Csak a színház — beszélgetés Lengyel János ügyelővel

A tárgymutatóban: ,

A Vörös Postakocsi Zsöllye rovata a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban dolgozókat mutatja be: a színészeket és azokat, akik nélkül ugyancsak nem lenne előadás: az ügyelőt, a súgót, a színpadmestert és a többieket.
Úgy sejtettem, az ügyelő szervez, felvigyáz, figyel mindenre, szó szerint ügyel: a rendre, a részletekre és a színészekre. Azért, hogy minden és mindenki jókor legyen jó helyen. Nevezhetjük stage managernek is.
A nem titkolt kíváncsiság is motivált arra, hogy megkérjem Lengyel Jánost, a rangidős ügyelőt, hadd nézzek meg egy előadást az ő helyéről, a színpad széléről, így kísérném figyelemmel munkáját. Rögtön ráállt, egy szerda délelőttöt beszéltünk meg.
Bátran kijelenthető: Lengyel János – akit pödrött, kackiás szőrzete okán Bajszinak, Bajszi bácsinak becéznek – kultikus figura a színházban. A büfépultnál saját, jelzett törzshelye van. Beszélgettünk konyáriságról, színészi alakításairól és kirándulásokról is. A sztorizás sem maradhatott el.
Dőljön tehát hátra, Kedves Olvasó: a színpadon Lengyel János!

A Castel Felice próbája kezdődik hamarosan, három nappal a bemutató előtt. A rendező, a szereplők és a stáb többi tagjai is készülődnek. Bajszi bá’ körbevezet a színpadon, így bejárom az óceánjáró hajót: férfi és női hálókabin a színpad két oldalán, a nézőtérhez legközelebb, az alsó fedélzetet két korlát jelzi, középen a bár, előtte székek és asztalok, a fejem fölött a felső fedélzet magasodik. A díszletek mögött már oda készítve a ruhák és a kellékek, Illyés Ákos éppen egy törött szemüveget keres (aminek fontos szerepe van a darabban, és persze hamar előkerül).

Az ügyelő állás (ülés) a színpad szélén, takarásban. Monitorral, mikrofonnal, és jó néhány kezelőgombbal. A monitoron a színpad totálképe, de kísérőm megmutatja: akár egyszerre is követhető, mi történik a színpadon, a folyosón, a társalgóban, a nézőtéren… Az asztalon a szövegkönyv, benne bejegyzésekkel. Olyasmikkel, hogy mikor van szükség a kellék cigire, mikor megy le a függöny, mikor kell bemenni a hamuzóért, vagy éppen melyik színész kellékeit kell ellenőrizni szünetben, hogy minden a helyén van-e.

Lengyel János a mikrofonhoz lép, s bemondja: öt perc múlva kezdődik a próba.

Egyszer úgy fogalmaztál arra a kérdésre, hogy mit csinál az ügyelő: idegbajt kap a fegyelmezetlen színészek koordinálásától.

Van benne igazság – feleli mosolyogva. – Az ügyelő feladata a színházi előadás levezetése, összefogja az előadásban dolgozó emberek tevékenységét a műszaktól a színészekig. A próbákon is ott vagyok, hogy megismerjem az előadás menetét és a rendező elgondolásait: mit és hogyan szeretne látni a színpadon. A bútorosok, zsinórosok, díszítők, hangosítók, világosítók, kellékesek és öltöztetők munkáját koordinálom, hogy az előadás zökkenőmentes legyen. Este fél héttől az előadás végéig én felelek a technikától az emberekig mindenért, ami a színpadon és mögötte történik. Hatalmas felelősség ez, itt mindig helyén kell, hogy legyen az ember szíve és esze. Olykor nem könnyű, de már semmi mást nem tudnék csinálni, csak ezt.

Ismét a mikrofonhoz lép: Kezdéshez kérem a szereplőket, kezdjük a próbát! Mivel kissé lassan gyülekeznek a színészek, újra a mikrofonba szól: Lehet menni kifelé, gyerekek!

Most nincs túl sok dolgom, mert az első felvonásban mindenki végig a színpadon van, csak az átöltözésekre mennek ki a színről – mondja. – A Helló, Dolly nagyon más lesz, az sokkal összetettebb feladat.

Hogyan indult a színházi pályád?

Hajdú-Bihar megyében, Konyáron születtem, az egy szent hely. A „konyáriság” nagyon fontos dolog: őszinteség, pontosság, barátság jellemzi az igazi konyári embert. Apám klarinétozott, az ötvenes években műkedvelő színészként is gyakorta fellépett, gyermekként én is rendszeresen ott voltam a Kurucz Albert tanár úr vezette próbákon. Fiatalon sok mindenbe belefogtam, de sehol sem találtam a helyem.

1970-ben egy barátom ajánlása révén kerültem be az Állami Operaházba, ez volt az első színházi munkahelyem. Négy hónapig bírtam. Maga az Operaház egy igencsak elgondolkoztató világ, hatalmas üzem. Rá kellett jönnöm, nem nekem, kis vidéki fiúnak való az a hatalmas, idegen város. Olyan voltam, mint Louis de Funes A csendőr New Yorkban c. filmben: csak bámultam ki a fejemből. Budapest túl nagy volt nekem, napjainkban így érzem Debrecennel kapcsolatosan is.

Debrecenben kellékes voltam a színháznál, sok emlékem fűződik hozzá. Elmondok egy történetet, ami hasonló Hauzer Jóska kisvárdai esetéhez. (Lásd:http://www.avorospostakocsi.hu/2017/02/08/35-ev-a-szinhazban-beszelgetes-hauzer-jozsef-hangtarvezetovel/ K.D.) Szolnokra mentünk a Traviata előadással, ott derült ki, hogy a Pilllangókisasszony kottáit tettem be. Fejvakarás, töprengés, majd az ottani igazgató sofőrjének szóltam – aki régi ismerősöm – hogy el kéne ugrani Debrecenbe. Akkor még több időbe telt megjárni a Szolnok-Debrecen-Szolnok utat, de nekivágtunk. Az eredeti kezdéshez képest fél órát késtem a kottákkal, mindenki ránk várt. Majd’ háromhavi fizetésemnek megfelelő büntetést kaptam, drága lecke volt…

Az ügyelő a szünetben sem pihenhet, figyelnie kell, hogy minden rendben menjen. Ezúttal a takarítónőket figyelmezteti, hogy igyekezzenek felsöpörni a színpadot. Közben szóba kerül németországi „kiruccanása” – akkor disszidálásnak hívták.

Kétszer akadtam meg a pályán, mindkétszer volt, aki segítsen – utal a visszatérés nehézségeire. – Állást nem kaptam sehol, így felhívtam a kecskeméti színház igazgatóját, Lendvay Feri bácsit, hogy mennénk oda a feleségemmel, aki balett táncos. Feri bácsit gyerekkorom óta ismertem, szinte a szeme előtt nőttem fel, nem mondott nemet. A kecskeméti időszakra esett a válásom, így megint útnak indultam, szintén ismerősi segédlettel. Csikos Sándort még Debrecenből ismertem, hozzá fordultam, és átvettek a nyíregyházi színház állományába. 1989-tól vagyok tagja a Móricz Zsigmond Színház csapatának. Itt is kellékes munkakörben dolgoztam, majd – mondván, könnyebb munkát kapok – ügyelő lettem. (Nevet, hogy ez nem így van, majd elnézést kérve távozik, hogy megnézze, felsöpörték-e a színpadot.)

Csak a színház! Sehol máshol nem találtam meg a helyem – folytatja, miután visszatért. – Ha „civil” társaságban mesélem a színházi sztorikat olyanoknak, akik nem ismerik ezt a világot, nem nagyon értik a poént. Persze a másik oldal is igaz: számomra sem érthető mindig a „civilek” vicces története.

Nem vagyok nagy tekergő – feleli a szabadidő eltöltését firtató kérdésemre – nyáron besegítek Hauzinak, (a már említett Hauzer József), aki olykor vállal szerelést, megyek hozzá segédmunkásnak. Fizikailag is megmozgat, hiszen itt csak terpeszti az ember a seggét. Olykor pecázunk, időnként kirándulok, például a túristvándi vízimalomhoz, de a szatmárcsekei csónak fejfákat is megnéztem, a Hortobágyi Lovasnapokat pedig már meg sem rendeznék nélkülem.

Kitől kaptad a Bajszi nevet? A miértet sejtem…

Még új voltam Kecskeméten, sokan nem tudták a nevem, csak úgy emlegettek: az a bajuszos…

Az ügyelői munkának milyen szépségei és árnyoldalai vannak?

Mik a szépségei? Teremtő jó Isten! Talán az, hogy egy jól sikerült előadásnak én is részese vagyok, így az én hiúságomat is legyezi, ha pozitív a fogadtatása. De ez mégiscsak olyan munka, amit nem lehet ahhoz hasonlítani, mint amikor az asztalos elkészít egy szép komódot, vagy a színész gyönyörűen elszaval egy verset. Ha nem késik el senki, ha nem szakad le semmi, azaz zökkenőmentesen zajlik le egy előadás, ha csend, rend, fegyelem van, az megnyugtató. Az árnyoldala, hogy rengeteget kell konfrontálódni, ezt pedig már a koromnál fogva sem szeretem. Bosszantó és bánt, ha annak ellenére, hogy mindent elkövetek, mégis sor kerül konfliktusra. Akad egy-két kolléga – nem színész – aki addig feszíti a húrt, míg el nem fogy a türelmem. Ha megértenék, hogy ez engem mennyire zavar, talán nem csinálnák. Persze a színészek között is van, aki rendszeresen eljátssza, hogy a színpadra hívó szóra nem mozdul, majd a késve érkezés után azt mondja, őt nem szólítottam név szerint… Én amúgy magamat is kigúnyolom, ha kell. Nagyhangú pasas vagyok, aki elviccelődik, de nem szeretem a konfrontációt. A munkában azonban szükséges a fegyelem. A focista, ha sorra elblicceli az edzéseket, a mérkőzésen 10 perc után kiköpi a tüdejét, s messzire pattan tőle a labda. Nálunk a rendelkező próbákon kell begyakorolni mindent, hogy jól működjön majd az előadás, itt sem lehet elbliccelni a dolgokat. Sértődékeny, ideges ember nem való a színházba, ha frusztrált, vegyen erőt magán, ne mutassa ki, mert az régen rossz.

A műszakis srácok jó képességű gyerekek, nem nagyon igénylik, hogy kézen fogva vezessék őket, mint az óvodásokat, de figyelniük kell a végszavakra. A rendezők már hozzá vannak szokva – olykor talán vissza is élnek vele –, hogy ha egyszer elmondanak, megmutatnak valamit, az már egyenlő a tudással. Többnyire így is van, de ha becsúszik egy baki, már kérdezik is: hát mi történt, fiúk? Pedig óhatatlan, hogy mi is bakizzunk. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a köreinkben szinte nincs fluktuáció, úgy érzem magam, mint fiatal koromban: aki megmaradt, a színházból ment nyugdíjba. Most is hasonló a helyzet, jó szakembereink vannak.

Az én helyzetem olyan itt, mint a háborúban az első vonalban lévő hadnagyé, ő van elöl, tehát ő tudja, mit kell tenni, nem a jóval hátrább tanyázó őrnagy. A színházi előadáson én vagyok a frontvonalban.

2012-ben Te kaptad az Arany Kalapács Díjat.

Jó érzés volt, különösen annak fényében, hogy pályám során nem kényeztettek el a kitüntetésekkel.

Én a kollégákat egyenrangú partnereknek tekintem, nem csatázom velük, de amit meg kell csinálni, azt elvárom tőlük. Moldova Györgyöt idézve: a beosztottaktól szellemileg kikapni szégyen, legyőzni őket méltatlan. Van benne igazság. Én csak a főnökeimmel csatáztam, velük állandó harcban álltam. Ők osztják a sarzsit, gondolom, lehúztak, mint nagypofájút a listáról. Igazából számomra az a fontos – minden nagyképűség nélkül –, hogy engem a környezetemben lévők túlnyomó többsége megsüvegel, értékeli a „bajszibácsiságomat”. Kicsit udvari bohóc státusz ez, mert bár nem akarok én szerepelni, de ha látom, hogy valaki ül, punnyad, eszembe jut valami marhaság, igyekszem felvidítani. 

Megyeri Zoli és Horváth Lackó például komoly próbasorozatban voltak, úgy gondoltam, rájuk fér némi vidámság. Az egyik szünetben odamentem hozzájuk, hogy mondják el A cinege cipője című verset. Elkezdték, de az utolsó versszak nem jutott eszükbe. Kinevettem őket, hogy még ezt sem tudják. Mikor a következő szünetben kijöttek a próbáról, szóltak, megvan a vége! Kitaláltak egy záró versszakot, amivel jól kicsúfoltak… 

Azt mondják ­– s látom, igaz –, sztorikból kifogyhatatlan vagy. Folytasd, kérlek!

A Castel Felice próbája kezdődött, mondtam Totyának (Tóth Károly), látom, jó szerepet kaptál, mert a Castel Felice egy jó szerep. Visszaszólt: te hülye, az egy hajó!

Egyszer az egyik iskolából két bordásfalat kértem kölcsön, de jó ideig nem vittem vissza. Kornis Mihály Hallelúja című darabjában én is szerepet kaptam, egy „fekete vonatos” cigányembert játszottam. Az volt a szerepem, hogy mialatt a közönség érkezik az eladásra, vágjak bele egy kést a falba, majd vegyem ki, és kérjek bocsánatot a gyülekezőktől a rémisztgetés miatt. Nem nagyon figyeltem, éppen ki elé térdelek le bocsánatért esedezni, egyszer csak megszólal egy hang: megbocsátok, Bajszi, csak hozd vissza a bordásfalakat!…

Te színészkedsz is?

Bizony, többször is kaptam szerepet. Legutóbb szegény Józsa Imrével volt közös jelenetem a Dollárpapában, Szalavecet, a rendőrkapitányt alakítottam. Az Aranycsapatban a csapost, tíz éve a Csárdáskirálynőben Lazarovics Ödön földbirtokost. De voltam már a színpadon katona, pap és hóhérsegéd is. Ruszt József és Verebes István sokat foglalkoztatott.

Debrecenben például én voltam a sárkány, akit egy zongora mozgatására használatos kis kocsin belöktek a színpadra, számban 3-4 füstölő cigarettával. Egy madzaggal húztak vissza a jelenet végén. Egyszer – valószínűleg elszakadt a madzag –, a sárkányfarkamnál fogva akartak kirántani, s leszakadt rólam a jelmez. Egy trikóban maradtam ott. Felkeltem, hónom alá csaptam a kocsit, és kisétáltam a színpadról.

Meddig még?

Az igazgató, Kirják Róbert azt mondta legutóbb: amíg egészséggel bírom, számít a munkámra. Ez csak jelent valami garanciát…

Az egészségem amúgy stagnál, rendben van, bár korábban két infarktusom is volt. Júniusban lesz majd jelenésem a kardiológusnál, addig biztos bírom, különben nem hívott volna vissza. Az első infarktus a Színészház előtt ért, s amikor beértem, mondtam Horváth László Attilának: te Lackó, három perce a Színészház előtt megállt a szívem. Nyilván azt hitte, viccelek, mert azt felelte: akkor menjél el gyöngyhalásznak. Három nappal később szemvizsgálatra mentem Debrecenbe, a főorvos asszony azt mondta: nekem a napokban infarktusom volt. Át is küldött a kardiológiára, ott bebizonyosodott, tényleg. Ami rá két hónapra történt, már nem gyerekjáték: éppen otthon voltam Konyáron, nem sok híja volt, hogy találkozzak Szent Péterrel. Rosszul lettem, édesanyám rögtön hívta a mentőt, a műtőasztalon zajlott le az infarktus. Azt éreztem, a bal karomról szinte leszakad a hús. Kőszegi doktor azt mondta, nézzem a monitort, s ha az a mozgó valami odaér, megszűnik a fájdalom. Igaza lett.

Azóta stagnálok, évente kétszer megyek kontrollra. Amíg azt nem mondja a doktor úr, hogy már ne vegyek télikabátot, nincs gond. Ha úgy lesz, nem szomorkodom, tudomásul veszem. 



Névjegy:

Lengyel János, Bajszi

ügyelő

Konyár, 1953. február 16.



Díja:

Arany Kalapács Díj (2012)





Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks