Testvérviszály

Verdi A haramiák című operájának bemutatója az Erkel Színházban

A Verdi-Schiller háromestés előadássorozat keretein belül A haramiák című, ritkán játszott Verdi-operával ismerkedhetett meg az, aki ellátogatott az Erkel Színházba november utolsó napján.

Ez az opera nem tartozik a mester legjobb művei közé, de a Szent Johannánál egy zenedramaturgiailag igényesebben kivitelezett és hatásosabb darab, amely – bár sokszor a korszak közhelyes zenei kelléktárából építkezik –már felmutatja a későbbi nagy komponista erényeit. Szép, magukkal ragadó és nagy drámai erővel rendelkező áriákkal, kórustablókkal és együttesekkel nem egyszer találkozunk a műben. Azonban ezek a zenei formák még javarészt a bel cantohagyományokra épülnek, formalizmusokkal, ismétlésekkel teletűzdeltek. Az előadás alkalmával ezeketnagyrészt kihúzták, ennek következtében a két óránál alig hosszabb darab közel félórányival megrövidült. A durva húzásoknak pedig a vájt fülű hallgatók látták kárát, mert nem egy esetben töredékesnek, befejezetlennek vagy éppen kifejletlennek érezhettük az áriák, együttesek jelentős részét. Ismét bebizonyosodott, hogy esztétikailag nem szerencsés egy-egy zenés darab nagyobb mértékű meghúzása.

Az előadás másik problematikus pontja a rendezés volt. Göttinger Pál alapvetően a hagyományos operarendezés módszereivel dolgozott, amennyiben a formabontó, nem korhű díszletek és jelmezek ellenére sem tett kísérletet a történet átértelmezésére, radikálisan új kontextusba helyezésére. Úgy tűnt, hogy a rendezőnek egyáltalán nem volt újszerű gondolata a darabról. A Schiller-trilógia három egymás utáni estén felhangzó darabjait a színpadi látványvilág, a közös elemekből építkező díszletek kapcsolták össze. Csakhogy ezek a díszletek funkciónélküli amorf formák voltak. Semmi másra nem voltak jók, minthogy a szereplők felmásszanak, leüljenek, lefeküdjenek rájuk. A díszletelemeket úgy kellett volna használni, hogy jelezzék mit is jelképeznek, mire is akarnak utalni velük. A rendezőnek azonban ezt nem sikerült megvalósítania. A díszletek pedig annyira jellegtelenek voltak, hogy akár egy Nabucco, Traviata, Aida vagy Rigolettoelőadáshoz is felhasználhatták volna őket.

Sajnos a zenei megvalósítás sem volt kifogástalan. Az este legjobb énekesi teljesítményét Sándor Árpád nyújtotta Massimiliano szerepében. Életszerűen szólaltatta meg az idős és megtört családfőt. Mélyen zengő baritonja egyenletesen és kiegyenlítetten, dinamikailag szépen árnyalva szólt. A Carlót alakító Hector Lopez már kevésbé nyújtott egyenletes teljesítményt. Erőteljes tenorjának szép, érces hangszínét sajnos több esetben is egy tompább, fakóbb hangszínnel váltotta fel. A két hangszín váltakozása pedig kissé komolytalanná és hiteltelenné tette szerepformálását. Massányi Viktor már ”túl van” Francesco szerepén: hangja nem fiatalos és erőteljes, hanem inkább rezignált és mélyenszántó. Egyed Apollónia Amalia szerepében egyrészt adós maradt a dallamívek szép és gondos megformálásával, másrészt pedig hangszíne kiegyenlített hangzásával. Szép és hajlékony szoprán hangot birtokol, de a kissé ügyetlen énektechnikával nem képes kellő mértékben uralni azt. Daróczi Tamás teljesen jellegtelenül és erőtlenül énekelte Arminio szerepét.

Az énekkarra nagy feladat hárult és szépen teljesítette is azt. A kórus-jelenetek kiegyenlítetten szólaltak meg, nagy drámai erővel és lendülettel. A Selmeczi György vezényelte zenekar is szépen teljesített. A lírai részeket nagyon érzékien és finoman szólaltatták meg, a karmester pedig végig hatásosan fokozta a dinamikát.

Ha három pontban kellene összefoglalnom az előadás jellemzőit, akkor azt mondanám, hogy sok húzás, gyenge rendezés, felemás zenei megvalósítás jellemezte a darabot. Azonban mindezen negatívumok ellenére érdemes volt ellátogatni november 30-án az Erkel Színházba, mert egy több figyelmet érdemlő operaritkaságot ismerhettünk meg.
Megosztás: