Patás ölelés


Ma is igyekszem, lévén a műfaj, blog, beszámolni néhány közérdekű eseményről, habár naplóírásból változékony a teljesítményem. Életem első feljegyzéseit egy családi nyaraláson vezettem, semmi másról nem írtam, csak arról, hogy milyen WC-ket láttunk utunk során (talpas, ajtónyitásra lehúzódós, stb.) és az utolsó mondat úgy hangzott, hogy “nem csoda hát, hogy megörültem, amikor ráülhettem a WC-re.” Egyébként is nagyon költői stílusban íródott, ami kellemes kontrasztban ált a választott tematikával.
Persze a mostani fesztiválon is voltak WC-s élményeim, például amikor a Braindogs koncerten az egyik ráadásszám alatt már nem bírtam tovább és félve attól, hogy elmulasztom a befejezést, ugyanakkor mégis elvágyódó szívvel: végül a pisilés mellett döntöttem. A sorban előttem éppen Háy János várakozott (akiről ebben a bejegyzésben hivatalosan írnom kellene.) Akartam volna mondani neki valamit, például mert korábban hozzá jártam egy szemináriumra, amit eléggé szerettem, bár finoman szólva nem beszélünk naponta. Az is igaz viszont, hogy ilyenkor nyilván nem jut eszedbe semmi. Úgyhogy álltam csöndben, aztán kérdeztem valamit a Katlan-beli festegetéséről, amire mondta, hogy ő itt nem fest. Meg, hogy azért lehet, hogy fog, mert nagy a falfelület, kevés az ember, és neki azokat a primitív figurákat könnyű megcsinálni.
No. De most nem erről kellene írnom, hanem a nekem kedves Marlonokról meg Marionokról, akik mellesleg ide-oda röpködnek a Háy-életmuben, de létezik egy önálló Marlon és Marion kötet is, amiből a Kompánia Társulat most koncertet csinált. M és M szerelme nagyon régre vezethető vissza, amikor még köztudottan buták voltak az emberek. Egy bizonyos völgyből osonnak ki minden évszázadban, és teszem hozzá elnézve a vidéket, gyanús, hogy nem vagyunk-e egészen közel ehhez a katlan alakú és ördögi természeti képződményhez, ráadásul sok itt a szerelmespár...
Meg még írnom kéne Kátai Zoltán históriás énekeirol a palkonyai templomból, ahová bevallom, szkeptikusan indultam, vagy mondom úgy, hogy magamtól lehet, hogy nem mentem volna. Miközben Kátai Zoltán hangja gyönyörű, mély, amit szeretek, és nagyon megörültem, amikor elénekelte azt a pogány sírdalt, amiben szerepel, hogy “három veréb, hat szemmel.” Azon töprengtem ott is, hogy van az Ördögkatlanban egy csomó olyan műsor, ami nem az én műfajom, alapvetően reménytelennek és muzeálisnak tartanám, de mivel ide meghívják, és mivel nekem fontos emberek bizalmat szavaznak neki, hát elmegyek és legtöbbször mind meggyőz az igazáról. Vagy úgy is fel lehetne tenni a kérdést, hogy mitől lesz valami rock n’ roll. (A kérdést fel is teszik ebben a formában a Háy 50 beszélgetésen.) És az lesz a válasz, hogy ez nem a hozzáértésen múlik, hanem a hozzáálláson. Vagyis nem szaktudás kérdése, hanem a rocknroll egyszerűen egy másik minőség: írjam azt, hogy szívből kell? Persze attól még lehet valami rossz, viszont az is biztos, hogy rock n’ roll lesz, és ez a lényeg. Mármint nekem.
Még a múltkori kecskés megjegyzésemmel kapcsolatban szeretnék írni valamit, hogy miért is kellett kecske Göttinger Pálnak. Szóval Zsófi, azért volt fontos, hogy a vezetőség megbízásából tönkretegye a fesztiválmegnyitót. Ám túl sok hangszer volt a színpadon és négylábú már nem fért fel, így a megnyitó rendben lezajlott, viszont Zsófi nagy népszerűségre tett szert. Ez annyira boldoggá tette, hogy mindenkinek a nyakába ugrott, valahogy úgy, ahogy a kutyák szokták, két mellső lábát (akár egy jó szándékú patás ürdüng) a szeretett személy vállára helyezve. Öleljen meg titeket is egy kecske!

Herczog Noémi

Megosztás: