Bűvös számok Orlai Tibor életében

A tárgymutatóban:
Kalandorból mecénás - Portré a Vasárnapi Hírekben

A magyar színházi szcéna második legnagyobb mecénása. Az első az állam. Több mint húsz darabot tart repertoáron, ma már évente hat-hét bemutatója van. A hat és a hét egyébként is bűvös számok Orlai Tibor életében: producerként a Hat hét, hat tánc című darabbal vívta ki helyét a magyar színházi életben, még 2006-ban.

Az egyik legbarátságosabb színházi ember, akivel valaha találkoztam. Mindig mosolyogva beszél arról a két dologról, ami számára a legfontosabb az életben: a színházról és a kutyákról. „Nagyon fontos a rendszeresség és a következetesség” – mondja a beszélgetésünk egy pontján, és szinte biztos, hogy ezt a kutyákra érti. Tudniillik a színházban a teljes szabadság híve. Bár a színházról sokan mondják, hogy hierarchikus intézmény, ahol a főnök (rendező, igazgató, mecénás) szava dönt, ő a közösség alkotóerejében hisz. „Vannak döntések, amelyek az én kezemben vannak, de a legfontosabb az, hogy mindenki szabadon végezze a saját munkáját.

Nem attól működik jól egy színház, hogy én vagyok a legjobb rendező, a legjobb díszlettervező, marketinges és jegyszedő, hanem attól, hogy körülöttem olyan emberek végzik a munkát, akik a saját szakmájukban kiválóak. A művésznek szabadnak kell lennie az alkotó folyamatban” – vallja. Ezért sem megy be a próbákra, legfeljebb az alkotó folyamat végén. Teljesen fölösleges, hogy attól szorongjanak a színészek vagy a rendező, mit gondol a producer erről vagy arról.

„Eleve olyan alkotókat választok, akikben megbízom, és tudom, hogy nekik is az az érdekük, hogy jó előadás szülessen. A színészek másképp kell, hogy működjenek, mint egy átlagos ember. Ezzel mindig tisztában voltam. Más dolog az, ami nekik a stabilitást megadja, és más az, ami kizökkenti őket ebből. Ezt kellett megtanulnom. Meg azt az alázatot, amivel a színházi munkához közeledni kell. Ennek belülről kell jönnie, mert ha nem, azt a színészek egy pillanat alatt észreveszik, és elvész a bizalom” – mondja Orlai Tibor.

Halandó a halhatatlanok között

Saját bevallása szerint soha nem akart színházi ember lenni. „Az én erősségem mindig is a logisztika, a szálak együtt mozgatása volt. Nem gondoltam, hogy művészi alkotónak jó lennék, színésznek meg főleg nem.” Imádta, sőt tisztelte a színházat, és álmában sem gondolta volna, hogy egyszer ez lesz az élete. A ’90-es évek végén Orlai jól menő vállalkozó volt, egy orvosi műszereket forgalmazó cég résztulajdonosa. Egy társaságban találkozott Eszenyi Enikővel, akivel – ahogy mondani szokták – „kölcsönös szimpátia” alakult ki. A színésznő néhány hónappal később azzal hívta fel, hogy nem volna-e kedve segíteni egy lemez elkészítésében.

Orlai azonnal igent mondott, bár fogalma sem volt arról, hogyan készül egy lemez. Kalandnak gondolta, és belevágott. Nem arról volt szó, hogy pénzt kell szereznie a lemezhez. Akkoriban még gyerekjátéknak számított egy lemezre valót összekalapozni olyan nagy nevű művésznek, mint Eszenyi. Úgyhogy valójában rejtély, mit látott benne.

„A színészekben sokkal nagyobb empátia van az ilyen dolgokhoz, mint bennünk, halandókban. Ők azt is meglátják az emberben, amit ő maga sem” – próbál magyarázatot találni az akkori eseményekre, csaknem húsz év távlatából. A lemezből (ez volt a nevezetes E- tangó) aztán sok év közös munka lett. „Amit a színházról lehetett, azt Enikőtől tanultam meg” – meséli Orlai. Néhány évvel később még mindig kétlaki életet él: egyszerre igazgatja régi cégét, és építi az újat. A fordulat 2005-ben jön: Eszenyin keresztül ismeri meg az izraeli rendezőt, Ilan Eldadot, aki a figyelmébe ajánl egy darabot, ami akkor már nagy sikerrel fut a Broadwayn. A Hat hét, hat tánc aztán akkora siker lesz itthon is (Vári Évával és Kulka Jánossal több mint 250-es szériát él meg), hogy az ebből befolyó pénzből saját lábára
állhat a cég.

Bele a sajátot

A Producerek című musicalben van egy híres mondat: egy Broadway-producer soha, de soha ne tegyen saját pénzt egy darabba – magyarázza a főszereplő, egy Broadwayproducer feltörekvő, fiatal kollégájának. 

Orlainak semmi baja a musicalekkel, de ezzel speciel nem ért egyet. „Csak akkor leszel igazán gazdája egy produkciónak, ha a sajátodat kockáztatod. Ha minden eleme a tied, minden elemében benne vagy” – mondja, de rögtön hozzáteszi, hogy neki szerencséje volt. Az első produkció igazán sikeres volt anyagi értlemben is, így nyugodtabban vághatott bele újabbakba.

Ma már ott tart, hogy – hála az úgynevezett keresztfinanszírozásnak – igazi mecénásként tud működni. Olyan darabokat is be tud mutatni, amelyek szinte biztosan nem hoznak rekordbevételt, sőt akár veszteségesek is, de valamiért fontosnak gondolja őket.

„Egyre több olyan előadást csinálunk, ami a 20-as, 30-as generációt hozza be a színházba. Ma még nem ők a legfizetőképesebb színházba járók, de néhány év múlva már ők lesznek, és nem veszíthetjük el őket. Ehhez fiatal alkotókra is szükség van. Olyanokra, akikre ma még nem jönnek be tömegek, de ha lehetőséget kapnak, az mindannyiunknak kifizetődő.”


Művészet és politika

A legnagyobb magánfinanszírozóként nagyon fontosnak és elengedhetetlennek tartja, hogy az állam is jelen legyen a színházban. Szerinte a komoly kulturális értékeket létrehozó kőszínházak nem lennének életképesek állami (vagy a nagy vidéki színházak esetében önkormányzati) támogatás nélkül. „Sokan mondják, hogy a színházaknak önfenntartónak kell lenniük, de a magyar jegyárak mellett ez gyakorlatilag képtelenség – mondja. – Egy londoni előadásért 70-80 fontot (25-30 ezer forint) is elkérnek, itthon 5000 forint már sok egy színházjegyért.

Miközben az előállítási költségekben nincs ekkora különbség. Támogatás nélkül a magyar színházak soha nem játszhatnának sokszereplős Shakespeare- vagy Csehov-darabokat.” És akkor még nem beszéltünk a kisebb, alternatív társulatokról, amelyek – már csak a játszóhelyük mérete miatt sem – képesek megtermelni a működésükhöz szükséges bevételeket. „Miközben óriási szükség van rájuk, hiszen ők hozzák be azokat az impulzusokat, amelyekből a színház hosszú távon képes megújulni, építkezni.

A kultúra nem lehet egy szűk elit kiváltsága. 

Éppen ezért fontos, hogy az állam legalább a tao-rendszeren keresztül részt vegyen a kultúra finanszírozásában” – mondja Orlai, aki ugyanakkor nem titkolja, hogy a tao elsősorban azoknak hasznos, akik sokat és sokszor játszanak. „Ideális az volna, ha az állam legalább részben vállalná az alternatív társulatok finanszírozását, és közben nem szólna bele abba, hogy mit csinálnak. De ez már a művészet és a politika viszonya, ami ma egyáltalán nem mondható ideálisnak.”

Apropó, politika. Orlai szerint a színháznak nem feladata kommentálni a mindennapi politika történéseit, de a közélet súlyos kérdéseivel igenis foglalkoznia kell. „Szembesíteni kell a közönségünket, el kell mondanunk nekik, hogy mit gondolunk az olyan kérdésekről, mint a családon belüli erőszak, a másság elfogadása vagy a szélsőséges eszmék térhódítása. A színháznak igenis dolga megmutatni olyan dolgokat, amiket az emberek egyszerűen nem akarnak észrevenni.”

A tét nem az – mondja –, hogy a színház a határozott értékválasztással elveszít egy-két nézőt. „Az embernek muszáj állást foglalnia. Nem lehet mindig mindenkinek megfelelni. Ha én mindig mindenkinek meg akarok felelni, akkor semmilyen nem vagyok. Ha pedig semmilyen vagyok, akkor érdektelen leszek.”




Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks