Cupido kritika a Magyar Nemzetben

Szerelem és halál
Zenés-prózai példázat zavarokkal és stilizált formanyelvvel
2009. június 22. 00:00


Pethõ Tibor
Hazánkban sohasem játszott, erkölcsi tanulságokkal szolgáló, különböző műfaji elemeket hatásosan kombináló, úgynevezett masque-ot mutattak be az elmúlt hét végén a Bárka Színházban egy amatőr kórus, zenekar és színjátszó csoport előadásában. Az egyfelvonásos előadást Göttinger Pál vitte színre.

Mi történik akkor, ha Cupido és a Halál a tengerparti fövenyen lévő fogadóban száll meg, s az inas összecseréli fegyvereiket? A szerelem pusztulást, a halál gyilkos jelenléte pedig szerelmet szül, derül ki az ősbemutató ajánlójából. Akaratlan, szinte természetes szembenállásuk (s összekapcsolódásuk) következményei mögött kétségtelenül mély, de igazából evidenciának tűnő filozófiai gondolatok húzódnak. Ezeket túl egyszerűen interpretálva könnyen a közhelybölcselkedésbe mehetne át a rendezés. Jelen esetben ez semmiképpen nem következik be, úgy tűnik, Göttingerék pontosan látták a veszélyt, mi lenne, ha túl egyértelműen fogalmaznának. Viszont óvakodásukból egy másik irányú túlzás született: az absztrakcióra való törekvés. Ennek mindenáron való erőltetése sok esetben széttrancsírozza az előadás szövetét. A kezdő jelenetben még mindenki számára világos a helyzet: a túlfűtött fogadós (Rácz Lőrinc) meséli erotikus álmait „ásító inasának” (Sztojanov Georgi). Majd allegorikus figurák – többek között az Ostobaság, az Őrültség, a Kétségbeesés – tűnnek fel a lídói környezetben. Attribútumaik alapján azonban felismerhetetlenek, legalábbis az utolsó sorból. Szerencsére tudják, hogy szükségünk van mankóra, ezért a belépéskor minden néző kapott egy szövegkönyvet. Ez alapján menet közben kideríthető a személyazonosság. A továbbiakban is rászorul a közönség a kis füzetre, főleg, mikor a társulat egyébként lényegi részét jelentő kórus énekelni kezd, majd zenei betétekkel folytatódik a cselekmény. Jobb lenne persze, ha az előadás önmagában is működne, s mi könnyedén eldobhatnánk a mankót.
Felmerül a kérdés: mi szükség van az egyébként szép pillanatokat is eredményező, elsősorban a tömegjeleneteinek grandiózusságában erős rendezésnek arra, hogy ennyire szertelenül, összevissza legyen elvont? A biztató összetételű, ám láthatóan félamatőr társulat előtt két lehetőség állt kétségtelenül, amikor a darabra rábukkantak: vagy nagyon hosszú, kitartó munkával, szinte vért izzadva megpróbálnak olyan erősen stilizált formanyelvet használni, amely másodlagossá teszi a színészi alakítást, vagy pedig szándékosan rájátszanak az amatőr jellegre. Göttinger rendezése feltehetőleg az előbbit választotta, azonban sajnos megállt félúton. Így az a benyomása a külső szemlélőnek, hogy színészképzésben nem, vagy alig részesült fiatalok akaratlanul is megpróbálnak úgy viselkedni, mintha profik lennének. Ez olyan szembeötlő hiba, amit nem tud eltakarni sem a felemás stilizáltság, sem pedig a túlzásba vitt absztrakció. Ugyanakkor a tömegjelenetek megkomponált zűrzavara, a záró rész bizarr, tavaszébredésre s horrortörténetekre egyaránt emlékeztető képe az óriáslepedővel kétségtelenül a legsikerültebb, s a folytatás biztató ígéretét hordozó vonása a rendezésnek.
(Matthew Locke–Christopher Gibbons–James Shirley: A Cupido és a Halál. Bárka Színház, Halastó. Rendező: Göttinger Pál.)
Megosztás: