Milyen egy amatőr opera, és miért játszottak folyamatosan telt ház előtt?

A tárgymutatóban: , ,
A kelenföldi Bikás park melletti randa üzletközpontban kialakított előadóterembe, a Montázs Központba szólt a jegyem. Nem vettem frakkot, meg ilyenek, nem tűnt olyannak az esemény. Laza, közvetlen kommunikáció, meg egyébként is: közösségi opera. Ez a kifejezés állt a Facebook esemény leírásában, vagyis arra gondoltam, hogy itt valami alternatív, vidám, könnyed dolog van készülőben. 

A közösségi opera egy brit találmány, legalábbis ott része a modern zenei kínálatnak. Arról szól, hogy a kórusszólamokat amatőrök éneklik (olykor a nézőket is bevonva), és csak a szólókat adják elő a profi operaénekesek. A hangszerelés is eltér a megszokottól, egyáltalán, az ilyen darabokra nem vonatkoznak a konvenciók, lehet szabadon alakítani őket. Angliában Benjamin Britten tekinthető előképnek, aki a Noé Bárkája opera előadásához alkalmazott amatőr és profi zenészeket egyaránt, valamint a közönséggel is énekeltetett. 

Képzelhetitek, micsoda kíváncsisággal mentem: elképzeltem, ahogy kiosztják a népnek a kottákat, hogy Marinéni, tessékezténekelni, de csak ha in-tek! Ez is megmutatja, hogy Nagy-Britanniában a modern zenét egészen máshogy értelmezték a huszadik században, mint általában a nyugati világban máshol. Itt nem volt annyi könyökkel-a-zongorára csapkodós önmegvalósítás, az alkotói szabadság miatti hallgathatatlan zene, ezáltal a nagyközönségtől való eltávolodás. A zeneszerzők továbbra is az átlagos emberre és annak szórakoztatására gondoltak akkor, amikor a bunkócskákból rajzolták a vesszőket.

Persze tudom, a művészet nem mindig a szórakoztatásról szól, de a közösségi opera mindenképp. Összehozza az énekelni vágyókat: próbák, beszélgetések, a darab értelmezése, profi énekesekkel együtt dolgozás, tök jó móka. Azoknak is, akiknek nem volt alkalma zenészi pályán elindulni, hiszen ők így kerülhetnek mégis közel ehhez a világhoz.

Aztán kiderült, hogy Budapesten ez egy picit máshogy megy. Itt a közönség, köztük én, továbbra is passzív figyelő maradt. Viszont a nézők között egy rakás énekes sorakozott fel, különféle meghökkentő ruhákban. Ők voltak a Csíkszerda: a Tóth Árpád művészeti vezető, karnagy, zeneszerző és tanár által életre keltett amatőr kórus, akik Budapesten már egy rakás alkalommal álltak ki közönség elé. Aztán ez annyira népszerű lett, hogy azóta indult csíkhétfő meg csíkkedd is és így tovább. Közösségi kórus, lelkesedésből, támogatások nélkül, önerőből.

Ez a kezdeményezés nőtt aztán idáig, hogy az amatőr kórus operát adjon elő 2016 novemberében és decemberében, Kelenföldön, Göttinger Pál rendezésében. Sőt, olyan operát, amit meg is látogatott a darab szerzője, Jonathan Dove. Az Egyesült Királyságból csak ezért ellátogatott Budapestre. 

A Tóbiás és az Angyal bibliai történet, csak a katolikus Szentírásban szerepel. A sztori:
Tóbit feleségével, Annával és fiukkal, Tóbiással Ninivében él, ahol nap mint nap gyilkolják a zsidókat, és eltemetni sem engedik őket. Tóbit azonban a Tóra parancsa szerint eltemeti az áldozatokat. Egy nap, mikor fáradtan a szabad ég alatt alszik el, arra ébred, hogy a rápiszkító verebek miatt elvesztette szeme világát. A család kétségbeejtő helyzetében némi reményt nyújtana, ha Tóbiás visszakérné azt az óriási kölcsönt, amit Tóbit egykor rokonuknak, az Ekbatanában élő Raguelnek adott. 

Ebben az előadásban tehát egy profi operaénekes sem akadt. Teszem hozzá gyorsan: szerencsémre. Az operaéneklési technikát nem kedvelem, a beszéd hanglejtésére megszerkesztett szólókat pedig a mai napig nem tudtam magamévá tenni. Oké, vannak A Nagy Áriák, amiket iszonyú tehetséges operaénekesek adnak elő, és azokat hallgatva nem tud nem felállni a szőr a tarkódon. De egyébként, ezeket a ritka eseteket leszámítva az opera kicsit sem vonz. 

Na, itt nem volt ezzel problémám. Persze, az énekesek szólamai a szokásos módon voltak szerkesztve, ami időnként rögtönzésnek is tűnhetett (nem volt az), de ami tetszett, hogy az énekesek nem próbálták meg operaénekesek módjára képezni a hangokat. Olyan volt egy kicsit, mintha egy komolyzenei musicalt hallgatnék.

Rengetegen énekeltek a teremben tehát, a néhány főszereplő mellett a kórus minden irányból zengett, volt, hogy ők játszották a tengert, vagy az erdőt. Miközben a zenekar tökéletesen vitte magával az egész csapatot, Tóth Árpád egyszerre vagy száz embernek lengetett fentről, a karmesterre pedig nagyobb szükség volt ennél a darabnál, mint bármikor máskor. A szereplők pedig éppolyan természetességgel viselkedtek a színpadon, mintha egy könnyed darabot adnának elő. Még viccelődésre is volt alkalmuk, az opera pátoszából, fejünk felett lebegéséből, szentségéből semmi nem maradt. Könnyű volt követni, átélni, figyelni.

Több mint egy évig tartottak a próbák, a kórus tagjai és a zenészek is minden héten a szabadidejük nagy részét - volt, aki mindet - ebbe az előadásba fektettete. És igazi közösségi erő valósult meg: a műsorfüzetben olvasható, hogy minden egyes feladatra tíz-húsz jelentkező akadt. Még az egyébként hihetetlenül ötletes és könnyed szövegkönyvet is tizenegyen valósították meg. A darabot huszonhatan fordították, a kottát tizenhatan szerkesztették. 

A színpadi díszletek mindössze ruhákból álltak. Több mázsányi, amiket az utolsó előadás után szétosztottak a rászorulók között. Igen, az utolsó előadás már le is ment, nem sokkal az első után, csináltak hat darab telt házat, aztán elengedték. Madaras Sándor, a zenei vezető munkatársa, és a darab korrepetítora így beszélt nekem erről:

Teljesen eltemettük - szétszedtük, a ruhákat eladományoztuk, és nem nézünk vissza, ez mindig is így volt nálunk. Ez olyan mandala vízbeszórás-dolog, nagyon jó érzés. Mert mindig jön valami új, amibe így száz százalékosan bele lehet állni, az ember nem ragad fél lábbal a múltban. És attól lesz az új száz százalékos megint.

Micsoda új szemlélet ez. Megérezte ebben az izgalmat a darab szerzője, korunk egyik legjelentősebb operaszerzője is, amikor itt járt. Ezt mondta a karvezetőnek adott interjújában:

Valami, amit a Csíkszerdáról mondtál nekem, elültetett bennem egy gondolatot. Mégpedig az, hogy a Csíkszerda leginkább acappella énekel. És nem tudom kiverni a fejemből, milyen hatása lehetne egy acapella operának. Hallván, hogyan használtok improvizációs eszközöket nagy zenei felületek megfestéséhez és atmoszférateremtéshez, el tudnám képzelni a közös munkát a Csíkszerdával, ahol lehetne némi szabadságot is adni a kórusnak a zenei anyag létrehozásában. (...) Ezt a közös munkát nagyon el tudom képzelni…

forrás: http://varosban.blog.hu



Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks