A mezei néző c. blog az áprilisi Operabeavatóról

A tárgymutatóban: ,




Ne gondolja senki, hogy ennyire jó szókapcsolatot ki bírok találni, most éppen a készülő és júniusban műsorra kerülő (17, 18, 19, 20, 23, 24!!!) Cosí fan tutte rendezőjének, Göttinger Pálnak a tollaival ékeskedem. Ő az, aki a darab egyik helyzetére ezt a szemléletes képet találta ki: olyan ez, mint egy puncstorta csörgőkígyókkal. Igen, ez az egész műre is igaz. Látszólag könnyű és kedélyes, de ha valaki csak egyetlen egy operabeavatót is látott, már nem maradtak illúziói, a hetedik után pláne nem. Egyébként ez volt az utolsó közösen megtárgyalt részlet, illetve amai alkalom ismétlése következik április 24-én. (Állójegyekkel még lehet próbálkozni.) A júniusi előadásokra egyeket pedig mintha épp mától lehetne vásárolni, először nyilván a Katona pártoló tagjainak. Én mindenkit csak biztatni tudok, hogy ha idén egy operát néz, akkor vállalja ezt be, amelyik a prózai színházhoz szokottaknak a legjobb kezdés lehet, mert a szereplő operaénekesek színészként ÉS énekesként is értékelhetőek.



Ezen az estén is tömve volt a Kamra, de ezúttal sok volt a diák, sőt az általános iskolás korúak is. A közönség összetételének megváltozása azt is eredményezte, hogy Dinyés Dániel magyarázatai közben, aki a szokásos módon bízott benne, hogy valamit csak magunkra szedünk a hangnemekről, kevésbé nevettek és egy-egy gyereknek a környékemen feltétlenül korai volt egy ilyen előadásnak a megtekintése. Nem hiszem, hogy egy hétköznap este-e valóban a legjobb időpont arra, hogy valaki, aki sose járt még operában pont így ismerkedjen meg a műfajjal, ráadásul a darab ismerete nélkül. A mellettem ülő hatodikos fiú elaludt, nem kötötte le a történet, amelynek az előzményeit sem ismerte. A mögöttem ülő lány pedig annyira meg volt fázva, hogy az első felvonás második felét teljesen végig hörögte, neki is (és a környékén ülőknek pláne) jobb lett volna, ha a betegségére való tekintettel otthon marad.

Azt hiszem, hogy tényleg számít a közönség reakciója, és észleletem szerint most valahogy kevésbé rezonált együtt a szereplőkkel, bár időnként voltak most is óriási pillanatok, amelyek viszont mindenkire nagyon hatottak. (Göttinger Pál ritkán neveti el magát amikor színészeit nézi, de most alkalmanként ő is kibillent az egyébként szépen tartott egyensúlyi állapotából. Most is előjátszott gesztusokat, a szíve mélyén mindhárom férfit ő játszaná el, de mit tehet már, ha egyszer nem operaénekes. De a Telefondoktornál is megállapítottam, hogy lenne keresnivalója színészként is. )

A közönség kapcsán még annyit: most találkoztam az első nézővel, aki úgy hozott be egy kávét fedeles, műanyag pohárban magával, mintha ez legalábbis egy mozi lenne. Igen, ez valóban egy szórakoztató program és kis esélye volt annak, hogy kiejti a kezéből és ráömlik a kávé a szomszédos nézőkre, de nekem ez valahogy mégis furcsa volt. Lehet persze, hogy a globalizáció hatására majd itt is engedélyezik az előadások közbeni sörözést is, valószínűleg a jegyeladásokat ez még megdobná, de a Katonának erre pont nincs szüksége, minden nagyon tele van. Én mindenesetre nyugtáztam ezt a tényt, a színházhoz a néző és a néző hozzáállása is hozzátartozik.

Most már ennyi csigázás után legyen szó magáról az előadásról.

A darab legvége felé található három jelenet került sorra, egészen a bejáratódott rendszer szerint, azaz először egyben hallhattuk a részletet, majd jött Dinyés Dániel elemzése és végül a rendező észrevételei, beállítása.

Dinyés Dániel változatlanul elemében volt, nem tűnt úgy, mint akiből az egy órával korábban lekísért Szabó Lőrinc versműsor kivette volna az energiákat, mintha azonnal jól érezné magát már attól, ha zongorát láthat és zenével foglalkozhat. Azt hiszem, hogy a sikerének részben ez is a titka, ez a folyamatosan lángoló, már-már szinte romantikusnak tűnő lelkesedés (többek között) Mozart iránt.

Az első részletben a korábbi operabeavatón már megcsalt és „férfiként már nem létező”, atomjaira bomlott Ferrando sirámait hallgathatjuk, akit aztán meglep Don Alfonso és legjobb barátja, Guglielmo is, aki ebben a pillanatban úgy érzi, hogy ő jól jött ki a helyzetből, hiszen neki nem tudtak ellenállni, az ő szerelme pedig tényleg hűséges maradt.

Cseh Antalnak ezen a próbán kevesebb feladat jutott, az önelégült pöffeszkedése azért így is sikert aratott, különösen azért, mert alkatával egészen ellentétes a szerep, de majd minden bizonnyal magára húzza és érdekesebb lesz, mintha egy ostoba szépfiúnak játszaná a szerepet. ((Ahogy néztem, még mindig bennem volt némi fájdalom, amiért nem bírtam pénteken sehogy se rávenni magam a Toscára és így nem láttam Scarpiaként, pedig a miskolciak előadása miatta érdekelt volna elsősorban. A tanulság: meg kellett volna az ősszel nézni azt is, az eredeti helyszínen és nem halogatni.))

A jelenet mindössze egyetlen oldal a librettóban és megközelítőleg egy órán keresztül volt róla szó. Most is úgy tűnik, hogy Varga Donátnagyon könnyen megszerzi a nézők szimpátiáját Ferrando szerepében, amely korábban (amíg nem láttam Kolonits Klárát Fiordiligit próbálni ebben a beavatóban) nekem is a kedvenc karakterem volt, ezzel a nagyon naiv és nagyon szerelmes férfival talán a legkönnyebb azonosulni a darabban. Sajnos egyet kell értenünk Göttinger Pál szavaival, akit látunk az tutyimutyi, nem túl férfias jelenség, viszont ahogy előttünk háborog(na) a lelke, miközben bambán maga elé néz, az „nagyon cuki”, nagyon lehet sajnálni és valószínűleg több néző is szívesen magához ölelné, mint egy plüss mackót és megvigasztalgatná. Persze nem kizárt, hogy sajnálatból is lehet szerelem, előfordulhat, hogy valakit azért kedvelünk meg, mert annyira nyavalyás.

Maga a jelenet hatásos, és ezen felül az is kiderült (ismét), hogy a produkcióban részt vevő énekeseknek ösztönösen van hajlama az improvizációra. Varga Donát nagy haragjában "erőt mutat", székeket dobál a jelenet helyszínéül szolgáló kávézóban, majd amikor Don Alfonsót jönni látja, hirtelen annak a székét is magához veszi, hogy ne tudjon a gyűlölt férfi (egykori barátja) mellé leülni. Nagy pillanat volt ez, érezni lehetett, hogy ez a fordulat Kulka Jánost váratlanul érte. Meglepődött és talán két másodpercre is megállt, de aztán Kulka Jánosként és Don Alfonsóként egyidejűleg feltalálta magát, fogott egy másik széket és azt vitte oda az asztalhoz.

Amit itt körülményesen leírok, valóban egy-két perc története a három órából, de ennek az operabeavatónak épp az az egyik legfőbb értéke, hogy a mezei nézők egy kis időre belelátnak abba, hogy születnek az előadások. Ezek a kis villanások sokat elárulnak nekünk. (Júniusban majd kiderül, hogy ezekből a színészek által hozott improvizációkból mennyi maradhat meg egyáltalán, de az ötletek egy része már a próbán is annyira jól működött, hogy talán valamennyit majd véglegesítenek is.)

A „három barát” még egy jelenetben együtt lesz, mégpedig a beavatón átvett harmadik részletben, amelyben már változik a helyzet, Guglielmo is átélheti a megcsalatást, Ferrando vissza tud vágni idézve barátja „nekem nem lehet ellenállni” mondatát és végre Don Alfonso zsigerből jövő mély keserűsége is kitörhet egy áriában, és megérezzük, hogy most ezzel a fogadással ő valami réges-régi (nekünk fel nem tárt) kínzó sérelméért kívánt bosszút állni a női nemen. Ebben a jelenetben hangzik el a „mind így csinálják”, és még olaszul is az opera címe, a „Cosí fan tutte”. Ezt az utóbbit a közönségnek is betanították és úgy tűnt, hogy a közönség szívesen énekelte együtt a szólistákkal. Nem zárnám ki, hogy közreműködésünkre a véglegesített előadáson is szükség lesz. ((Számomra ez a jelenet rárímelt a pécsiek tegnapi vendégjátékára, Faragó Béla operája (Egy pohár víz) az Erkelben ment, amelyben szintén ugyanez a vezérgondolat, a nők hűtlenségére utalt a „Mindenki olyan” megjegyzés. Arról az előadásról is talán még ma várható bejegyzés, ha minden jól megy.)

A férfiak két beszélgetése között viszont volt még egy jelenet, amelynek a rendezői kibontása a szünet után következett. Ez pedig az opera egyik fő eseménye, amelyben láthatjuk Fiordiligit, amint még megpróbálja minden energiáját összeszedni és ellenállni az új szerelem csábításának. Kedveseik náluk maradt (! – ugyan miért?) egyenruháját és kardjait hozatja el Despinával valamiféle szekrényből és beöltözve Ferrando (!, tehát nem az eredeti szerelme!) ruhájába, egyenesen a harctérre készül. (Milyen kár, hogy semmiféle információja nincs arról, hogy hol is van ez. Még arra sem volt idő, hogy kiderüljön, hogy a férfiak ígéretükhöz híven tényleg fognak-e naponta kétszer írni. Mi persze tudjuk, hogy ennyi elfoglaltság mellett esélyük sem lenne rá.) Miután Ferrando ezt a jóleső álmodozást megzavarja, ebből a grandiózus tervből mégsem lesz semmi, helyette viszont Fiordiligi néhány percen belül eljut a „szívem örökre tiéd” mondatig.

Miután a lányok elcsábítása egy napon belül lezajlik, nem tudom, hogy hányan lehetnek, akik egy ilyen ígéretet komolyan vehetnek, de Fiordiligi biztosan teljes meggyőződéssel énekli e szavakat és a zenei elemzést hallva megnyugodhatunk, hogy ezúttal A-dúrban is vagyunk, azaz most nincs szó arról, hogy a zene a szöveget megkérdőjelezné.

Nem tudom, hogy időhiány miatt nem került rá sor, vagy esetleg a végső változatból is kihúzták a két nővér ezt megelőző jelenetét, amelyben a három női szereplő beszélget, és Fiordiligi nekik már előzőleg bevallja, hogy szerelmes lett. Abban a jelenetben van egy fontos mondat, Fiordiligi értetlenkedését tükrözi: „nem tudom, hogyan változhat meg így a szív egy nap alatt”. (Lehet, hogy ezt a magyarázkodós jelenetet feleslegesnek tartják az alkotók és ki akarják hagyni, de előfordulhat, hogy az ok ennél egyszerűbb, csak Szolnoki Apollónia nem ért rá tegnap és ezért nem vettük át. Hamarosan meglátjuk – vagy nem.)

Fiordiligi nagy változása, ha hozzávesszük, hogy mennyi impulzus érte egy nap alatt és mennyire zöldfülű volt korábban, nagyon is érthető. Ha valakinek saját élménye nincs e témában, nem élt át ilyen villámcsapásszerű felismerést, akkor még mindig elolvashatja a Rómeó és Júliát segítségképpen, amelyben a szemünk előtt játszódik le, ahogy Rómeó halálosan és örökre szerelmes Rózába, majd ahogy viszonzást talál érzelmeire, azonnal vált Júliára, akiért aztán néhány nap múlva meg is hal, így ez a második örök szerelme tényleg soha nem múlik el.

Az opera az örök szerelmet és örök hűséget erősen megkérdőjelezi, mintha az emberi természettől valóban idegen lenne, bár két olyan embert is bemutat Mozart és Da Ponte, akik egészen biztosan hosszú évtizedeken át is ellettek volna a saját párjukkal, ha valaki nem billenti ki őket szándékosan az itt bemutatott hatalmas energiákkal. (Mert megint csak ez jutott eszembe, ez itt a darab hamissága, valószínűleg soha senki nem tesz bele egy kapcsolat kialakításába ilyen gigászi energiákat, tehát éppen ezért egyáltalán nem lenne irreális, hogy ezek a naiv és ártatlan emberek (amilyen Ferrando és Fiordiligi) hosszú évtizedekig is szépen megmaradhassanak a maguk eredeti romlatlanságában. De vegyük észre, hogy ott van a darabban Dorabella is, aki viszont most ébredt fel és hozzá a szerelmek cserélgetése sokkal inkább passzol, ő a méltó tanítványa Despinának.

Ebben a jelenetben mindössze néhány mondata van Pálmai Annának Despinaként, aki érdeklődéssel figyelte végig az őt szorosan nem érintő eseményeket, de érezhetően fellélegzett, amikor végre neki is akadt tennivalója. Sőt, amikor kiderült, hogy a rendező azt várná, hogy ötször hosszabb idő alatt hangozzon el a párbeszéde, egészen kivirágzott.

Én láttam már nagyon jó Despinákat, sőt ami azt illeti még csak ilyeneket láttam (élen az elsővel, Farkasréti Máriával), még az Operaházban futó jellegtelen rendezés sem tudta ezt a karaktert kinyírni, működött benne mind Baráth Emőke, mind Szemere Zita is.

Pálmai Anna ezekhez a profi énekesekhez képest hangilag nyilván nem mérhető, borzalmas igazságtalanság lenne vele szemben egy ilyen párhuzam, de ahogy próbál, amilyen invenciózusan dolgozik, az teljes mértékben igazolja, hogy nagyszerű választás volt erre a szerepre. Reggel van, félálomban botorkál ki közénk egy piros pokrócba burkolva és így kábán reagál Fiordiligi nagy ötletére. Láthatjuk, hogy egy sok szeszélyes ötletet megélt szobalányról van szó, aki korábban is hallott már hasonló felvetéseket úrnője szájából és nem igazán lepődik meg semmin. (Lehet, hogy nekünk is lennének hasonló terveink, amennyiben a körülményeink ezt lehetővé tennék és csak szerelmi álmodozásokkal pergetnénk le napjainkat.)

Fiordiligi, azaz Kolonits Klára az egész jelenet alatt tudomást sem vesz róla, el van foglalva azzal, hogy maga elé képzeli a magasztos pillanatot, amikor férfi ruhában megjelenik a csatatéren. Igaza van a rendezőnek, valószínűleg ennyivel is beéri. Néha ezek az extrém tervek nagyon szépen elringatják az embert, a megvalósulás útja rögösebb és a cél közelében már kevésbé lelkes az ember. Minél tovább nézem ezt a beavatót, annál több közös pontot találok ezzel a szereplővel (és ennek nem mindig tudok annyira felhőtlenül örülni, mint Kolonits Klára hangjának, aminek viszont igen), annyi apró különbséggel, hogyha nekem egy ehhez hasonlóan extrém és nehezen kivitelezhető gondolatom eszembe jut (nem ritka), rendszerint végig szoktam csinálni és még néha azt is átérzem, hogy voltaképp megérte.

Kolonits Klára magánszáma az egyenruhában, kardokkal valóban a Mária főhadnagyra emlékeztetett, ahogy a rendező erre utalt is, nekem is ez jutott eszembe. Erősen operettesnek érződött a jelenet, amelyet végül az összetört szívű szerelmes Ferrando érkezése szakít meg. Hamarosan láthatjuk a két szereplő egymásra találását is, de erősen úgy néz ki, hogy éppen ez a boldog pillanat kevésbé érdekli az alkotókat és gyorsan lapozunk is tovább, ezek után visszatérünk a férfiakhoz megint.

Ez az utolsó nyílt próba erősen férfi centrikus volt, hiányoltam is Szolnoki Apollóniát és Kolonits Klárát is énekeltethették volna valamivel többet. (Ez van, utóbbinak jön most még néhány debreceni Traviátája, azt lehet megnézni, akinek szintén nem jött össze a múlt szombati vendégjáték az Erkelben.)

Összességében jó volt ez az este így is, most már egyébként sincs túl sok idő hátra a bemutatóig, rohan az évad és két hónap múlva meglátjuk, hogy mi a végső konklúzió. Én kicsit reménykedem abban, hogy ugyan szakaszosan, de jövőre is műsoron maradhat…

ps. 2016. ápr.13.

A bejegyzésemet az előadás másnap délelőttjén írtam, elringatva magam kicsit, valóban reménykedve, hogy a kész előadást nemsokára nézem. Erre ma itt a hír, hogy Kulka János rosszul lett és kórházba került tegnap este, meg is operálták. Visszanézve a hétfő estére, nekünk nézőknek még az sem derült ki, ha esetleg bármelyik közreműködő fáradtabb lett volna, semmiféle előszele nem látszott ennek a hirtelen rosszullétnek. Ennek fényében erősen kérdéses az ápr. 24-i időpont és az előadás sorsa is. Ez és a hasonló fordulatok elég nyomasztóan azt hirdetik, hogy valóban bármi megeshet velünk, semmi sem biztos...éppen ezért, nem szabad semmit sem halogatni, ami fontos. Én nagyon drukkolok, hogy az általam harminc éve figyelt színész felépüljön és tovább tudjon játszani hamarosan.




Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks