Szabó Bori a Magyar Narancsban

"Én szabtam, ő varrt" - Szabó Borbála drámaíró, dramaturg

Előbb, áprilisban a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban (rendező: Göttinger Pál), pár hete pedig a Budapesti Bábszínházban (rendező: Mácsai Pál) mutatták be a Líra és Epika című, felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt szóló mesedarabot. A darab két szerzője közül Varró Dániel jól ismert - de kicsoda az alkotótárs?

Karafiáth Orsolya inerjúja.





Magyar Narancs: Még amatőr színjátszó korodból ismerlek, jártátok a fesztiválokat. Hogyan kerültél a másik oldalra?
Szabó Borbála: Akkoriban nem irodalmi irányból közelítettem meg a műveket, a színész szempontjai érdekeltek. Mindig csak a saját szerepemet olvastam el, a darab mint olyan abszolút nem érdekelt. A tanárnőnk persze akkor még hiába próbálta velünk elemeztetni a szövegeket. Most persze már dühös vagyok a színészekre, ha ezt az ostoba hozzáállást látom... Először a próza kezdett érdekelni, mindig írtam, szerettem volna publikálni az akkori egyetemi lapban, a Sárkányfűben, ahonnan sokak indultak, Cserna-Szabó András, Varró Dani, Grecsó Krisztián. Máig sem értem, miért nem sikerült. Mindeközben a magyar szakon rosszul éreztem magam, úgy tűnt, nincsenek ott emberek, nem lehet semmit tanulni. Aki nem volt elégedett, ment a dramaturgokhoz, mentem én is. Nem végeztem el a szakot, mert közben férjhez mentem, és már terhesen vágtam neki az első évnek. Aztán egyszerűen kiszültem magam a szakról. Osztovits Leventéhez jártam pedig, hosszú évek óta ez volt a legjobb dramaturgosztály, de a baráti kapcsolatok megmaradtak. Már a Színművészetin elkezdtem jeleneteket, darabokat írni. Volt egy paranoiám. Éreztem, hiába rosszak mások, nekem mégsem jön be ez az írásosdi. Jött a második, harmadik gyerek, egyre inkább egy tréninggatyás, befőttesgumis hajú anyuka lettem, a meg nem értett író. Így, meg nem értve azért írtam tovább. A Bárkán indítottak egy drámaíró műhelyt, oda jártam Kiss Csabához. Itt éreztem meg először, hogy a drámaírásban talán tehetséges vagyok. Hatan vagy heten voltunk ebben a körben. Egy idő után valami irigykedésféléből mindenki megutált - ez az első sikerem, hogy egyeseknek ilyen fontos lehetek -, végül már csak egyedül jártam, leült kicsit a dolog, nekem mégis önbizalmat adott. Csaba jónak tartott, biztatott.
MN: Biztatásokból még nem lesznek színházi munkák.
SZB: Göttinger Pált teljesen máshonnan ismertem, baráti vonalon, pár napja fel is tettem magamnak a kérdést, ő vajon honnan tudta, hogy én jól írok. Dolgoztunk ugyan együtt a Színművészeti felvételijén, kis jeleneteket kellett írnom, amire a színészek improvizálhattak, de hogy erre is mért engem kért meg, rejtély. Sokat adott nekem a bizalma. A Mágnás Miskát együtt olvastuk el, de nagyon porosnak találtuk. A századfordulós alapverzió gyengécske anyag, a film forgatókönyve pedig nagyon vonalas, elhatároztuk, újat kell írni. Még a szülőágyon is ezzel dolgoztam, szóval nehéz szülés volt. A Debreceni Csokonai Színháznak írtam, tízszer ment csupán, mert a társulati robbanáskor épp az ebben játszó fiatal színészek hagyták el az intézményt. Alapvetően átformáltam a darabot, új szereplők kerültek bele, megváltozott a humora, frissebb lett. Először figyelhettem meg kívülről, hogyan működik egy darab. Lenyűgözött, hogy megy, nevet a közönség, a színészek megbirkóznak a mondataimmal. Aztán egy éjjel, a bemutató után jött Palitól egy vészjósló sms: "Írjatok egy mesejátékot!" Hirtelen nem tudtam, hogy kikre gondol, feltételeztem, az egyik én vagyok. Kiderült, hogy Pali a férjemre gondol (Nényei Pál drámaíró - a szerk.), de ez szóba sem jöhetett. Akkor gondoltam, megkérem Varró Danit, és jött a szikra: a darab szóljon a líra és az epika harcáról. Bár a férjem azt állítja, tőle jött az ötlet. Ki tudja már! Tény, hogy Danival ezer éve vitatkoztunk már arról, melyik műfaj a legjobb. Én próbáltam bizonyítani, hogy jó kis dolog a próza is, lehet hatni azzal is.
MN: Mitől voltál olyan biztos abban, hogy Dani igent mond? Azt tudom, hogy a kamaszok kedvencét, a Borbála című verset hozzád írta.
SZB: Már a térgeometriát is együtt tanultuk az érettségire, egyértelmű volt a válasza, mindig is bízott bennem. A gimnázium idején volt egy írópályázat, én novellában nyertem, övé a vers kategória díja lett. Megszólítottuk egymást, beszélgettünk, jó barátok lettünk. Vicces műfordító versenyeket rendeztünk, ahol Dani anyukája volt a döntőbíró, aki többször az én megoldásaimra szavazott. A Borbála is inkább stílusgyakorlat volt, nem volt köztünk szerelem, vagy ha udvarlós versnek is készült netán, nem vettem észre, vagy elég hamar elsikkadt az érzelem.
MN: Hogy ment a közös munka?
SZB: Dani a lelke mélyén műfordító, amit kap, azt nagyon szépen átformálja, maximálisan hozzáteszi magát. Én viszont tudok darabban gondolkodni. A két országot együtt találtuk ki, állandó telefonkapcsolatban voltunk, ha jött valami vad ötletem, neki csekkolnia kellett, akkor mehettünk csak tovább. A szinopszist én írtam, de hogy a karakterek milyen versformában legyenek, már közös találmány. Szép komótosan - ez Dani stílusa - formálódott a mese. Ám a határidő lejárta előtt katonásabbra kellett vegyük a tempót. Kiszabtam, hová kell vers, ő meg kitöltötte. Én szabtam, ő varrt (nevet). Két ellentétes karakter vagyunk, ez ebben a közös munkában nagyon hasznunkra vált. Jó volt a munka, mert szerencsére nem vagyunk házaspár, így sokat dicsértük egymást. A végén, a próbákon már egymás szövegére is nagyon érzékenyek voltunk, fájt, ha a másiktól valami igazán vicceset kihúztak.
MN: A darab visszhangjaiban többnyire kisebbítik a szerepedet.
SZB: Valaki találkozott Danival, és lelkendezett: "Annyira jó ez a darab, vicces, hogy kitaláltál egy ilyen szerzőtársat, Szabó-Varró! Briliáns, ahogy elkülöníted magadtól a lelked női énjét!" Ezen még nevettem, de a kritikákon már alaposan felhúztam magam. Elkezdtem kommentelgetni a cikkekhez, amit egyébként nem szoktam. Megjelent például egy bombasztikus lózungokkal teli írás Varró Dániel csűrcsavaros drámaírói bravúrjairól, majd a cikk végén állt zárójelben, hogy a kifestőként is szolgáló műsorfüzetben felbukkan egy bizonyos Szabó Borbála neve is. A szerző nem érezte szükségesnek utánajárni, miért bukkan fel az a név. De ő legalább odaírt. Máshol gyógypedagógusként szerepelek. Valóban, a keresők szerint létezik egy azonos nevű gyógypedagógus. Nem gonoszság ez, inkább lustaság és sznobizmus. Nagy lehetőség volt, hogy Danival dolgozzak, tudtam, hogy rejt ez ilyesféle veszélyeket, de hogy a recepció ilyen mértékben elbillen ebbe az irányba, azt nem is álmodtam.
MN: Jövőre többek között Esterházy Péterrel dolgozol. Saját drámával nem mutatkozol be?
SZB: Szeptemberben a Koma Társulat vezetője, Zrinyi Gál Vince adja elő a direkt rá írt tréfás monodrámámat. Utaztatható produkció, hiszen a társulat célja az, hogy a darabok eljuthassanak a fiatalokhoz, így megyünk vele iskolákba, meg ahová csak lehet, és utána vitafórumokat tartunk az előadásról.
Karafiáth Orsolya


Megosztás: