Beszélgetés az Othello Gyulaházán műsorfüzetében

A Gádor Béla kisregényéből készült filmet 1966-ban mutatták be. A film óta mi minden változott egy „tipikus vidéki színház”-ban? 

Nem vállalkoznék most egy mindenre kiterjedő összehasonlításra. De van néhány dolog: a hatvanas években másképp indult a színházi szakemberek pályája. Ma nagyobb a bizonytalanság az elhelyezkedést illetően. Nem talál minden színész és rendező hosszú időre biztos állást az egyetemről kikerülve. Debrődyt „odetették” főrendezőnek valahova, ami egyébként a mi generációnk mestereivel is elő-előfordult – és aztán ott bizonyíthattak vagy elbukhattak. A kultúrafinanszírozási rendszer és a kultúrafogyasztási szokások is mások voltak. Más volt az anyagi helyzete a társulatoknak – és a nézőknek is. Akkoriban biztosnak tűnt az ember egész pályája. De van, ami nem változott ennyire. Érdekes például, hogy ezen a modern színház – nem modern színház problémán még mindig nem vagyunk túl. Ahogyan Debrődy „avantgárdnak” számít, és az operett pedig „szórakoztatónak”. Mintha ezeket a fogalmakat azóta sem tisztáztuk volna megnyugtatóan. Viszont a „vidéki elszigeteltség”, amit sokat emlegetnek, ma már teljesen más képet mutat. Az információcsere az utóbbi években nagyon gyorsan változik, az internet meg a facebook miatt mindenkinek úgy tűnik, hogy benne van a közvélemény-áramlásban, a világ közepén. De csak úgy tűnik – valójában a pesti kollégák is ritkán néznek minket, és mi is ritkán őket – azaz a színházi gondolkodásunk finoman szólva nem közös. 

Van olyan, hogy „vidéki színház”? 

Leegyszerűsítve az ellustult, életformájába kényelmesedett, biztosra játszó, nem kockáztató és nem is bukó színházcsinálásra szokták érteni a mi korosztályunkban. Ez persze nem igaz, ugyanolyan rosszindulatú leegyszerűsítés, mint hogy a pestiek milyen pökhendiek. És persze vidéki színház és vidéki színház között is vannak különbségek – erről pont a kaposváriak nagyon sokat tudnak. Maradjunk most annyiban, hogy a „vidéki színház”-ban jellemző a bérletrendszerrel történő működés, a repertoár sokszínűsége. Egy olyan városban, ahol tizenhat másik színház is van, ott választhatsz profilt. De egy vidéki színházban mindenféle műfajt kell játszani, és ez a színészektől sokoldalú mesterségbeli tudást és kondíciót kíván. Mindenki ismer mindenkit, a nézők a színészeket, és fordítva. A Pesten dolgozó színészeknek nagyobb a mozgástere, ha nem akarják azt csinálni, amit épp csinálnak, ha váltanának: többfelé dolgoznak, lépnek fel – a vidékieknek ez nehezebb egyszerűen a fizikai távolság miatt. Sokkal inkább koncentrálódnak egy helyre. Amit a vidéki színházi társulati létben mindig is nagyon jónak gondoltunk, az az alkotóközösség, ami együtt él – a tagjai bent vannak a színházban, ott dolgoznak és szinte ott élnek. A színészbüfé – színpad – színészház háromszögében telnek el évtizedek, és mindenki ismeri a másiknak minden rezdülését. Százszor összevesztek már halálosan, és százszor kibékültek, különféle minőségű és mélységű kapcsolatok fűzik őket össze, és ez egy olyanfajta erős szövetséget hoz létre, hogy a színpadon hatékonyabb alkotótársak lesznek, mintha minden próbafolyamat elején újra meg kellene ismerkedni a másikkal. Ez a „vidéki színtársulat mítosza”. Valójában elsősorban nem ez határozza meg, hogy egy csapat jól működik, hanem az, hogy ugyanazt gondolják-e. Ha ugyanazt gondolják, akkor az új ember felfedezésének mohó öröme ugyanúgy a minőségi színházcsinálás gesztusává válhat, mint a régi kolléga, akire már oda se kell nézni. 

És ha jön egy újonc, aki mást gondol? 

Ez is időtlen téma. Debrődy mást akar csinálni, mint amit a gyulaházi társulat megszokott. Mert szerinte belekényelmesedtek a munkájukba. Ők viszont nem értik – és ebben teljesen igazuk van – hogy miért kéne mást csinálniuk, mint amit jól csinálnak már évtizedek óta, és ami jól is működik a nézők visszajelzései alapján. Tornyos Franci nem érti, hogy miért kéne neki mást csinálnia, mint amiben ő sikeres. Debrődy viszont azt gondolja, hogy ne azt csinálják, amiben már jók, hanem olyasmit, amiben nem. Lépjenek le a biztos talajról, és induljanak el új utakon, ahol már nem olyan egyértelmű, hogy azt ők jól csinálják. A fiatal rendezőt, Debrődyt az a vágy hajtja, és fiatal eltökéltségben nem is lát más lehetőséget: csak az a művészet, ami újdonság. Legyen minden művészi tett új felfedezés. A társulat reálisabban látja a helyzetet – a közönség igényeire hivatkoznak, és azt akarják folytatni, ami jól működik. Aztán meglátjuk, találkoznak-e a célok, ideák, igények és tehetségek. 

Közös a cél: a jó előadás. 

Ezt persze mindenki másképp képzeli el… 

Nektek itt most három előadást kell létrehoznotok. 

Igen: egy régóta sikerrel futó, igazi klasszikus operettet – egy jól kiállított, vagyis látványos és költséges operettet, amit ma már kevés helyen látni. Emellett egy „modern” Othellot, amiről azt mondják a benne szereplők, hogy nem jó – bár azt nem tudhatjuk, hogy ez csak az ő véleményük, vagy valóban így van. Mi azt választottuk, hogy eléggé rendezetlenül indul a próbaidőszak, aztán a végére egy érvényes előadás kerül színre. Mivel ez egy vígjáték, ami egy színházban játszódik – vagyis mindannyiunk számára nagyon otthonos és ismerős terepen –, ezért nekünk tiszteletlenül, némi iróniával kell néznünk a saját munkánkat. Viccet csinálunk magunkból – ami rendkívül szórakoztató tud lenni. Gádor az ideáiba elborult ifjú rendezőből ugyanúgy viccet csinál, mint a kissé elkényelmesedett középkorú színészből. És mindezt szeretettel teszi. 

Szemerédi Fanni

Megjelent a kaposvári Othello Gyulaházán műsorfüzetében.
Megosztás: