Párhuzamos monológok
KDF (Kortárs Drámafesztivál) felolvasószínházi sorozat
Négy különböző országból (UK, DE, CA, SI) jövő, kortárs szerző drámája, príma süteménnyel és kávéval egybekötve, két nap leforgása alatt. Nem a hagyományos módon eljátszva, felolvasva. Az eredmény érdekfeszítő, szorongató, újszerű. A díszletek nélküli, szűk helységben a fantázia tere kitágul. A figyelmet kevésbé irányítják, mint máskor.
Véletlen egybeesés vagy kortárs sajátosság? A választott írásmód mindegyik művet összeköti. Huszonegyedik századi monománia. Nem lehet megkerülni, vagy áthatolni. Beláthatatlan, önálló létezésforma. Töredezett sorsok. Néha-néha összeér egy-egy mondat, de fejben kell összetákolni az egészet. Vagy sikerül, vagy nem. Lehet, hogy a hézag a lényeg?! Éppen az, amit nem lehet kipótolni. ’Az élet soha nem kész…’ - mormog maga elé Suzanne…
Na, de haladjunk szépen sorjában! Kezdjük mindjárt, David Greig: Európa c. drámájával. Egy kelet-európai koszfészekben vagyunk, egy vonatállomáson pernahajderekkel és megkeseredett alakokkal körülvéve. A hangosbemondón kisvártatva közlik, hogy a vonatok ismeretlen ideig, nem közlekednek. Két idegen: apa és lánya rekednek itt. Nem tudnak továbbutazni. A sötét falakat egyre jobban beborítják: a menetrend, az elhaladó vonatok, a kocsmában legurított kupicák rajzolatai. A szereplők krétával írják fel a falra, amit még kell. Nem lévén díszlet, se kellék - furmányos ötlet! Forgács Péter rendezése szellemes, játékos, cseles. Aztán persze le is mossák, amit kell. A rendszerellenes üzeneteket ugyanúgy, mint a korbácsütések nyomait. Úgy se látja utána senki. Lehet várni, kétségbeesni, inni vagy átállni a többségi oldalra. Lázadni és megszökni is lehet. De hisz Európa szabadon átjárható?! Igen, de az olvasztótégelyben más szabályok szerint ildomos közlekedni. Aki kilóg a sorból, az takarodjon! Vissza oda, ahonnan jött! Európa hatalmas, álságos, félelmetes képet ölt. Életnek van álcázva a halál is.
A következő mű: Dea Loher: Az utolsó tűz - az intimszféra köreit rója. A téma teljesen más, de a szereplők itt is elbeszélnek egymás mellett. Párhuzamos monológok nyomán összeálló párhuzamos történet. Mindenki a maga oldalát meséli. Egy kisfiút elgázolnak. Ki a tettes, ki az áldozat? Teljes igazság nincs, csak részigazság.
Apa (Lázár Balázs) és anya (Szoták Andrea) egy fehér kanapén ül. A háttérben egy piros, négyzet alakú kép lóg a falon. A szülők előtt, forgós székekben helyezkednek el: a szomszédok, a szeretők, a vélt vagy valós gyilkosok. Ahogy egy-egy ember a székével együtt befordul a nézőtér felé, belekezd a maga verziójába. A kis Edgart nem létezik többé. Elütötte valaki! Aztán persze az eset kapcsán kiderül egy s más. Tárgyilagosan önsajnálnak, arcrángások nélkül szenvednek. Mindegyiküknek meg van a maga baja: kielégületlenség, amputált mell, háborús trauma, állástalanság stb.
Az édesanya Suzanne gondosan megtervezte az életét. Elérte, amit akart. Tisztes férj, aranyos kisfiú, szerető anyós. És tessék! Egy szerencsétlen baleset miatt, kezdheti az egészet elölről. A nagymamát minden nap emlékeztetni kell az unoka halálára. Újra meg újra. Aztán szerencsére elhallgat a nagyi, akárcsak a kis Edgart. Leesik a tantusz! Valójában mindenki szarik nagy ívben a gyerekre! Halála megváltást hoz. A piros négyzet a falon nem egy milliókat érő festmény, hanem Edgartka pipacsokkal benőtt sírja. Senki nem látogatja meg soha. Új életet kezdenek nélküle. A dráma egy meg nem született, halott gyermeké. Kiiktatható, leakasztható kis négyzet a fekete falon. Ürügy a nyomorra.
A következő darabban is van egy halott kisfiú. (Grag MacArthur: hóember) Ezúttal jégbe fagyva. Úgy látszik, ez menő mostanság, meg a monológok. A házaspár: Margery (Szoták Andrea) és Denver (Elek Ferenc), az újdonsült barát: Jude (Jaskó Bálint) és a kutatónő: Kim drámája ez. Lecsupaszítva legalábbis. Valójában sokkal több. Fájdalmas és kacagtató egyszerre. Hétköznapi emberek tengetik mindennapjaikat valahol fenn Északon. Elszigetelve élnek. Nincsen nekik semmijük, csak egymás, meg kicsinyes kísérleteik a kitörésre. Jude a be nem teljesült vágyakat hozza Denver a videótékás életébe. Pornókat néznek nap - nap után. Margery a frigid feleség belenyugszik. Vékony a határ, amely elválaszt a boldogságtól, mégis áthidalhatatlannak látszik a távolság, amit meg kell tenni érte. Jude elfuserált családban nőtt föl, egyedül él. Elpusztították, most ő pusztít. Képtelen a boldogságra, mert fel sem ismeri, mitől lehetne az. Rátalál a halott gyerekre. Jön Kim (Urbanovits Krisztina) az archeológusnő olyan, mint James Bond nőben, de semmi nem változik meg tőle. A bezártság, a végtelenített magány marad. A hóember c. nagyon is fájó, közben vicces is. A figurák kisszerű képzelgései teszik azzá. Önirónia van bennük. Meglepően igazi!
Végezetül marad egy teljesen másként megjelenített alkotás (Simona Semenic: 5kisfiu.si). Indokolt, de nehéz elviselni a színrevitelt! Egyszerre elragadó és elidegenítő a közeg, melyet a rendező Forgács Péter felmutat. Ilyenek voltunk? Az elején bemutatkozik az öt fiú (ez esetben négy lány: Bata Éva, Cseh Judit, Gerlits Réka, Petrik Andrea, Trokán Nóra jeleníti meg őket), a végén megtudjuk, melyikkel mi lett. Nem mintha nem éreznénk, mi lesz velük. Eleve bukásra vannak ítélve. A személyes bemutatkozásokat követően, a dialógusok mindvégig kihangosítva hangzanak el. Eközben a fiúk ’csak’ illusztrálják az eseményeket. Játszanak, nem playbackelnek! Nincsenek mindig szinkronban. Erőpróbáló követni, nem is sikerül sokszor. Olyan érzés, mintha kandi-kamerán át leskelődnénk. Az öt, nyolcéves fiú játéka egyre jobban eldurvul. Az alagsorban kegyetlen játékok sora következik: számítógépes pókemberes, vérfertőző papás-mamás, neonáci-buzizós aztán krisnakiirtós. Hátborzongató. Nem biztos, hogy ezt látni akarjuk. Nincs más választás, ilyen a világ. Ez van.
Sivár a kép, ami a négy dráma nyomán testet ölt. Se nem kecsegtető, se nem hazug.
-hesse-