Primadonnák helycserés támadása
Mi az ára a csillogásnak? Vágyaink megvalósításának? Mi az ára a színháznak? Mi ma és mi volt száz éve?
Göttinger Pál darabjának már alliteráló címe is hívogató, hisz kit ne szédítene el a trapéz a magasban, az elrugaszkodás, a visszafoghatatlan lendület, az édes himbálódzás? Mondjuk tüllben kissé veszélyes, a tüll csúszik, meg hát ki a fene vesz fel tüllszoknyát egy ilyen lélegzetelállító mutatványhoz, hogy még jobban csússzon?
Talán a színésznők, akik gyereket vállalnak a színészi karrier mellé, ami hát, mindegy, hogy száz éve vagy ötven, egykoron vagy ma, ugyanolyan halálugrás, mint azé, aki a trapézon tüllben lengedez. Vagy nagyobb. De akit megfertőz a színház, a folyamatos lengedezés a trapéz magasán, az, veszély ide vagy oda, nem tágít. Esze ágában sincs. Az nem egy rövid ideig tartó megfertőződés, az egy életre szól. Ahogy a darab végén Kékkovács Mara Blaha Lujzából, Honthy Hannából, Fedák Sáriból, Jászai Mariból, Prielle Kornéliából, Márkus Emíliából, Varsányi Irénből, Dérynéből és még ki tudja hány dívánkból összegyúrt primadonnája, Sáskáné Koronka Boglárka mondja, sokkal jobban szerette a színpadot, mint az életet, majd igazának alátámasztására búcsúelőadása után meghal.
Ez ám az autentikus halál.
Két sikeres mostani színésznő, Kékkovács Mara és Bordás Barbara, akik saját életükből kiindulva rendelték meg a darabot Göttinger Páltól, könnyen megteszik azt a mintegy száz évnyi távolságot és idézik meg az akkori Nemzeti Színház primadonnájának és rajongóinak életét, hisz ha valaki, hát ők tudhatják, milyen a taps, a megrészegülés, a színpadi mámor, és hogy ennek milyen ára van.
A két nagyszínpadhoz, nagy színházhoz, fényesebb csinnadrattához és nagyobb manézshoz szokott színésznő most intim, kamarányi térben találja magát, s bár működnek az operettista hangtávok, szélesebb színészi eszközök és beidegződések, ez a kis tér jót tesz. Sőt. Göttinger Pál korabeli dokumentumok és Nagy András színháztörténész segítségével írt, alapos kutatómunkára épülő, mégis fiktív történetet elénk táró darabja ilyen intim térben hat csak, annak dacára, hogy mindvégig a világot jelentő deszkákról van szó. Meg arról, ami azok mögött van.
A sok könny, nyomorúság, sóvárgás, lemondás és egzisztenciális válság, manipulációk, kizsákmányolások és kegyetlenségek sora, nemcsak a színházi mikrokörnyezeté, de az egész köréje szövődő világé, s ahogy Őze Áron rendező az előadás után mondja, bizony ma sincs ez másképp, ó, ha tudnánk, mennyire nincs… Mert vagy van a színésznő mögött egy szponzor, egy alku, egy deal, egy svihák vállalkozó, aki fizet, és akkor van minden, vagy nincs, és akkor semmi sincsen, se főszerep, se mellékszerep, és jó, hogy a tehetség mindent visz, de egy ponton túl áru, kényes valuta, amivel nem feltétlen az sáfárkodik, akié, hanem aki mozgatni tudja. És hát azt a tehetséget valahogy fel is kell fedezni, el is kell juttatni a világot jelentő deszkákig meg a közönségig, amihez az, hogy Kolozsvárról jöttem, Sipos Ilka vagyok és rajongásig szeretem a színházat, hát bizony kevés.
A Trapézon tüllben két színésznő, Sáskáné Koronka Boglárka, a kor ünnepelt, Nemzeti színházi sztárja és Sipos Ilka párhuzamos története, egyikük ünnepelt díva, másikuk az egyszerűségig naiv rajongó, de olyan, aki nem adja fel, aki lelkes és kitartó autogramkérőből, színésznői öltözőbe járó bálványimádóból először kóristalány lesz, a kórusból meg ugye ki lehet ragyogni, szerepbe ugrani, mi több, ha úgy adódik, a gyengélkedő díva szerepébe. Csak kéznél kell lenni. Persze ehhez elengedhetetlen a háttérben egy jól menő vállalkozó, vagy mondjuk úgy, a színházi világot átjáró svihák, egy ide-oda vágyakozó, ide-oda kalandozó-köteleződő Csigaházy, egy mindenféle nagybani üzleteket bonyolító Grünwald Sámuel, úgy is mint kitartó, pénzelő, állandó szerető, egy, két vagy ki tudja hány, gyerekben végződő ballépés, de leginkább jó sok pénz. Mert ha nem megy a lóvasút, akkor színház sincsen.
A darab a két színésznő, a befutott és a beérkező felemás, kutya-macska viszonyára, rajongó és rajongott egymást feltételező kapcsolati ívének bemutatására épít, s arra, hogy a csillogás, a trapéz és a tüll mögött milyen masinériák mozognak, s hogy az önkifejezésnek, önmegvalósításnak mekkora ára van. Hogy színpadon lenni annyit tesz, te mindenkinek ott vagy, de a függöny legördültével rád zúdul a jeges magány.
Bordás Barbara Sipos Ilkája egyszerre par excellence vidéki naiva és tűzről pattant kolozsvári léánka, tele alázattal, szenvedéllyel és élettel, Kékkovács Mara meg olyan jól adja a kegyetlen, metszően hideg, féltékenységébe és nyomorúságába belealjasuló Sáskánét, hogy bizonyára sokat kellett magában a szánni való gonoszt keresgélnie, mert aki ilyen elvetemülten alázza a másikat, az érte rajongót, mint ez a Koronka Boglárka, annak nyilván önmagával van a legnagyobb baja. S a darab végén ki is derül, mi is ez a nagy baj, mert a gonoszság is csak egy termék, egy következmény, nála épp a rettegés következménye, az attól való rettegésé, hogy kiderül, csak egy szánalmas amatőr, aki erejét megfeszítve tesz meg mindent amatőrsége elfedéséért, miközben ő tudja a legjobban: a valódi tehetségnek erre nincs szüksége. A kiegyensúlyozásra hivatott, az álmokat a zord valóságba húzó Csigaházy (Józan László) pedig, ahogy a primadonnáknak a színpadon, nekünk, a közönség tagjainak is mélyen a szemünkbe néz.
S miközben kibontakozik a szerepcsere, felborul az egyensúly, s a Három holló hónapos szobájából egy csapásra a Nemzeti öltözőjébe lehet kerülni, onnan meg oda vissza, a színésznők Eisemann, Zerkovitz, Strauss, Bizet, Kacsóh, Puccini slágerekkel és operettekkel támasztják alá kálváriájukat és sorstragédiájukat. Gyönyörű, telt, érett hangok, operára, operettre és édes-bús kupléra is alkalmasak, ringatnak, csillognak és mesélnek színházról, vágyról, színészetről, arról, hogy holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány. És igen, arról is, hogy az bizony, nos, óriási tévedés.
A Trapézon tüllben vágyból és drámából gyúrt, ízig-vérig színház, mely kever valóságot és fikciót, múltat és jelent sok szenvedéllyel, dallal, slágerrel, két teljesen eltérő karakterű színésznővel és erős atmoszférateremtő rendezéssel.
Az előadás az Art-Színtér és az Artist Center Agency koprodukciója. És ne felejtsük a zongoristát! A billentyűknél Szekeres László húzza.
forrás: https://www.kozaralexandra.com