Hétköznapi csalódások

Háromszögek színmű · progresszív
Magyar Színház

7óra7 5 pont
Idő 1 óra 45 perc, szünet nélkül


A kapuzárási pánik elől fiatal nők karjaiba futni olyan átlátszóan közhelyes, hogy elég huzamosabb időt eltölteni egy bevásárlóközpontban ahhoz, hogy megbizonyosodjunk az állítás igazáról. Milyen út vezet a mézeshetektől odáig, hogy boruljon harminc együtt töltött év, gyerek, család, kényelem? Hogyan lesz a turbékoló gerlicepárból két egymást tépdeső keselyű?
Háy János darabja talán ezekre a kérdésekre keresi a választ, amikor egy idősödő, de még nem idős házaspár életét kezdi el boncolgatni a szerető, az anyósok és az apósok viszonylatában. A férfi ugyanis otthagyja feleségét, elmegy várandós szeretőjéhez, akiről kiderül, hogy mégsem az, és ezért visszaszáll a családi fészekre. A sztori sovány, de ha valami nem lenne fontos ebben az egész történetben, az éppen a sztori. Ezért sem tűnik jó döntésnek, hogy Göttinger Pál rendezése sokkal inkább a történet elmesélésére helyezi hangsúlyt (talán ezért a sok színpadrendezés is), mint arra, hogy voltaképpen hogyan juthat el oda egy férj, hogy a felesége szemébe mondja: „Te ronda vagy”. Súlyos mondat, még akkor is, ha egy érzelmileg igen korlátolt ember mondja egy végtelenül önbizalmhiányos, és ezért nagyon megértő nőnek. Hogy múlt és jelen világos legyen, flashbackek övezik a cselekményt, amiben a boldog évek elevenednek meg, amikor még élt a kedves mama, aki igen nagy elánnal fúrta lánya újdonsült házasságát.

A szikár, frigid anyós és a hozzá kapcsolódó papucsférj ugyancsak nem science fictionök szülöttei, ahogy az apakomplexusos szerető, és az ő anno elhagyott anyja sem, aki lánya tizennyolc évvel idősebb pasijában kissé neurotikusan ugyan, de volt férjét véli felfedezni. Annyira kerek, annyira tipikus, annyira tiszta képlet ez így, hogy ha teljesen reálban van kezelve, akkor szükségszerűen közhelyes lesz. Márpedig ez az előadás a díszletet, és az olykor egybefolyatott idősíkokat, illetve egy álomjelenetet leszámítva reálban fut. Ki van játszva Horváth Lajos Ottó szórakozottan lelketlen Férfija, Kubik Anna sokat tűrt, és az első pillanattól kezdve a végső győzelem biztos tudatában létező – és épp ezért mérsékelten konfliktusos – Felesége, Holecskó Orsolya lelkében megsebzett tinije, de Császár Angéla és Fülöp Zsigmond is úgy játsszák el az anyósokat és apósokat, ahogy azt kell: karakteresen, egyértelműen.

Talán túl egyértelműen. Így a már-már közhelyesen hétköznapi és kiszámítható történet nem emelkedik el a földtől, nem enged betekintést nyerni abba, hogy ez a csapda, amibe olyan könnyű beleesni – ti. mást hibáztatni saját életünk miatt, és gondolkodás helyett zsigerből cselekedni – végül is micsoda, hogyan keletkezik, és miért lépnek bele annyian. Mert ha csak egy korlátolt férjet látunk, aki elhagyja a családját egy fiatal nő miatt, majd visszamegy azzal a mondattal, hogy nem szereti, de ezt a rosszat már megszokta, az főként arra fog csak szolgálni, hogy ítéletet mondhassunk a férfiak, a nők, az anyósok, az apósok, és a szeretők felett. Úgy en bloc. Ilyen ítéletet hozni ilyen felszínes kép alapján pedig rengeteg féligazsághoz vezet, még akkor is, ha egyébként színészi munkával masszívan kibéleltek is a szereplők.

A különböző háromszögek, főleg azzal, hogy az anyósokat és az apósokat ugyanazok játsszák, és a férfi összeköti a két családot, megszületnek, és az egymást átfedő életek is átszövik a jeleneteket azzal, hogy nem csak a játszó karakterek vannak a színpadon, és azt is kár lenne elvitatni, hogy egy bizonyos szinten végigjárja az előadás a kiszabott útját, és ez konzekvens – csak jóval szimplifikáltabb, mint az a drámaszövetből következhetne. Így viszont nincs harmónia az előadás és a darab között, csak a megrendezett együttlétezés.
Zsedényi Balázs

Megosztás: