igénylő.


Pethő Tibor
Magyar Nemzet - 2014. május 26.



Megosztás: