Valóság kicsiben és nagyban

Beszélgetés Réti Adriennel
Az interjút készítette: Proics Lilla

Ebben az évben végeztél a színművészetin, ez az első évadod. Hogy kerültél a Bárkába?

RA: Ide vágytam.

Ez egy vágyott színház?

RA: Nekem igen, mert családi méretű. Gyermekkoromban Miskolcra jártunk be színházba, ahol stúdió előadásokat nézve nagyon otthonosan érzetem magam attól, hogy a színészek „kicsiben” játszottak.

És örömöd leled abban, hogy itt te is „kicsiben” játszol?

RA: Persze, pontosabban most ismerkedem itt mindennel és mindenkivel. Hozzáteszem, előadása válogatja, mennyire használjuk ezt a tér kínálta intimitást természetesen, illetve adott szerkezetben, egy-egy jelenetben a személyes közelséget eltartva. Ezzel először főiskolásként találkoztam, amikor Novák Eszterrel dolgoztunk a Koldusoperán, ott tanultam meg, hogy kell egyik pillanatban soknak lenni, aztán a másikban már egész kicsi, finomnak. A Bárkás a Piafban is játszottunk ezzel.

Tavasszal játszottál Kecskeméten, ahol nagyszínházi térben dolgoztatok. Gondolom, az ugyancsak más volt.

RA: Pláne, hogy stúdióban próbáltunk, és amikor bevittük a színpadra, akkor derült ki, hogy a kimunkált bensőséges jelenetek „nem szólnak” abban a térben, ráadásul hanggal ténylegesen meg kellett emelni. Mondanom sem kell, milyen képtelen az a helyzet, amikor egy szerelmi jelenetben beszélve a partner arcába üvölt az ember, hogy hallható legyen a kakasülőn is. Aztán egyik nap a büfében odaszólt nekem Sirkó László – aki ugyan nem játszott ebben az előadásban, de az ottani társulat tapasztalt színésze –, hogyan kellene beszélnem ebben a nagy térben. Aztán próbált velem órákig, az egész szövegemet végigvettük, hogy mindenhol legyek hallható.

És még az éneklésről nem is beszéltünk. A Bárkában már nem egy zenés darabban játszottál. Vonz téged ez?

RA: Akkor, ha színház; mert csak úgy kiállni és énekelni eszembe nem jutna. Egyébként pedig egyre kevésbé „tiszta” a prózai színház, a zene és a mozgás megjelenik bármilyen előadásban.

Nem idegen tőled egyik sem, gondolom.

RA: Sőt, annál is inkább érdekel, mert a nővérem hegedűművész, a húgom táncos – izgalmas megtalálni az átjárókat az ő művészeti érdeklődésük felé.

És hogy látod, a színház milyen kapcsolatban van a jelenünkkel direkt módon, illetve a kortárs szövegek által?

RA: Éppen Esterházy szöveggel kezdünk dolgozni, rendkívül színes, játékosan szövevényes az anyaga; már olvasni is izgalmas volt, és azóta is fogva tartja az érdeklődésemet, mert nagyon valószerű. Ami még hirtelen eszembe jut, Erdős Virág színdarabja, amit egy felolvasáson hallottam. Ugyanakkor a színház nem adhat válaszokat, pláne tanácsokat az életre, mert abból csak ügyetlen, didaktikus dolog lenne. Senki nem jár persze csukott szemmel: sokféle embert, sorsot látunk magunk körül. Aztán, ha kezdünk jobban figyelni azokra is, akik alapvetően máshogy élnek, mint mi, és akikkel így nem is különösen foglalkozunk, idővel kiderül, sok mindenben hasonlítunk egymásra. Azért mondom mindezt, mert egy újságcikkből kiindulva belefogtunk máshol is egy munkába Csémy Balázzsal, Pelsőczy Réka rendezésében, amely egy gogo-girl-ről és a fiújáról szóló történet. Minél többet figyelem őket – valamennyire ráismerhetők – utcán, villamoson, annál inkább úgy látom, pont ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk, legfeljebb más ruhákat hordanak, más helyzetekbe kerülnek nap, mint nap, és alighanem ezért megy más, nekünk talán szokatlan irányba az életük. 

Megosztás: