Kedves Közönségünk!

2020. március 12-i kezdettel bizonytalan időre bezártak a magyarországi színházak.
A folytatásról még semmi nem tudható.

Hírül adjuk majd, ha újra mozgásba lendül valami. Reméltük, hogy ez csak pár hét - de tényleg nem lehet tudni. Hónapokig is tarthat.

Mi, a KEKSZ Bt körül tevékenykedő művészek valamennyien szabadúszók vagyunk, nincs semmi ráhatásunk arra, hogy melyik színház milyen döntéseket hoz az érintett előadásokkal kapcsolatban - végleg törli, később megtartja, vagy mással pótolja őket.

Annyi bizonyos, hogy amíg nem játszunk, addig nekünk, akik ezen a területen dolgozunk - semmilyen bevételünk nincs. Nem nyavalyogni szeretnénk, és tudjuk, hogy van nálunk rosszabbul járó polgártársunk is, mégis hirtelen, mindössze néhány óra alatt kikerültünk a hidegre, ezredmagunkkal, színészekkel, énekesekkel, zenészekkel, háttérdolgozókkal együtt.

Arra kérjük nézőinket, hogy (hacsak nem szájuktól vonják el a falatot) ne váltsák vissza az elmaradt előadások jegyeit, amíg a vészhelyzet tart, és az esetleges pótlások időpontjairól nem lehet tudni semmit.

Megértésüket köszönjük, vigyázzanak magukra és főleg egymásra.





Egy cikk a Tengeren-produkció honlapjáról

Göttinger Pál


Amennyire most tudom, szívesen csinálnék olyan színházat, ahol az elmesélt történet tisztán és világosan áll, nem rakódik rá a „mit akar ezzel mondani” és a „hogy jön ez ide” tehertétele. Ahol a történetmesélés ugyanaz a gesztus, ahogy az az ebben a darabban bőven exponált ír kocsmakultúrában szokásos. Nem az írség vonz benne, hanem az a mentalitás, amit mondjuk az ír zene is képvisel (és tett világhírűvé). Az írek kocsmaasztalainál sokszázados és ma is élő hagyomány a történetek sokszori újramesélése - a mesélő ilyenkor estéről estére: magáról beszél. Ahogy a dalban is a saját fájdalmáról vagy öröméről énekel, szóljon bárakármiről, és ismerje a hallgatóságból akár mindenki, és mondjuk mindenki máshogy, és hallja mindegyikük századszorra. Hősei lehetnek tengerészek, katonák, vadorzók, kopók, elnyomottak, elnyomók, öntelt kisemberek, vén boszorkányok, utazók és otthagyottak, lányok, fiúk, szerelmesek és ősellenségek – mindegy, ismerősök. Megkapó öniróniával, humorral, és az ezek mögül előbújó fájdalommal és mérhetetlen közvetlenséggel beszélnek és kérdeznek arról, ami mindannyiunkat szíven üt, és még az se baj, ha főleg esténként, és főleg sör mellett. Hogy hogy is van ez a világ, a szerelemmel, a halállal, a ragaszkodással, meg a kiszolgáltatottsággal, meg a játékossággal, a rendezetlen meg az effélékkel. Barátságos, végtelenül egyszerű zene ez.

Nem tudhatok sokat arról, mi játszódik le egy egyedül maradt férfi fejében, ha ötven-hatvan éves, nem tudhatom, az ő halálfélelme hogyan munkál benne. Pedig, ha van visszatérő témája McPherson műveinek, akkor ezek egyike az a félelem, hogy az ember végül egyedül végzi. Ő azt mondja egy helyen: „Azt hiszem, vonz és taszít az elszigetelődés. Megrémiszt. Ezért írok inkább idősebb szereplőkről, mert számukra a tétek valahogy nagyobbak. Ha az ember 21 évesen azt mondja a másiknak, akivel együtt él, hogy baszódjon meg, nem nagyon törődik vele. De ha az ember ezt az élete vége felé mondja, és az illető, akinek mondta, kisétál és otthagyja - mi lesz akkor?”

De tudok a számonkérhetőségről, arról a félelemről, hogy az ember nem tudja úgy élni az életét, hogy ne lenne benne az a mindent átható érzés, hogy tartozásokat halmoz fel, hogy a jóért tartozik valakinek, de a rosszért is meg kell fizetnie. Nem tudom, mennyit érnek a kudarcaim, a kihagyott lehetőségeim, az elmismásolt feladataim és a restségből végbe nem vitt teendőim, hogy a nekem jutott, a körülöttem lévő embereknek mennyire lehettem vagy lehetek hasznára, és főleg hogy mindebből mennyi múlik tényleg rajtam. És kinek kell elszámolnom majd.

Conor McPherson darabjának legizgalmasabb kérdése a gondviselés, a kegyelem problémája. Annak a kijelentése, hogy a gondviselés az a másik ember. Anélkül, hogy tudnánk róla, esetleg anélkül, hogy akarnánk, tehát nem tudatosan, hanem egymásrautaltságunkban vagyunk egymás támaszai. Védhetetlen ócskaságunk elől egymásban találunk menedéket.


(...)


Végül a szöveget nem én, hanem a nagyszerű Upor László készítette el, mire oda jutottunk, hogy magyar színpadra állíthassuk ezt a művet, 2008-ban, az akkor még létező Bárka Színházban. A Bárka társulata remekelt, szaktudást, színészi alázatot és hitet, és mérhetetlen szeretetet öntött az anyag sorai közé. Az előadás a színház bezárásáig repertoáron maradt, 87 alkalommal játszottuk el.

Huszonöt éves voltam a bemutatókor.

Most, tizenegy évvel később, Horváth László Attila színészetének hallatlan kvalitásain felbátorodva összeszedtem a bátorságom, hogy újra ehhez a darabhoz nyúljak. Tizenegy ilyen év (25 és 36 között) rengeteg idő, a felnőtté válás leckéit, talán azt mondhatom, letudtam mostanra. Készen állok rá, hogy ugyanazzal a szeretettel, de összehasonlíthatatlanul nagyobb felkészültséggel újra nekifogjak elmesélni ezt a történetet.

Izgatott vagyok, mint karácsonykor. Nézem a színészeket (köztük külön büszkeséggel a Mr Lockhart szerepét őjra elvállaló Kálid Artúrt), hogy kibontogatják a szöveg mondatait, mint egy-egy kis karácsonyi ajándékot.

Dolgozunk. A próbateremben minden nap karácsony.

Conor McPherson drámaírói munkássága – ördögűzés.





Megosztás: