A "mezei néző" c. blog az utolsó Cosíról

A tárgymutatóban: ,

Ma kivételes alkalom volt a Kamrában, a Cosí fan tutte 13. és egyben utolsó előadása. A Katonában szép hosszú sorozatok vannak mindhárom helyszínen, az utóbbi két évben alig láttam bármely előadáson üres széket, bőven van érdeklődő néző mindenre, így nem túl gyakori eset, hogy levesznek valamit a műsorról. Persze, nyilván kell a hely az új előadásoknak, ha túl sok a vendég, nehéz egyeztetni és költséges is - mindig van racionális ok egy sikeres előadás sorozatának leállítására is.

Egy előadás búcsúztatása jellemzően a szereplőknek jelent nehézséget, nem mindig lehet könnyű elengedni valamit, amiben jól érezte magát a színész, és csak kevés törzsnéző érzékeli, hogy ez egy különleges alkalom. A nézők közül rendkívül kevesen nézik ugyanannak az előadásnak minden alkalmát, bár vannak ilyenek is. Én mindössze talán négy ilyen embert ismerek. A sorozatnézésbe az utóbbi három évben én is belekóstoltam, de így is nagyon kevés rendezésről mondhatom el, hogy érzelmi szálak is kötnek hozzá. Ez a Cosí fan tutte pont az egyik ilyen volt, és nagyon nem örültem annak, hogy ezzel a maival véget is ért. Időről időre még megnéztem volna.

Így még ezt a bejegyzést megemlékezésként neki szentelem, nem lesz hosszú.

A szereplők érezhetően jó képet vágtak a búcsúztatáshoz, ahogy a bevezetőben Dinyés Dániel szavaiből sejthettük, ez bizony klasszikus darabtemetés lett, vicces megoldásokkal. (Akik egyszer sem látták, nem feltétlenül észlelték a pluszokat, ők szabadon gondolhatták, hogy ilyen volt a rendezés eredeti formája, vagy még korábban is meglévő poénokat tekinthettek az utolsó előadásnak szóló viccelődésnek, tetszés szerint. Mivel én kettőt kihagytam, könnyen lehet, hogy néhány mozzanat már benne volt a februári, vagy a márciusi előadásban is. Sok eltérést észleltem a januári állapothoz képest, az biztos.)

Játékosabb, derűsebb volt az összkép, mintha úgy döntöttek volna a szereplők, hogy megfogadják Mozart javaslatát és a "könnyű kedvvel többre mész" zárómondat jegyében néznek rá a történtekre, nem pedig a Despina (Pálmai Anna) mondat ("semmi ok a nevetésre") szellemében csinálják végig az emberi játszmákat, hazudnak szinte megállás nélkül, ahogy a Da Ponte és Mozart páros előírt nekik. Láttam az előadást feketébb árnyalatban is, de a fő gondolatok így sem mosódtak el, kellően nyavalyásnak tűntek a darabban felvázolt emberi kapcsolatok így is, hiába tartott ki egy-egy hangot látványosan hosszabban Kálid Artúr, játszott a bögrékkel a legtöbb szereplő, vette kicsit szélsőségesebbre a figuráját Kolonits Klára, aki talán még teátrálisabb jelenetet csinált első áriájából, mint korábban. Ez a Fiordiligi már a kezdésként is erősen bizonytalan, nyoma nem volt sziklaszilárd, megingathatatlan hűségnek, ingadozott az ária első hangjaitól kezdve. Most is nagyon hatásosan persze. A nyílt próbák kapcsán végigelemzett vicces jelenetek most ugyanúgy működtek, nagyon jó volt nézni a zongorára terített törülközővel való játékot is, vagy az elején a lányok arcképfestését, amikor Varga Donát és Cseh Antal a korábbiaknál talán még kifacsartabb pózokba állt be.

A történések csak rövid időre és kisebb mértékben éreztették a fájdalmat, most a számomra korábban is leginkább meghatározó élményt jelentő második Fiordiligi ária is eltérően hatott ebben a felfokozottan játékos közegben. Most is átjött annak a keserűsége, amikor valaki a saját gyengeségével, igazi természetével szembesül, amely még annál is nyavalyásabb érzés persze, mint amikor másban csalódik (bár Varga Donát áriája is rengeteg fájdalmat és elveszettségérzést hordoz). Ebben az áriában, különösen a lezárásában mégis benne volt már a szembenézés utáni döntés, az új szerelem felvállalása. "Igen, borzasztó, hogy ilyen hűtlen vagyok, akár szembe is köphetem magam, de ez az albán pasas mégis tetszik nekem, beleszerettem" - mondhatná Fiordiligi magában, ahogy a színpadról távozik. Lehet, hogy én nem néztem jól korábban, de eddig a fájdalom dominált, most pedig ez a tettrekészség.

Hozzá képest kevesebb módosulást láttam Dorabella játékában, mert kevesebb játéktere is van Szolnoki Apollóniának, aki kettőjük közül eleve lazábban veszi az életet. Számomra az egész sorozat nagy ajándéka volt, hogy pont őt ennyiszer láthattam színpadon, akit egyik kedvenc rendezésemben (Zsótér szegedi Britten-előadását említem, igen, megint ezt) csak egyetlen egyszer, de persze utána azonnal megjegyeztem magamnak, hogy itt van végre egy színész-operaénekes. Van ennek vagy 16 éve...

A teljes sorozatban nagyon szerettem elsősorban a két lány, de a két fiú között is kialakuló harmóniát, ahogy együtt tudnak élni a színpadon, ahogy érzékenyen reagálnak egymásra. Ezekre fogok majd jövőre fájó szívvel visszagondolni, amikor majd nagyszerű énekeseket, de a Menzel-féle semmilyen rendezésben fogok megtekinteni jövőre az Erkelben, amikor erre legközelebb lehetőségem nyílik, ha minden igaz. Göttinger Pál előre jó szórakozást kívánt egy ilyen igazi operaházi élményhez. Hát nem tudom, én érzem, hogy vissza fogjuk többen is sírni ezt a kamrabeli, kisebb költségvetésből készült, egyzongorás, kórus nélküli produkciót. De most még volt egy jó esténk vele.




Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks