'Nem vagyok jó nemzetócsárlásban'

Beszélgetés Esterházy Péterrel

Ma mutatják be a Bárka Színházban a Harminchárom változat Haydn-koponyára című színművét. Ennek kapcsán beszélgettünk giccsről, emeletes mondatokról, hiúságról...

– Móriczról tudjuk, hogy ő annyira áhította a színházi sikert, hogy képes volt beülni a pénztároskisasszony mögé, hogy feljegyezze, kik váltanak jegyet a darabjaira. Képes lenne erre?

– Nem, de jó ötlet. Igazából a bemutató körül már nem érdekel a darab. Vagy legalábbis szeretem ezt mondani, miközben a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok premierjén is persze ott voltam, majd ezerszer megnéztem. S bizony átéltem az összes színházi közhelyet: ha tegnap nevettek ennél a résznél, akkor hogy jönnek ahhoz, hogy ma ne nevessenek?!

– Hiúság kontra alázat?

– A színház élő valami, és engem mindig az érdekel belőle, ami nem én vagyok. Amit hozzátesznek, elvesznek belőle, vagy átalakítanak. Én a szöveget, miközben a magam szempontjából érvényesnek és megbonthatatlannak gondolom, színházi alapanyagként fogom fel. Ezért is van, hogy leggondosabban a színházi utasításokat írom meg. Ezek olykor a legizgalmasabbak részek. Olyannyira, hogy a Haydn esetén bele is írtam őket a darabba.

– Tehát alázat...

– Úgy viselkedem, mint egyhalott szerző: nem szólok bele semmibe. Nagyvonalú vagyok. Nem kiabálok, ha a színész kihagy egy mondatot. Észlelem persze, hogy kihagyta, de nem fáj, és az sem fáj, hogy nem kiabálok. Talán ezért sem vagyok igazán színpadi szerző, mert el tudom engedni a szöveget. Ehhez persze kell a remény, hogy akik csinálják, aki színpadra viszik: tehetségesek. És ha ez a bizalom megvan, akkor tényleg azt csinálhatnak, amit akarnak, én nem fogok vacakolni, mert a rendező szempontjai a döntők. Az enyémek irrelevánsak.

– Akkor mégis mi boldogítja aszínházban?

– Az a gyönyörű érzés, hogyha van egy probléma, márpedig szokott lenni, nem is egy, akkor azt ők megoldják. A regénnyel is megvan ugyanez, hogy írás közben valamilyen problémával szembesülök, ki is adnám megoldásra, de nincs senki a közelemben, csak én, így nekem kell megoldani. De különben nemcsak szerzője, hanem ideális nézője is vagyok a darabomnak. Csodálkozva és rajongva nézem, hogy mi lesz egy vacak mondatomból. Azt, hogy Lázár Kati szuszog egyet, és az én mondatom hirtelen sokkal, de sokkal izgalmasabb lesz ettől. Fölfénylik. De fordítva is igaz: hogy az én ápolt, gyönyörű, többemeletes mondatomból rozoga viskó lesz. De engem ez sem zavar.

– Miért pont Haydn?

– Haydn-év van. Hosszan és hajlékonyan beszélhetnék arról, mennyire szeretek színdarabot írni, miközben szinte mindegyik színművem felkérésre született. Ez is. Kell valami konkrétum. S ha ez megvan, akkor már csak azt kell megnéznem, hogy hova tudom magamba beleilleszteni ezt az egészet. Ezt a horrorsztorit a koponyával (Haydn koponyáját kilopták a koporsóból), vagy azt a frivol egyezést, hogy 1954-ben egyesült ismét a fej és a test. 1954-ben! Ez kihagyhatatlan ziccer. Amit aztán kihagytam.

– „Ami ezt az országot, ezt a hazát illeti itt, hogy egyáltalán létezhessünk, hogy csak egyetlen nappal is továbbzökkenjünk, sosem szabad megmondani az igazságot – senkinek és semmiről és senkinek és semmiről – mert ebben az országban csak a hazugság visz előre bármit.” Nem túl erős ez?

– Az összes létező vélekedés ellenére én nem vagyok elég jó a nemzetócsárlásban. Ezért amikor nemzetkritikához folyamodom, idegen tollakkal ékeskedem. A darabban ezt a Herceg szolgája, Bernhard mondja, ő pedig Thomas Bernhardra utal. Ő ugyanis verhetetlen az effajta kritikában. Én, hogy sajátosan mondjam, tényleg népben és nemzetben gondolkodom, mert mindig úgy gondolkodom erről a helyről, a hazámról, mint az otthonomról, tehát kritizálom. Mert ezt nem is lehet másképp: csak azt bírálhatja az ember, ami van ennyire fontos. Ha érdektelen lenne, akkor nincs mondat, nincs kritika.

– Igazság és hazugság szorításában zajlottak az elmúlt évek. A folyamatos politikai nyomás nem mérgezi meg ezeket a szavakat?

– Folyamatos a mérgezés, ésezt a fogalmazáskor figyelembe kell venni. Már azért is, mert demokráciában nem utalgatni kell, mint diktatúrában, hanem beszélni. De én nem is ettől tartok a leginkább, hanem hogy a giccshazaszeretet, a giccspatriotizmus lesz az uralkodó érzet. Ami nem azt jelenti, a hazaszeretet vagy a patriotizmus ne létezne, sőt az lenne (számomra) az igazi árulás, ha ezek eltűnnének.

– Tehát nem attól kell tartani,hogy bizonyos könyveket el kell tüntetni a könyvtárakból?

– A giccs elharapózása a veszély. Ha mondjuk az iskolában csak Wass Albert-verseket tanítanak. Vagy egyáltalán felvetődik: vagy Wass vagy Babits. Ha választani kell, akkor én az utóbbit választom, mert, mondjuk úgy, s legyen ez az én karácsonyi ajándékom Wassnak, hogy vele sincs különösebb baj, csak nem lehet olyan értékrendet elképzelni, ahova mindkettő gond nélkül beilleszthető volna. Méghozzá a legmagasabb értékek közé. De ez mindig is megvolt, a nyugatosok a Herczeg Ferenc-izmussal, mások a Váci Mihályizmussal küzdöttek. Ezzel meg az a baj, mint azokkal a gyerekekkel, akiknek csak gyorsételeket adnak. Hogy egy idő után átalakulnak az ízlelőbimbóik, és akkor jöhet már bármelyik Michelin-csillagos séf vagy zseniális nagymama, mert nem fog ízleni nekik.

Megosztás: