Miért szomorúak a sorsistennők?

Selmeczi Bea a Párkákról.


Megjelent a 2010. december 19.-i lapszámban

Meseopera igazából nem létezik. A Párkák a Bárkában is inkább Broadway-musicalhez hasonlít, bár Szabó Borbála mitologikus történetét mesei elemek szövik át, és Dinyés Dániel kortárs operazenéjét könnyed dalbetétek lazítják – Zeusz Zoli bácsi (Seress Zoltán) belépője például határozottan slágergyanús.

A meseszerűség a kivitelezésben érhető tetten. A görög mitológia alakjai tragikomikus hősökké változnak: Zeusz főistennek kizárólag a szebbik nem elcsábításán jár az esze, felesége, Hédike (Szorcsik Kriszta) féltékeny fúria, a Párkák pedig „szakmájukhoz” illő jegyekkel rendelkeznek. Klárika (Varjú Olga) mindig jót akar, hiszen ő sodorja az élet fonalát, a sorsot szövögető Lenke (Varga Anikó) döntésképtelen személyiség, aki a jó és rossz között ingadozik, míg a fonalat elvágó Andika (Spolarics Andrea) természetesen nagyon gonosz. Göttinger Pál rendező megpróbálta tompítani Hádész Henrik (Gados Béla) félelmetes arcát, ezért helyezte egy mászófal tövébe, a labdatenger közepére ördögi szakácsjelmezben. Így az Alvilág ura kétségtelenül szimpatikusabb arcát mutatja felénk, ám az embereket levesbe főző séf látványától a hideg futkározik a hátamon, mintha csak a Peer Gynt-i Gomböntő elevenedett volna meg.

A földi teremtmények személyisége kevésbé kidolgozott, mivel úgyis az istenek játékszerei, és uraik szorosan tartják a gyeplőt. Küón (Telekes Péter) és Abu (Kálid Artúr) üde színfol tok az előadásban, bár a történetben csak a katalizátor szerepét osztotta rájuk a sors és a rendező keze. Azonban a szobrász (Ilyés Róbert), valamint Grüllé (Réti Adrienn) és Haplusz (Kardos Róbert), az öreg tehenészek fellázadnak az eleve elrendeltség ellen, és mernek maguk dönteni. Azonban kizárólag ez utóbbiak szerelme teljesedhet ki, az égi-földi vegyes párokat Zeusz nem nézi jó szemmel, és a Párkákat visszaparancsolja a rokka mögé.

A színes karakterek csakúgy oldják a cselekményben rejlő feszültséget, mint a játszóházak kínálatát felvonultató, vidám és bravúros színpadkép. Hőseink többnyire a mászófal árnyékában pihennek meg, és csúszda köti össze az égieket a földi „tüneménnyel”. Egyedül az ugrálóvár hiányzik, ami ugyan mulasztás, de dramaturgiailag nincs különösebb szerepe.
Megosztás: