A jobbik részünk... - Bérczes László az Ördögkatlanról

Ördögkatlan Fesztivál
A jobbik részünk...

Hogy kik lépnek fel, hol és mikor, meg hogy honnan a pénz és mennyi kéne még, esőhelyszín és szponzorok, közlekedés és szállás, meg hogy vendéglátósok és parkolóhelyek, sátorozás és pisilés... elmondjuk sajtótájékoztatón, hirdetjük plakáton, szórólapon, szpoton, íméjlen, honlapon, műsorfüzetben, erről nincs mit írni egy bevezető-felvezető-ajánló szövegben.


Arról kéne itt most nyökögni valamit, amit ritkán kérdeznek meg mások, önmagától meg az ember tán soha (de hát így vagyunk ezzel az életben is, bár e példálózás suta kicsit, mert hiszen az Ördögkatlan is az élet része, hogy azt azért mégse mondjuk, az élet is az Ördögkatlan része): MIÉRT?
Miért is csináljuk mi ezt az egészet? Jól hangzik és még igaz is: a régió felemelése, a minőségi kultúra terjesztése, a közösség, a találkozások öröme, a családi nyaralás satöbbi. Tudom cifrázni is, teli a padlás pályázati szövegekkel... De az ember mégsem azért kel fel tán reggelente, hogy felemelje úgymond a régiót, és barátunk-védnökünk, Cs. T., kinek egyik dalából lopom mindjárt a túlcsorduló lírát, hát ő sem azért veszi kezébe a gitárt, hogy minőségi kultúrát terjesszen, miközben végülis az (is) történik, amikor belecsap a húrokba...


Miért? Az biztos, hogy nem a pénzért. (Ez manapság nem hihető, ezért nem is bizonygatom, elég, ha mi tudjuk.) Nem is hírért, dicsőségért. (Tán egy kicsit azért is, de csak egy kicsit.) Nem is a Bárkáért, a faluért, a városért - de igenis, azért is. Ami biztos, hogy nem a szervezés gyönyörűségéért. Hogy gyakorlatilag tavaly augusztus óta, alighogy zártuk az elsőt, nyitottuk a következőt, és nem volt nap, hogy valamit ne szerveztünk volna, és nem kevésszer éreztük, és még mennyiszer fogjuk: elég, teli a hócipőnk.


De ha elég is, ha teli is, mégiscsak ebbe kapaszkodhatunk, mármint hogy lesz majd ez az öt nap - mert különben csak nyüzsgünk, zakatolunk, fontoskodunk, robotolunk, ügyintézünk, értelmet hazudunk az életnek, miközben éppen azt lopjuk ki belőle háromszázhatvanöt napon át. Pedig folyamatosan máshogy szeretnénk: mondjuk, elheverni a fűben, és angyalszárnyon felrepülni a csillagokig, ránézni a másikra és figyelni rá, elmondani magunkat és elcsodálkozni, hogy figyelnek ránk, bámulni képeket, nevetni bohócokat, hallgatni zenéket, a gyermek őszinteségével játszani, bámészkodni csak úgy, és visszanyerni kíváncsiságunkat a világ iránt... Önkéntelen elmosolyodni és azt észre se venni. Egy napra, öt napra, egy pillanatra meglelni elbitangolt jobbik részünket, és visszavarázsolni ezt a fránya varázstalanított-titoktalanított világot.
Angyali mosollyal tekinteni a világra - és éppen az ördögi katlan által. Így lenne jó. Így lesz. Ezért csináljuk.
Bérczes László

Megosztás: