Dráma és operett egy keserű vígjátékban - Othello Gyulaházán

Gádor Béla kisregényét Zsurzs Éva filmre írta, Tasnádi István színpadra alkalmazta, hogy aztán Göttinger Pál Kaposváron színre vihesse. Vass Norbert kritikája az Othello Gyulaházán című darabról.

A nemtörődömsége következtében gyúrhatatlanná szilárdult, de önnön statikusságáról hallani sem akaró masszába dobott élesztő – vagy ha tetszik, pohárnyi állóvízbe pöckölt pezsgőtabletta – figurája régtől fogva hálás (fel)forgatókönyvi klisé. Az Álomgyárban százszámra készülnek a témát variáló, alapvonásaiban mégis erre a sémára visszavezethető mozik, legyenek bár morcos, különc, mégis sikeres csapatot kovácsoló trénerről szóló sportfilmek, vagy a militáns kegyetlenség szolgálati zubbonya alatt katonái iránt mély empátiával viseltető szigorú, de emberséges, sőt a rá bízottakért egyesen tűzbe gyalogló parancsnokokat heroizáló háborús eposzok.

De példákért felesleges egészen Hollywoodig caplatnunk, hiszen a közelmúltban a Csiky Gergely Színházban is több ízben láthattuk e nevelődéssel és emelődéssel kecsegtető alaphelyzet jobb (Éjjeli menedékhely) és rosszabb (Amint a mennyben) változatait. Hasonló felvetéssel indít az Othello Gyulaházán is, csakhogy figyelme aztán másfelé fordul.

A vígjáték – a műfaj hagyományainak megfelelően – túlzással, fokozással egyszerűsítő erőterének epicentrumába ugyanis a messziről jött ember helyett ezúttal a színházigazgató kerül. A direktor, aki kényszerűségből joviálisan viselkedik a politikussal, hevesen interpellál a tehetséges, újító, de a társulati hierarchiát kikezdő rendezővel szemben, s gondos tyúkanyóként terelgeti, dirigálja övéit abba az irányba, amerre legjobb meggyőződése szerint a színház sikereit sejti.

Kelemen József pontos játéka profin fogja össze az előadást. Az általa megformált igazgató, ha kell, csendes diplomata, máskor lobbanékony terapeuta, s szétesettségében is mindvégig összeszedett úriember. Végig vele megy Nyári Oszkár megállapodott, családos, gázszámlafizető táncoskomikusa, aki alighanem álmában is a Hajmási Pétert fújja, valamint Sarkadi Kiss János fröccstől nagyhangú drámai hőse is, a színészbüfében barátságosan kvaterkázó harsány haver, aki sokáig el sem hiszi, hogy a nyeregből kiüthető, s mire lehull szeméről a hályog, feldúlt, féltékeny dúvadként a gyulaházi Othello címszerepében találja magát.

Takács Géza neurotikus rendezőjének legnagyobb erénye a titokzatosság. Mert nem derül ki, hogy csak az általa kieszelt formabontó előadás sikere érdekében közeledik a drámai szendét alakító Grisnik Petrához, vagy érzelmei teszik egyébként nagyhangú figuráját a szerelmi háromszög legcsendesebbik csúcsává.

Göttinger nem először mozgatja ötletesen és lendületesen a színpadi teret, s bár a bemutatón néhol akadtak még ritmustalan váltások, idővel bizonnyal összecsiszolódik az ütem. 
Gádor és Tasnádi munkája egy vidéki színház mindennapjairól szól, s noha a történet valamikor a kádári megtorlások utáni években játszódik, úgy tűnik fel, a láttatott erőviszonyok ma sem lehetnek szokatlanok a teátrumok háza táján.

A Csiky Gergely Színház – nem kis iróniával – épp egy operettet és egy drámát követően tűzte műsorára az operett és dráma vígjátéki harcáról szóló darabot. A színészek számára az Othello Gyulaházán kiváló terep – hisz egyszerre három színdarabban is játszhatnak tulajdonképpen –, nézőként mégis úgy látom: az előadás minden referenciális beágyazottsága ellenére sem megy mélyebbre egy jól kigondolt, szórakoztató posztmodern tréfánál. Persze arról is szól éppenséggel, hogy mindenki számára mások a merülési igények.

Megosztás: