Göttinger Pál: Minden előadás egy prototípus, a színházban nincsenek tucatgyártmányok

Amit a néző gondolni fog előadás közben, az sokkal érdekesebb lesz, mint amire én gondolok – mondta interjúnkban a Junior Prima-díjas rendező.

Azért foglalkozik többet kortárs darabokkal, mert szereti azt a nézőt, aki nem tudja, mi lesz az előadás vége, de abszolút érvényes alapállás, ha valaki a tanulmányai alatt megtelt egy Csehov-darabbal, és arról érlelődött ki egy erős mondandója, mondta el interjúnkban Göttinger Pál Junior Prima-díjas rendező. Színházi rendezés képzésünk előadója arról is beszélt, hogy a színház az AI-t is túl fogja élni, a kurzusán pedig legutóbb egy nagy múltú kollégája is részt vett, hogy új szempontokkal gazdagodjon.

A Színház.online a „jutalomjátékok” közt ír arról, hogy Daniel Kehlmann A Mentor című darabját rendezed a Rózsavölgyi Szalonban, ahol először dolgozol. Más ez a helyszín, mint az eddigi terepeid?

Mérettartomány tekintetében nem újdonság, hiszen sokat rendeztem stúdiószínpadon. A Rózsavölgyiben legfeljebb annyi a különbség, hogy ott szalonkörülmények vannak. Vagyis a nézők egy furcsa, barátságos, tényleg szalonszerű térben ülnek. Erre majd ki kell találni valamit, de Enyvári Péter díszlettervezővel dolgozom, akit eleve nagyon sokra tartok, és aki sokadszor dolgozik is ezen a helyszínen, úgyhogy biztosan megoldjuk.

Nemrég arról beszéltél egy, a Csokonai Nemzeti Színház oldalán megjelent interjúban, hogy elsősorban kortársakkal foglalkoztál eddig, ezért kicsit idegen terep volt Molnár Ferenc Az üvegcipő című vígjátékát rendezni. Mennyire tér el a kortárs előadások rendezése és egy klasszikus darab színre vitele?

Több különbség is van, talán az a legfontosabb, hogy a kortárs színdarab egy élő kommunikációs fajta, tehát a szerzője ugyanazt a világot és kort éli, amit mi. Ha nem is a korunkról ír, akkor is a gondolkodásmódja szükségképpen hasonlítani fog a miénkhez. Még ha külföldi is a szerző, még ha számunkra idegen vagy éppen meseszerű is a témaválasztása, akkor is egy olyan gondolkodásmód mentén ír, amihez könnyebb viszonyulni. A klasszikus szerzőknél viszont ez sok áttételen keresztül valósul meg, azzal együtt, hogy azok a darabok már kiállták az idő próbáját. Vagyis nem fognak már tovább öregedni, ugyanúgy aktuálisak és érdekesek lehetnek, mint a játékhagyomány eltelt 100 éve alatt. Az üvegcipőt játsszák is folyamatosan. Ugyanakkor nagyon egyensúlyozni kell abban, hogy a szerző akkori utalásai, hatásai akkor mit jelentettek, és abból mennyit kell lefordítani mostanira. Ez egy nagy teoretikus problémaként szokott megjelenni, hogy mondjuk a nagy, klasszikus operákat medvebőr köpönyegekben kell-e játszani, vagy lehet zakóban is.  Tehát inkább kapcsolódjunk a mostani látványvilághoz és gondolkodásmódhoz, vagy pont, hogy reprodukáljunk valami múltbélit?

Neked mi a preferenciád ezzel kapcsolatban?

Nincs preferenciám, ezt feladványa válogatja. Ahogyan telnek az évek, elképzelhető, hogy engem is más érdekel már egy színdarabban, máshogy viszonyulok hozzá. Rendeztem kvázi muzeálisnak szánt előadást is, ahol nagyon pontosan reprodukáltunk valamit, és olyat is, ahol a kort feltételeztem ugyan, de a látványon keresztül valamennyire elemeltem tőle. Ahogy olyat is, ami mind a külsőségeiben, mind a témafelvetésében teljesen saját találmány volt, nem reprodukció. Előadtunk például egy úgy 500 éves angol barokk operát egy mostani gyógyfürdős szettben, teljesen máshogy viszonyulva a történethez, mint ami meg volt írva. Mindkettő tud működni, attól függ, hogy milyen darab.

A színházasdi ilyen varázslatos, annak nincsenek olyan szabályszerűségei, hogy mi működik és mi nem. Minden eseti elbírálás alá esik, ez a SKVOT-kurzuson is egy külön téma. Minden előadás egy prototípus, nincsenek tucatgyártmányok, nem lehetséges ugyanis megcsinálni. A beletett szellemi munka, a művészi vállalás, a koncepciótervezés mindig a nulláról indul. Mintha mérnökök gyűlnének össze egy vadonatúj járgányt megtervezni. Mindig prototípust készítünk.

Az szokott még felmerülni, hogy aktuális problémákra reflektálhat-e úgy egy színielőadás, hogy azokat egy klasszikus darab szereplőinek a szájába adja.

Nem merném állítani, hogy ezzel kapcsolatban van helyes és helytelen megoldás. A színház ugyanis nem való valamire. Én nagyon nem hiszek abban, amikor megmondjuk, hogy a színháznak mi a dolga. Maga a színház teljesen öncélú, célja az egyes alkotóknak lehet. Amire viszont nincs recept, hogy jó vagy nem. Ha az ő gondolata elég konzekvens, és az ő személyes, akkori gondolkodásmódja alapján valami nagyon pacek, odamondó és erős dolog kell, akkor az a helyes. Erre nincs szabály. Magamról tudok beszélni, anélkül, hogy a nagyon tisztelt kollégáimról bármilyen véleményt mondanék. Én azt gondolom, hogy a színház ennél több. Ha valaki áthallást érez a saját problémáira egy klasszikus darabban, az egy gazdagabb program, mint amikor nagyon meg van neki mondva, hogy mit gondoljon.

Tehát ne legyen túl direkt?

Amit a néző gondolni fog közben, az mindenképpen sokkal érdekesebb lesz, mint amire én gondolok! A nézőt egy minél bonyolultabb, rétegzettebb gondolkodásra hívni az egy jobb program, mint megismertetni azzal, hogy én mit gondolok. Ki kérdezett engem?

Aki először rendezne, melyik lehet könnyebb: egy kortárs vagy egy klasszikus darabot színpadra vinni?

Tudom, hogy mindegyik válaszom úgy hangzik, mintha kitérnék előlük, de nem. Viszont itt is az a helyzet, hogy művésze válogatja. Ha valaki a tanulmányai alatt megtelt teljesen mondjuk egy Csehov-darabbal, és kiérlelődött egy nagyon erős saját mondandója, és pont az inspirálja, hogy egy nagyon sokszor végiggondolt darabról elmondja a sajátját, az egy teljesen érvényes alapállás. Én kortársakkal kezdtem, és azzal is foglalkoztam többet az évek alatt, aminek egyszerű oka van: szeretem azt a nézőt, aki nem tudja, hogy mi a darab vége. Aki ebben az értelemben egy nagyon pici bábszínházi nézőként ül be, hogy meghallgasson egy mesét, amin izgul, hogy merre tart. Nekem mindig ez állt jobban kézre, de ez nem művészi szempont. Én rengeteg kortárs darabot olvasok, mégpedig úgy, mint egy krimit: nagyon izgat, hogy merre tart. Emiatt a kötelezőket vagy a nagy klasszikusokat ritkábban olvasom újra. Van olyan pályatársam, aki erre azt mondaná, hogy hiányosság, de már megbékéltem azzal, amilyen vagyok.

Amikor különböző darabokat olvasol, azon gondolkozol, hogy lenne érdemes azokat színpadra vinni? 

Mennyire válik külön a szakmai és a privát érdeklődésed?

Többféle eset is van, vannak szenzációk, amik körbejárnak, és lehet tudni, hogy most jön mondjuk egy új McDonagh-darab, amit mindenki gyorsan el szeretne elolvasni, mert izgul, hogy a fickó éppen merre tart, és simán érdekes, felpiszkálja az ember érdeklődését. Az élvonalbeli szerzőktől ugyanis lehet tájékozódni, hogy általában merre megy a világ színháza. Én ráadásul egy nagyon szövegalapú színházat szeretek csinálni. Tehát a színpadra, megvalósításra íródó szövegeket jobban szeretem olvasni, mint az irodalmi értékűeket. Darabválasztás tekintetében pedig, miután szabadúszó vagyok, nagyon ritkán adódik olyan lehetőségem, hogy biankó csekket kapok, hogy be lehet mutatni bármit.

Társulatos színházakhoz megyek vendégnek a legtöbbször, ahol egy nagyon bonyolult folyamat mentén választanak anyagot. A szereposztásnak és a színház profiljának is fontos szerepe van benne, tehát egy konkrét feladványra szoktak felkérni. De engem ez is inspirál, nyilván csak abban van a mozgásterem, hogy valamit nem vállalok, amire volt már példa. Ehhez egyébként nagy bizalom kell egy szabadúszó és egy megbízó között. De ha jóban vagyok a megbízóval, akkor ezt le tudjuk kommunikálni. Más esetben meglehet annak a veszélye, hogy a megbízó azt a tanulságot vonja le, hogy nem pendülünk eléggé egy húron. Szóval a visszautasítás kockázatos, de szabadúszóként kenyeret kiverni a saját számból minden szakmában az.

Egyszer már lezajlott a SKVOT már említett Színházi rendezés képzése, mik a tapasztalatok és mennyire nehéz átadni ezt a fajta tudást?

Nekem nagyon élvezetes volt az első stream, főleg, mert nagyon sok szakmabeli volt. Voltak érdeklődők, akik a színházi pálya felé kacsingatnak, és olyan is, aki nem is kacsingatott a pálya felé, csak érdekesnek találja a területet, és szórakozásképp ült be rá. De volt nagyon nagy múltú kolléga is, aki új szempontokat szeretett volna kapni. Nagyon jutalmazó érzés volt, hogy ebből a heterogén társaságból mindenki maradt és végigcsinálta. Tehát mindenki talált benne olyasmit, amiért megérte neki a 16-szor 90 percet végighallgatni. Fontos, hogy ez egy gyakorlati tudnivalókat soroló kurzus, és nem művészképzés. Utóbbi egyetemen, színiiskolában végezhető el, ám ezeken a helyeken kevés gyakorlati tudnivalót adnak át. Színdarabokat olvasnak, és a gondolataikat ütköztetik, próbákat és vizsgálódásokat hoznak létre, és ebből lesz valaki rendező. Ám sok, mondjuk egy egyetemi rendezőképzést elvégző fiatal akkor zavarban van a konkrét tennivalókkal kapcsolatban, amikor bekerül egy igazi kőszínházba.

Például mivel?

Millió ilyen van. Mondjuk az állítópróba, egy tervelfogadás, a világítás, a repertoárépítés, vagy éppen a saját rendezői portfólió kialakítása, illetve a kapcsolati tőke felépítése és gondozása. Ezek egy művészképzésben nem nagyon kerülnek szóba. Azt szoktam mondani az első órán, hogy a rendezés egy művészeti forma, így mindenki azt csinál, amit akar, ráadásul a rendező különösen kiemelt helyzetben van: amit mond, az lesz. Ugyanakkor, ha nem mond mást, akkor arra fognak tőle számítani, amit a kurzuson elmondok. Ha valakinek sajátos munkamódszere van, és valami nagyon spéci dolgot akar kipróbálni, semmi akadálya, de azt is tárgyaljuk, a megbízó színházak ehhez hogyan szoktak viszonyulni.

A képzésen átadott tapasztalatom, tudásom abból táplálkozik, hogy mintegy 80 színházban dolgoztam már Magyarországon, és ezalatt kirajzolódott számomra egy minta arról, amik az iskolai színjátszástól a Magyar Állami Operaházig közös pontok. Furcsamód nagyon sok ilyen van egyébként. Nem azért, mert ezek valamifajta törvények lennének, hanem a gyakorlat egyszerűen kialakított olyan hatásmechanizmusokat, amelyekkel a leghatékonyabb dolgozni. És ezek felismerhetők működési formától függetlenül. Így a kurzust olyanoknak is ajánlom, akik nem a hivatásos pálya felé keresgélnek, hanem mondjuk színjátszókört vezetnek.

Kiknek érdemes még jelentkezniük?

Az első kurzuson egy 16 éves lány és egy nagy kőszínház produkciós igazgatója is részt vett. Értelemszerűen ők színházi gyakorlat szempontjából másik ligát képviselnek, de mindketten érdekesnek találták. Vagyis a háttér nem is nagyon számít. Inkább az válik ketté, hogy van, aki kimondottan a színházi működésre kíváncsi, más pedig egy gondolkodásmódot akar inkább eltanulni. Előbbieknek azért hasznos, mert a rendező minden aspektussal találkozik: a sminkesével, a világítási oldallal, a színészekével és az színpadtechnikával is, ráadásul mindegyik fázisnál illetékes is. Utóbbiaknak abban segít a kurzus, hogy szerteágazó ambíciójú, különféle kreatív embereket egy irányba be tudjanak csatornázni.

Egyébként a színházakban jellemző konfliktusfajták tárgyalásakor olyan problémamegoldásokat fogunk tanulmányozni, ami más szcénában is hasznos lehet. A világ boldogabbik felén egy színészeti vagy színházi végzettség jól mutat az önéletrajzban, mert az azt jelenti, hogy valaki átlát és fejben tart bonyolult feladványokat, egy érzékeny és nagyon sérülékeny, billenékeny közös szellemi rezgést mozgásban tud tartani, egy megvalósuló cél irányába tud terelgetni, ráadásul strapabíró és kitartó. És persze kiváló csapatjátékos. Magyarországon inkább azt feltételezik, hogy az illető valamiféle művészlélek, kívülről az egészet egy bulinak hiszik. Szóval jó lenne képviselni a társadalomban, hogy ezek a készségek az előadás-készítésen kívül is használhatók.

Összességében hogy látod az utánpótlás-nevelést?

Ellentmondásos a helyzet. Nagyon sok a tehetség, és óriási a létszám. Pécsett például új színész szak indult ettől a tanévtől, előtte is volt egy csomó, középfokú színészképzésből pedig pláne rengeteg van, drámatagozatos gimnáziumok, színitanodák és így tovább. Emellett iskoláknak, helyi közösségeknek is sokszor van színjátszója, tehát elég nagy a beáramlás. A tehetség rengeteg, ugyanakkor meglepő módon a szakember meg kevés. Egyszerűen az a szűkös, ahol gyakorlatra lehet szert tenni, ahol a kilométert bele lehet rakni. Így valójában az, aki a Vígszínház nagyszínpadán 900 embernek tud játszani, vagy az Erkel Színház nagyszínpadán 1800 embernek tud előadást rendezni úgy, hogy a nézők boldogan be is üljenek rá nagy tömegekben, az kevés.

Ezen a helyzeten egy olyan kurzus, mint a mostani, segíthet változtatni. Mert ezt elvégezve, mire odakerül az ember, már sok olyan dolog végiggondolásához kapott sorvezetőt, ami a saját művészi ambícióin túlmutat, és a konkrét megvalósítás irányába tereli a gondolkodását. Sok nehézségre fel lehet készülni, egy csomó teendő értelemszerűen következik egymásból egy produkció tervezésekor. Ezeknél rengeteg tehetséges fiatal a nulláról kezd, és aztán beleszalad egy nagyszínházban mondjuk a díszletgyártáskor olyan nehézségekbe, amiket lehetett volna látni előre. Jellemzően ilyenkor egy régi vágású szaki, egy műszaki vezető vagy produkciós igazgató kedvesen leülteti, és elmagyarázza neki, hogy mi hogy működik. Ezt meg lehet spórolni ezzel a képzéssel. Ahogyan a szakma szókincsét is el lehet sajátítani, amivel sokkal több támogatást lehet szerezni, hiszen látják az illetőn: tudja, mit beszél. Az itt tanultakkal a szükségtelen konfliktusokat is el lehet kerülni.

A színház mintha változásálló lenne: hat rá ugyan a technológia, de nem tűnt el sem a mozival, sem a tévével, sem a streaminggel. Hogy látod a terület jövőjét? Az AI berobbanását is túléli?

Mindent túlél. A színháztörténet onnantól, hogy az ősember a tűz körül elmondott egy viccet és a többiek nevettek, folyamatos. Túlélte az ókort, a legsötétebb középkort, a diktatúrát, a cenzúrát, a filmet, a televíziót, az internetet, az 5 másodperces videók korát is, és az AI-t is túl fogja. A személyes jelenlét, és ahogyan egy térben a nézők stimulálják a játszókat, és a játszók az ujjuk köré csavarják a nézőket, ez nem fog elmúlni.

De hat rá egy jelentős technikai újdonság okozta változás?

Persze, de egy dinoszaurusz tempójában. Tulajdonképpen csak a Covid alatti streamingesdinél láttunk erőszakos, túl gyors változást, ami aztán végül nem is ragadt meg annyira, mint ahogyan akkor gondoltuk, hogy meg fog. De a színház azért lassú reagálású, hiszen a hozzá szükséges készségek elsajátítása sok időbe telik. Nem lehet csak úgy holnaptól mást csinálni, mint ami az embernek a tanult mestersége. Ugyanakkor a színház is követi a világot és alkalmazkodik hozzá, változó mértékben. Mindig vannak progresszív és nagyon vagány színházak, ahol rengeteg új formával kísérleteztek egy aránylag szűk közönségnek, de nagy szakmai visszhanggal játszanak. Emellett vannak a tömegszínházak, ahol van egy bizonyos fajta kockázatkezelés. Ahogyan olyanok is, amelyek kimondottan hivatkoznak a bejáratottra, a szokásosra, és azoknak is megvan a közönsége. A közönség általában Magyarországon egyébként népes, pont a minap jött ki arról egy adat a HVG-ben, hogy a magyar színházak látogatottsága lassan eléri a Covid előtti szintet, az éves nézőszám ismét megközelíti a 7 milliót. Így egy újítóbb, vagányabb repertoárra is jó eséllyel lesz néző.

Ugyanakkor ennek káros következményei is vannak: például a nagyon olcsó színházjegy, aminek az oka, hogy nincs eldöntve, hogy idehaza a színház szórakoztatóipar vagy közművelődés. Utóbbi esetben minél több embernek kell hozzáférnie párezer forintért, ha viszont showbiznisz, akkor elvárható, hogy a jegybevétel szabad szemmel látható legyen a költségvetésben. A színház, leszámítva mondjuk Amerikát és a West End musicaljeit, jellemzően nem tud önfenntartó és nyereséges lenni. Magyarországon az egy székre eső állami támogatás nulla forinttól 40 ezerig terjed. Ez egy alkalmazott műfaj, mindig is az volt, a barokk időkben hercegek és királyok szponzorálták a színházakat, ott sem a befizetett krajcárokból ment a bolt. Lehet is tudni, hogy Molière vagy Mozart oda is figyelt az uralkodói elvárásokra, a kérdés csak az volt, mennyire érzékeny a befogadásra a megrendelő. Ha drágábbak lennének a jegyek, az könnyebbé tenné a helyzetet – egy prózai színházban 30-40 ezer lenne a reális, zenésre pedig akár 60-80 ezer. Ezzel eltűnne a nézők nagyon nagy része, de kisebb is lenne a kitettség.

Bizonyos mértékig egyébként van pénze a magyar nézőknek, hiszen egyes intézmények elkérnek azért hazai mércével magasabb jegyárakat, és azok is tele vannak. Mindenesetre aki érdeklődik a kurzus iránt, annak azt üzenem, hogy az a mítosz, hogy a színház Magyarországon egy nagyon szűkös terep, ahova nagyon nehéz bejutni, nem teljesen igaz. Rengeteg néző van, és aki ma Magyarországon színházzal akar foglalkozni, kínkeservesen, de megteheti. De ezen nem kell elrettenni, orvosnak kitanulni sem könnyű. Viszont tárt karokkal fogadják, aki jó, mert szükség van rá. A kurzus egyébként abból a szempontból is egyedi, hogy Magyarországon rendes tankönyv, szakirodalom nincs ezen a területen. Teendőlista, illetve strukturált ismeretanyag nem érhető el a területre vonatkozóan. Szóval ez a képzés ilyen szempontból hiánypótló. Kaptam is erről visszajelzéseket gyakorló színházcsinálóktól. Az egyik vidéki színházigazgató felhívott, hogy ha az ideje engedné, maga is jönne, és bátorít, hogy folytassuk. Mert egyébként ez a fajta tudás egyáltalán nem hozzáférhető, így mindenki menet közben, gyakorlatban tanul, mondanom sem kell, hogy ez mennyire nem hatékony. Mintha egy agysebész tanulna tapasztalatból.

forrás: https://skvot.hu/