Az évadról, személyesen

Tavaly nyáron a kisvárdai színházi fesztiválon egy éjszakai asztaltársaságban Eszenyi Enikő zsűritag halkan, tűnődve megjegyezte, hogy épp huszonöt éve végzett a főiskolán, vagyis negyedszázada van a pályán. Erről eszembe jutott, hogy én is abban az esztendőben diplomáztam, amikor ő, vagyis szintén huszonöt évadot – ugyanazt a huszonötöt – töltöttem a nézőtéren, mint amit ő a színpadon. (Talán néha integethettem volna neki.) Azért ilyen könnyű egyértelműen korszakolnom, mivel nem Magyarországon jártam egyetemre, hanem keletebbre. (Ott is szert lehetett tenni meghatározó színházi élményre.)

Az első itthoni időkben megnéztem szezononként 160-170 előadást. (A szezon alatt a kritikusdíj szempontjából figyelembe vett júliustól júniusig tartó intervallumot értem.) Azután a családalapulás visszavetette a statisztikát, s beállt a 120-130 előadásos szint. A kilencvenes évek második felében mintha kicsit apadt volna a szakmai kíváncsiságom, ez idő tájt 100-110 alkalommal mentem színházba, majd az új évezred, úgy tűnik, új lelkesedést is hozott, amit 160-190-es előadásszámok jeleznek, sőt 2006-ban 209-es rekordévadot teljesítettem.

Ilyen hosszú idő alatt az embernek (a kritikusnak) nagyon sokféle évada van, csak olyan nincs, értelemszerűen, amikor mindent látott volna, mert az nonszensz. De akadt optimális évad, amikor mindent láttam, amit akartam. Ez a mostani pedig, amelyről szubjektív beszámolót írandó vagyok, rendkívüli módon alakult, teljességgel idétlenül. Úgy hozta az élet, hogy a lehető legszínházidegenebb praktikus szempontok alapján dőlt el, mely előadásokat láttam. Például ha vidéki előadás volt a cél, akkor annak hétvégén kellett műsoron lennie, mert hétköznap a munkabeosztásom nemigen engedte az utazást. Voltak hónapok, amikor az határozta meg az esti programot, hogy azon a napon, amikor a fővárosban vagyok, melyik pesti színház mit játszik. Máskor az volt a döntő körülmény, hogy az előadás mikor ér véget, el lehet-e érni utána az utolsó vonatot. További hónapokban az volt a lényeges, hogy a fővárosi színház a fővárosból se legyen messze: fél hét után indulva is odaérjek kezdésre. Egyszóval a tudatosság helyett szokatlanul ad hoc módon néztem idén színházat, tehát az évadomat – az április végéig látott 120-130 előadást – a találomra színházlátogatások különös szezonjának kell tekintenem. De nem olyan nagy baj, ha a kritikus nem azt nézi, amit akar. Végtére is nem szórakozni megy a színházba, hanem dolgozni.

Az évad új direkciójú színházakat kínált, Pesten a Nemzetit, vidéken pedig számos másikat. Több városban új szakemberek fogtak bele a színházigazgatásba, az új önkormányzatok bizalmát élvezve. E helyeken a debütáló vezetők viszonylag ritkán álltak elő olyan bemutatókkal, amelyek különösebben élénk szakmai kíváncsiságot ébresztettek volna. (Természetesen egyetlen kritikus sem Nádasdy Kálmán, nem is hasonlítunk rá, mégsem áll távol tőlünk Nádasdynak az a véleménye, miszerint minek elmenni megnézni az előadást, ha ahhoz, hogy milyen, elég ismerni a darabot és a szereposztást.) Szolnokon, Veszprémben és Győrben kipróbált közönségcsalogatókkal hívogatták a nézőket. Csak csipegetek a többször használatos áruk kínálatából: Szolnokon Balázs Péter másodszor rendezte meg a Feketeszárú cseresznyét, azután elment Veszprémbe Hyppolit, a lakájt játszani, ahol Eperjes Károly újrázott az Indul a bakterházból, valamint Bulgakov Molière-jéből, Bujtor István pedig színre vitte sokadszor a Kakukkfészeket, ezt a darabot idén Sopronban is abszolválta, miközben Győrben Nagy Viktor elővezette a bejáratott Az isten pénzét. Kecskeméten Cseke Péter Hajmeresztőt és Játék a kastélybant rendezett, és a további 12-13 kecskeméti bemutató között bőven jutott hely Padlásnak, Hello, Dolly!-nak is.

Kaposváron a Babarczy-, majd Znamenák-korszakot követő Schwajda-éra első évada úgy kezdődött, hogy hosszan vendégeskedett a társulattal rendelkező színházban A Társulat című tévéműsor által létrehozott István, a király előadás, és úgy ért véget, hogy a társulattal rendelkező színház castingot hirdetett az országos sajtóban a West Side Story valamennyi szerepére. A kettő között mások mellett sor került egy fontos Mohácsi-bemutatóra, Rolf Hochhuth A helytartó című darabjának előadására, amelyhez nem volt szerencsém, és ezt tartom az évadom egyik legfájóbb hiányának. (A másik pedig a szintén Mohácsi által rendezett, kaposvári színiegyetemisták vizsgájaként közönség elé került Pintér Béla-remek, a Parasztopera.) Láttam viszont az összes békéscsabai bemutatót, és az sem volt haszontalan, tanulságokat nélkülöző. A dolog úgy történt, hogy elvállaltam: részt veszek a Gálfy-gyűrű elnevezésű színészi díjról döntő grémiumban, amely a békéscsabai szezon legjobb színészi alakítását tünteti ki. Ennek folytán módom volt megtapasztalni, milyen megmozgató tud lenni egy kreatív, fantáziadús igazgató – Fekete Péter –, aki tele van ötletekkel arra nézve, hogy miként tegye vonzóvá a színházat a közönség számára (helyenként kissé túltengő marketingszemlélettel), s szakmailag is izgalmassá a színházcsinálók részére. A békéscsabai direktor magyar évadot hirdetett meg – többek között Hamvai Kornél, Czakó Gábor, Zalán Tibor munkáival –, bár emellett nem sikerült mindvégig kitartania, mert István, a király helyett végül is Aida musicalt játszanak májustól a cirkuszsátor Porondszínházukban. (Lehet, Elton Johnékkal könnyebb dűlőre jutni, mint a Zikkurat ügynökséggel?) Volt workshop, kurzus, vendégjárás, pezsgés és nyüzsgés, interaktivitás, csak a művészi munkában, a bemutatók terén várat még magára a számottevő színvonal-emelkedés.

A jobboldali önkormányzatok által kinevezett vidéki igazgatók között bizonyos mozgalmi összetartás volt tetten érhető, nemcsak az általuk létrehozott, céljait tekintve nem igazán definiált Teátrumi Társaság létrejötte alapján, hanem különböző közös programok, vendégjátékok, kölcsönös fesztiváli fellépések tekintetében is. (Elképzelhető, hogy ha a Drámaírói Kerekasztal tagjai nem vigyáznak, akkor rövid úton ilyesféle összetartássá válik a debreceni DESZKA fesztivál is, amelyre idén a drámaíró válogatók mindössze néhány produkciót invitáltak, a többi huszonvalahány a debreceni színházvezető, Vidnyánszky Attila meghívására érkezett a cívisvárosba.) Akár önkéntes elvonulás, akár egyfajta kirekesztettség a „jobbos" színházak elkülönülése, szakmailag aligha szerencsés, bár az országos tendenciáktól nem idegen.

Amint azt a mostani évad teljesítménye is tanúsította, a vidéki színházak között akad néhány jelentős műhely – az egri Gárdonyi Géza Színház és a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház mindenképpen ide sorolandó –, amelynek feltűnő sajátossága, hogy a szó legkomolyabb értelmében társulattal rendelkezik. Vagyis társulata épült: hosszabb idő alatt, több igazgatói ciklus során társulat nevelődött, fejlődött, érett meg, igazolva az említett városokban Csizmadia Tibor és Tasnádi Csaba színházvezetői munkáját. Ide kívánkozna Zalaegerszeg színháza is, de a tavaly nyáron kitört ottani botrány óta az ember csak kerekíti a szemét és tanácstalankodik – alkalmasint soha nem fogjuk megtudni, mi történt ott, ahol hamisított mailek, álmeghívók, csalfa faxok jöttek-mentek és fényezték a színházat, s mindez egy önérdektől és haszontól mentes referenshölgy különös, érthetetlen és megmagyarázatlan tevékenysége, mondhatni: passziója volt – legalábbis a rendőrségi vizsgálat eddigi eredménye szerint. Azóta Stefán Gábor igazgató elküldte a szakmai eredményeket fémjelző főrendezőt, Bagó Bertalant, majd lemondott, és innen nézve sejteni sem lehet, mi történik a továbbiakban.

Miskolc és Pécs – kétszer-kétszer jártam ott az idén – közepesen érdekes és mérsékelten ambiciózus műsorukkal, de a Miskolcénál számottevően értékesebb színészi állománnyal rendelkező Pécsnek jó fogása volt a kaposvári változások után helyét kereső Mohácsi János, aki szép sikerrel dolgozott a társulattal mind az első alkalommal, a tavalyi Képzelt beteg esetében, mind pedig az Istenítéletnél (ami a Salemi boszorkányok). Ahogy Balikó Tamás Pécsen, épp úgy járt el Léner Péter igazgató is Pesten az utóbbi két szezonban: meghívott magához olyan rendezőt, akitől a József Attila Színház arculatától eltérő, szakmai körökben jól értékelt produkciót várt. Így a tavalyi, Zsótér Sándor rendezte Az öreg hölgy látogatása után idén Horváth Csaba koreográfus késztette az angyalföldi társulat tagjait lelkesen és odaadón olyasmit csinálni, ami az általuk gyakorolt színészettől meglehetősen távol áll. Magam ahhoz a széles közönségréteghez húzok, amelyik nem fogadta jól a Horváth Csaba rendezte Éjjeli menedékhelyet, a drámailag is elmondott és azonközben mozgásszínházilag is eljárt Gorkij-darabot. (Egyébként hasonlóan érdekes ötlet volt Meczner Jánosé, aki Balázs Zoltánt invitálta a Budapesti Bábszínházba Faustot rendezni, talán nem aggódva eléggé empatikusan amiatt, hogy a rendező vajon mennyire teszi próbára például a középiskolás közönség türelmét.)

Közben tehát Pestre értünk a beszámolómmal, pedig még nem is ejtettem szót arról, hogy a határon túl is jártam, nyáron a vajdasági Palicson egy szívmelengető Jézus Krisztus Szupersztáron, ősszel pedig egy Bodó Viktor–Gianina Cărbunariu összehasonlító fesztiválon Sepsiszentgyörgyön, s ott végre megnéztem a helyet, ahol az a jó magyar színház van, a Tamási Áronról elnevezett. (Apropó Sepsiszentgyörgy. Az idei Jászai Mari-díj bizottságban való részvétel legnagyobb öröme az volt számomra, hogy a Tamási Áron Színház színésze, Váta Loránd felkerült a kitüntetettek listájára. Mi, kritikusok évek óta menetrendszerűen felterjesztettük őt, de az aktuális bizottság tagjai között eddig még sosem ültek megfelelő számban olyan hazai szakemberek, akik eléggé ismerik és elismerik a határon túli jelöltek színészetét.)

Visszatérve még a vidéki teátrumokhoz egy baljós mondat erejéig: a színház háttérbe szorulását, szerepének leértékelődését és presztízsveszteségét mutatja, hogy a gazdasági válság azonnal rázúdult, anélkül, hogy bárkik bárhogyan megpróbálták volna enyhíteni a hatást. Két új színház építése maradt abba az idei szezonban, a debrecenié és a szombathelyié. Rendszeres színházlátogatóként a közönség megfogyatkozásának, kényszerű elmaradásának jeleit is felfedezni vélem. Mindenekelőtt abban, hogy még jobban megnőtt a színházi zsöllyékben a női nézők aránya. Élek a gyanúperrel, hogy a férfiak a színházjegyvásárlásnál kezdik a saját anyagi megszorításukat, míg a nők talán nehezebben mondanak le a színházról mint élményről – esetleg a férjükről meg könnyebben, egy-egy estére.

Budapesten a Nemzeti Színházban a Jordán-éra végeztével bemutatkozott Alföldi Róbert. Bátran kezdett, s izgalmasabbá tette a repertoárt a korábbinál. Új főigazgatóként egymaga három, formátumos produkciót jegyzett a szezonban (az Oresztészt, a János vitézt és A parkot), s ezek – akárcsak korábbi rendezői munkái – kissé mintha egysíkú érdeklődésre és látásmódra vallanának. Kiválik közülük a minden szóba jöhető hatással ügyesen bánó János vitéz, amelynek két szereposztása avval a tapasztalattal szolgált, hogy a kezdő fiatalok ambiciózussága átütőbb a szaktudós idősebbek rutinjánál. Kinevezése óta Alföldi a színészgárda felét lecserélte, ám egyelőre nem tűnik erős társulat otthonának az a megszokhatatlan és megszerethetetlen épület, inkább csak egy nem túl jó hangulatú munkahely. (A Nemzeti évadának egyik legnagyobb vesztese, méltánytalanul, az a Gazsó György, akire Alföldi főigazgató nem tart igényt, de előbb még el kellett játszania egy rémes előadás kínos főszerepét a Pokoli disznótorban.) Zökkenőmentes vezetőváltás zajlott le ezenközben a Vígszínházban, ahol Eszenyi Enikő direktrisz az Augusztus Oklahomában rendezésével rögtön megmutatta, milyen úton lehet továbbvinni egy néző- és színészbarát, bulvár- és művészszínház között egyensúlyozni próbáló körúti nagyszínházat.

Az Operettszínház – már-már hagyományos konkurenciaharcban a Madách Színházzal – töretlenül gyakorolja azt, amit Kerényi Miklós Gábor és Béres Attila tud és tudni vél, s bőségesen kamatoztatja musicalsztárjai képességeit és népszerűségét. Egy sarokkal odébb a Radnóti Színház szolid évadot mondhat magáénak, az igazgatópárti Solness építőmester bemutatóval és Török Ferenc filmrendező színházi debütálásával, az Apacsok című Bereményi Géza–Kovács Krisztina-darabbal, amely érdekes kísérlet film, színház és zeitstück összevegyítésére.

Színvonalas színházat és figyelemreméltó előadásokat ígér első évada alapján Seress Zoltán igazgató Bárkája, ugyanezt be is tartja évek óta az Örkény Színház. Itt említem meg a Kolibri Színházat is, ahová szintén jóféle nyugalommal megyek, mert a Novák János vezette teátrumban nyitott és problémaérzékeny előadásokat kínálnak a legkisebb gyerekektől a legnagyobbakig terjedő közönségrétegnek (a negyvenkilenc éveseket is beleértve). A város legmegbízhatóbb színházi helyszíne azonban a Katona József Színház, ott van a néző a legnagyobb biztonságban. Zsámbéki Gáborék igényessége, szaktudása, felelősségteljes ügyszeretete garancia arra, hogy az ember hozzájuk sosem megy hiába. Lehet persze, hogy nem szívesen szembesülünk egymás után három egyfelvonásosban a világ szörnyűségével, az ember nyomorúságával (Edward Bond: Kétezerhetvenhét), az egzisztenciális, sőt annál sokkal mélyebb fenyegetettséggel (Knut Hamsun: Éhség), lehet, hogy hevenyészett anyagnak találjuk az esedékes kortárs drámát (Vinnai András: Vakond), de akinek a Katonába van jegye, az munka és tehetség összefoglaló dolgozatát fogja látni, erre számíthat. Különösen méltánylandó a 25 éves jubileumot produkciókkal ünneplő társulat Notóriusok-sorozata, amely idén eljutott a színház- és kultúrpolitika-történet jelenig érő szakaszáig, ami aztán egészen sajátos közösségi élményt nyújtott a Kamrában.

Az évad szívderítő tapasztalata, hogy a legfrissebb alternatív társulások és vállalkozások, mint például a KoMa, a Szputnyik, a HoppArt vagy a Sanyi és Aranka Színház és Opera milyen nagy elánnal dolgoznak. Működésük nyomán jött létre például az évad egyik gyöngyszeme, Tasnádi István Fédra fitness című előadása a KoMa és az ALKA. T előadásában. A szezon egyik legfőbb pozitívuma ez, hogy számos premier nem produkciós kényszerből születik – ellentétben például avval, ahogy a Budapesti Kamaraszínház futószalagon gyárt érdektelen bemutatókat –, hanem a munka és a megmutatkozás vágya, vagy a véleménynyilvánítás belső kényszere hajtja közönség elé az alkotókat. (Ide passzol az AlkalMáté trupp bensőséges Krízis-dalestje is.) Egyformán rokonszenves alternatív színházi műhely az elsősorban inkább befelé figyelő Maladype Színház Balázs Zoltán irányításával, és a mérnöki tervszerűséggel dolgozó és haladó Pintér Béla a maga mind profibb színészi csapatával. (Pintér Béla tíz éve csinálja alapjában véve ugyanazt a színházat, és én nem tudom elunni. Nincs olyan produkciójuk, amelyben legalább részlegesen és átmenetileg el ne bűvölnének. A mostani A soha vissza nem térőt is ideértve.)

Végigsöpörtem itt tekintetemmel a pesti színházak kínálatán, de valójában persze nem színházak jutnak eszembe, ha az évadra gondolok, hanem színészek. Mindenekelőtt az idei listavezetőim, akik hárman vannak, s igen jó szezont, több jeles alakítást mondhatnak magukénak. Az egyik Széles László, aki látványosan virul az Örkény Színház vezető színészeként. Mind a Mácsai Pál rendezte A hülyéje előadásában, mind pedig az Ascher Tamás jegyezte Jógyerekek képeskönyvében remekelt, sőt még Ady Endreként is megragadónak találtam a Nyugat 2008–1908-ban. A másik – de nem, legyen mégis inkább ő az egyik! –: Mucsi Zoltán, aki először a Göttinger Pál rendezte Tengeren előadáson brillírozott, majd pedig a De Sade pennájában késztetett ámulatra. (Megjegyzem, már alig várom, hogy Mucsit Boguslawskinak láthassam Spiró György Az imposztor című drámájában. Vajon mennyit kell még addig aludni? Mondjuk 3650 elég lesz?) A harmadik – valójában első –, Csákányi Eszter a Tiszta vicc! előadásában és a Fédra fitnessben nyújtott kitűnő alakítást, s ezen kívül kedvére énekelt Kulka Jánossal egy zenés estben, valamint színészi bravúrsorozattal állt elő A hét asszonya című egyszemélyes Parti Nagy Lajos-mutatványban. A Krétakör társulatának szétszéledése után nyilvánvalóan Csákányiért kell a legkevésbé aggódnunk – egy olyan kaliberű színésznőre, mint ő, mindig lesz kereslet –, Mucsi felől is nyugodtak lehetünk, hiszen ő valósággal kivirult a Bárkán. Gyabronka Józsefet, úgy tűnik, hívják ide-oda értelmes színészi feladatokra, Láng Annamária pedig egymaga is a munkához látott a Made in China létrehozásával. Péterfy Borit és Rába Rolandot talán integrálja majd a Nemzeti. De azt csak remélhetem, hogy Katona László, Bánki Gergely, Nagy Zsolt és Sárosdi Lilla alakításait is méltó helyszíneken láthatjuk majd.

Ahogy a POSZT-válogatók szokták, figyelemfelkeltésként felírok ide és a kéménybe néhány nevet és alakítást: Szabóki Tünde falhoz lapuló Leonoráját az operaházi Fidelióból. Szávai Viktória bájos és bugyuta özvegyét a Farkasok és bárányokból. Epres Attila kihallgató tisztjét a Katharina Blumból. Ónodi Eszter vérvörös szájú, szerelemvágyó asszonyát a Barbárokból. Szabó Márta egyszemélyes keringőző párját a nyíregyházi Márai-előadásból. Szanitter Dávid kamaszpillantását a Kolibri Kikatt-előadásából. Pokorny Lia lázas, tüdőbeteg asszonyát az Új Színház Szonyájából. Darabont Mikold titokzatos mosolyát a pécsi A hülyéjéből. Polgár Csaba sarkos eleganciáját az Örkény-beli A hülyéjéből. Kováts Adél asszonyi keservét a Tiszta viccből. Szarvas József szigorú, megvesztegethetetlen integritását a Nemzeti János vitézének Bagójaként. Börcsök Enikőt, amint a hátán viszi az Augusztus Oklahomábant. Balsai Mónikát érdes és kecses székesfehérvári Stuart Máriaként. Szamosi Zsófia odaadó üzletasszonyát A soha vissza nem térőből, Pintér Bélánál. Krisztik Csaba hipermotilis színészét a József Attila Színház Éjjeli menedékhelyéből. Siménfalvy Ágotát a gondterhelt homlokával az operettszínházi Ibusárban. Kocsis Gergelyt simléderes sapkához nőtt, vékonyka lófarokkal a Vakondban és mísz vonzerővel A hős és a csokoládékatonában.

A rendezők közül igen jó formában lenni láttam mindenekelőtt Ascher Tamást (Barbárok – Katona, Jógyerekek képeskönyve – Örkény, The Black Rider felolvasószínház – Nemzeti, végül pedig a szorongató Éhség a Kamrában) és Szabó Mátét (Szonya – Új Színház, Sade márki pennája – Bárka). De feljött nálam Bérczes László is a szabadkai A Gézagyerekkel (a címszerepben Pálfi Ervin! Pálfi Ervin!).

Már csak egy maradt hátra: beszámolni az évad legjobb, legemlékezetesebb, legmegindítóbb színházi pillanatairól, amelyeket történetesen Nyíregyháza-Sóstón éltem át egy tavaly júliusi délutánon. Bodó Viktor csapata a Szentivánéji álmon dolgozott, apróra szétszedve és összerakva Shakespeare darabját, ide-oda helyezve, vándorolva egy kiürült anya- és csecsemőotthon-komplexumban és környékén. (Később Zsámbékon vitték véghez a produkciót, egyszerűbb, rövidebb, egyhelyszínes játék gyanánt.) Egy lepukkant épület kis szobájában a falhoz simulva álltam, előttem néhány rácsos gyerekágyba zárva ácsingózott egymás után a Lysandert játszó Czukor Balázs és a Hermiát adó Koblicska Lőte, a kettejük közötti ágyban pedig Fridrik Noémi irigykedett. Volt egy őr is, felismerhetetlen, Hajduk Károly talán, miatta kellett az ifjaknak vigyázva, halkan, suttogva beszélniük egymáshoz. Akkor, ott, előttünk született meg bennük a vágy és az elhatározás, hogy megszökjenek, s az athéni erdő felé vegyék az irányt. Annak a szűk, intim jelenetnek a szépsége, erotikája, lírája, fenyegetettsége, titokzatossága és drámaisága gyakorolta rám a legnagyobb hatást ebben a szezonban. (Olyannyira, hogy – ami még sosem fordult elő velem – spontán lelkesültségemben a jelenet végén én kezdtem el a tapsot.) Ilyeneket szeretnék még, sokat, sokat! A következő huszonöt évben önkéntes klakknak állnék legszívesebben.



MTI/PRAE.HU

Gazdasági és művészeti szemléletváltással, tematikus évadokkal, intézményi kooperációkkal és vendégrendezők meghívásával hozna megújulást a Pesti Magyar Színházba - mondta el az MTI-nek Őze Áron, a teátrumot ez év elejétől vezető színművész.
Mint felidézte, elődje, Iglódi István már két éve elmondta neki: ciklusának lejárta után szívesen "hagyná rá" az intézmény vezetését. "Meglepett az ötlet, de aztán elindult egy munka kettőnk között, és én is más fejjel kezdtem a színházról gondolkodni. Rengeteg kérdésem fogalmazódott meg két év alatt, és Iglódi ezekre mind őszintén válaszolt" - emlékezett.

A 2009 végén meghirdetett vezetői pályázatra Őze Áron már összeállította saját csapatát: Guelmino Sándort művészeti vezetőként, Sipos Imrét pedig menedzserigazgatóként maga mellett tudva 92 oldalon foglalták össze elképzeléseiket.

A teátrumban 19 éve tag Őze Áron indulását a társulat és a szakmai bíráló bizottság egyaránt támogatta, "és fontos, hogy egyetlen politikai oldal sem próbált alkut kötni velünk. Az ilyen alkuknak művészeti intézmények esetében persze nincs is értelmük" - hangsúlyozta az új igazgató, akinek Iglódi István halála miatt az eredetileg tervezettnél egy hónappal korábban kellett munkába állnia.

"Egy megkövesedett, régi, túlélésre és megúszásra berendezkedett konstrukció él ennél a színháznál, amely felépítésében és mentalitásában nagyjából 1989-es állapotokat mutat. Ezen nekünk kötelező változtatnunk" - adott helyzetértékelést Őze Áron.
A fenntartó körüli bizonytalanság is megköveteli a teátrum ügyeinek rendbetételét, a finanszírozó kulturális tárca ugyanis 2000 óta próbálja átadni a Pesti Magyar Színházat a fővárosnak, mindeddig sikertelenül - fűzte hozzá.

"Ha gazdasági értelmében nem tudunk megújulni, akkor könnyen nagyon nagy gondok érhetnek minket. A társulat átalakításával kezdtünk, de a teendők háromnegyede még hátravan, beleértve fájdalmas lépéseket is" - fogalmazott az igazgató.

Őze Áron szerint fenntarthatatlan, hogy az idei 685 milliós állami támogatásból mintegy 500 millió megy el személyi juttatásokra. A 210 közalkalmazott több mint háromnegyede nyugdíjas, ezeket a színészeket a teátrum csak vállalkozóként tudja a továbbiakban foglalkoztatni. "Ők ugyanúgy társulatunk részei maradnak, számítunk a munkájukra, de nem tudjuk fizetni utánuk a közalkalmazotti járulékokat" - hangsúlyozta.

Mint hozzátette, a nyugdíjas kollégáknak papíron fel kellett mondani, de csak azért, hogy végkielégítést kaphassanak; augusztustól aztán vállalkozóként folytatják a munkájukat, nagyon tisztességes gázsival, előadásonként és próbánként fizetve.

Őze Áron kitért az épület állapotára is: mivel az 1966-os újjáépítés óta "nem sok minden történt", lépésről lépésre komoly rekonstrukciókra lesz szükség; ezekhez a színház pályázati forrásokat is igyekszik igénybe venni.

Az igazgató más teátrumokkal is együttműködést tervez, részben azért, mert hiányzik az épületből egy közepes méretű, háromszáz személyes játszóhely. "Olyan partnereket keresünk, akik rendelkeznek ekkora színpaddal, de hiányzik nekik a nagyobb játszóhely. Jó irányba haladnak a tárgyalások például a Radnóti Színházzal, produkciócserék és koprodukciók is szóba kerülnek" - számolt be Őze Áron. Alföldi Róberttel is felmerült több ötletük, hogyan tudnának a "Nemzeti-témára" közösen pontot tenni: az egykori Nemzeti Színház helyén, a Blaha Lujza téren például létrejöhetne egy közös előadás.

A Pesti Magyar Színház már a következő hetekben is több vendégjátéknak ad otthont: március 15-én a szolnoki színház Bánk bánját fogadják be, majd a hónap végén Kolozsvárról érkezik Andrei Serban Suttogások és sikolyok című rendezése, valamint Varró Dániel Túl a maszat hegyen című gyermekdarabja.

A teátrum továbbra is tartja a népszínházi irányt, de ez "többfajta és nagyobb rendben működő színességet jelent" majd, évi négy nagyszínpadi (ebből egy zenés) és három stúdiószínházi bemutatóval - emelte ki Őze Áron.

Mint megjegyezte, megszüntették az állandó rendezői státuszokat, miként nem lesznek állandó díszlet- és jelmeztervezők sem, így több alkalom nyílik vendégművészek meghívására. "Ennek a színháznak nagyon kell a frissesség, és most minden ajtó sarkig lesz nyitva, hogy áramoljon a levegő" - fogalmazott.

Noha évadot hirdetni csak március végén fognak, az igazgató elárulta, hogy számos rendezővel tárgyalnak, többek között Mohácsi Jánossal, Göttinger Pállal, Novák Eszterrel, Vidnyánszky Attilával vagy Anger Zsolttal. Minél több ősbemutatónak készülnek helyet adni: Háy János új darabot ír, Parti Nagy Lajos pedig egy Don Juan-átiratot készít.

A most futó évadról szólva Őze Áron elmondta, pénteken mutatták be Molnár Ferenc Liliom című színművét Guelmino Sándor rendezésében, majd március 26-án tartják a stúdiószínpadon a Kolpert úr premierjét. Az évadot a Sweet Charity című musical előbemutatója zárja. "A zenés darabot augusztus 20. után tűzzük majd műsorra, és mindent elkövetünk azért, hogy a Sweet Charity filmváltozatának főszerepét játszó Shirley MacLaine-t elhozhassuk a bemutatóra" - árulta el Őze Áron.

A következő szezontól már tematikus évadokban gondolkoznak, ezek egy-egy főcím köré épülnek majd fel. A 2010/11-es a végzet asszonyának évada lesz - a Sweet Charity már ehhez tartozik -, majd következik a férfi évada.

"Színtisztán a miénk ez az évad lesz, ekkor a Parti Nagy-féle Don Juan; Büchner Halálos ifjúság, Füst Milán Feleségem története, Dumas A kaméliás hölgy, Feydeau Osztrigás Mici, Tennessee Williams Macska a forró bádogtetőn című színműve, az új Háy János-darab és egy új gyerekelőadás szerepel az elképzeléseink között" - számolt be terveiről Őze Áron.

3. nap - március 10., szerda

A színházi produkciókat szerdán egy fontos szakmai kérdésekkel foglalkozó és egy mély értelmű, de ugyanakkor szórakoztató beszélgetés vezette föl. Úgy is fogalmazhatnánk: a délelőtt a Deszka Fesztivál, sőt, általában a kortárs magyar dráma önreflexiójának az ideje volt, sajnálatos, hogy csak kevesen voltak kíváncsiak rá (ezért is próbálunk részletesebben hírt adni róla). Németh Ákos az idei találkozó két válogatójával, Garaczi Lászlóval és Szakonyi Károllyal beszélgetett a Víg Kamaraszínházban. Elhangzott, hogy a szervezők és a válogatók az adaptációkat, mozgásszínházi bemutatókat is számítva 100 fölötti produkciót vettek figyelembe, ezek közül 30-40 jöhetett valóban számításba. Németh Ákos, aki korábban maga is részt vett a program válogatásában, igyekezett minden körülményre, szempontra rákérdezni. Így a beszélgetés során kiderült, hogy nem voltak merev szabályok, de csak az év végéig bemutatott előadások jöhettek szóba, s figyeltek arra, hogy ne csak stúdiódarabok, hanem nagyszínpadiak is legyenek (amiből mindig nagyon kevés van). A válogatók maguk is drámaírók, de ilyenkor a saját ízlésüket igyekeznek félretenni, körképet próbálnak adni („a legjobbakból egy pazar fesztivált összehozni" - ahogy Garaczi fogalmazott), így akár olyat is meg kell hívniuk, ami nem feltétlenül az ő kedvencük. Ennek ellenére a három ízlés összehangolása nem járt különösebb vitákkal, abban is konszenzus mutatkozott, hogy nem szövegek, hanem előadások fesztiválja lesz ez, s ahogy Szakonyi elmondta, elsősorban arra figyeltek, hat-e rájuk az adott előadás vagy sem. A délvidékiek erőteljes jelenléte sem a harmadik válogatónak, Brestyánszki Boros Rozáliának köszönhető, hanem annak, hogy jók. Több meghívott produkció (például a Cucc, az Apacsok, a székesfehérvári Ibusár) viszont technikai és\vagy egyeztetési problémák miatt kimaradt. A beszélgetés során a három drámaíró egyetértett abban, hogy ma már jobb a kortárs magyar dráma helyzete, mint tíz-húsz évvel ezelőtt, több a bemutató, a színházak jobban érdeklődnek a kortárs darabok iránt (Garaczi szerint felfutásról nem beszélhetünk, de elmozdulás van), amelyek sokféleképpen érdekesek, nem egy kaptafára készülnek, de miközben a rádió drámapályázatára 400 körüli pályázat érkezett, még mindig csak 20-30 ember írja azokat a darabokat, amelyeket be is mutatnak. Németh Ákos a saját németországi bemutatóinak a tapasztalataira is hivatkozva kijelentette, hogy a stúdiószínpad kontra nagyszínpad kérdés megválaszolása általában „a színházi menedzsment gyávaságán" bukik el. Végül a Deszka Fesztivál nemzetközivé tétele is szóba került, a helyi szervezők hozzászólásából is kiderült, hogy az elképzelések megvannak (külföldi sajtó, szakemberek és előadások bevonására), kérdés, hogy lesz-e hozzá megfelelő anyagi erő.

Kora délután Korrajzok címmel Kozma András beszélgetett ugyanott Bereményi Gézával és Szőcs Gézával, s mintha csak a nap további előadásait akarták volna előkészíteni: olyan súlyú kérdéseket jártak például körül, hogy a nagy alkotó személyiségek válhatnak-e a történelem, a világ alakítójává is vagy csak ábrázolójává (lásd: van Gogh, Haydn), s hogy egyáltalán mi a világ, mi a tenger - gondolkodik el egyszer csak hangosan Szőcs Géza (az Esterházy-darab egyik válasza, a mi a világ-kérdésre ennyi: szar, bár ezt még tudja ragozni is), van-e múlt, van-e igazság, vagy csak különböző narratívák léteznek (van Gogh, Haydn, 20/20), a történelem annál igazabb-e, minél inkább a máról szól stb. Eközben a két író, természetesen önnön (sőt, egy kicsit a másik) portréját is megrajzolta, beszélt saját sokirányú alkotómódszeréről, s a jelenlévők megismerhették olyan kiemelkedő alkotások születési körülményeit is, mint például a Tanítványok, az Eldorádó, a Liberté 1956.

A debreceni Csokonai Színház két előadását is beválogatták a fesztiválra. A stúdiószínházi Vincent van Goghot Pinczés István rendezésében a harmadik nap délutánján már meg is nézhettük. A szerző, Kocsis István egész pályáját végigkíséri (s talán kísérti is?) van Gogh alakja, a hatvanas évek vége óta többször, több formában feldolgozta már életútját, sorsát, eszmevilágát. Az alapszituáció, ebben a legfrissebb változatban is ugyanaz: a szánalomra méltó, mellőzött, éhező festő, aki egykor megfélemlíthetetlen, hatalmas akaratú prédikátor volt, a teljes és kibírhatatlan egyedüllét állapotában próbál számot vetni egykori társaival, a trópusokra távozott Gaugainnel (miért is nem ment vele?), a testvérével, szerelmeivel, s legfőképpen élete értelmével, az ember és a világ megváltoztathatóságába, a szó és a kép erejébe vetett hitével. Sárközy Zoltán van Gogh végletes elesettségét és a fel-felszárnyaló nagy lelkesüléseit egyaránt képes megjeleníteni, az igazságtalan hatalommal szembeni ellenállás jogát és méltóságát, a hamis és a valódi fény megkülönböztetésének szükségességét átélten hirdetni. Annak a belső, lelki vívódásnak az érzékeltetésére azonban, amelyből végül is hitében megerősödve kerül ki, a képeiben ismerve föl saját az erejét, mintha már nem jutna elegendő ereje. A dráma lényege pedig talán épp önmaga legyőzése, az önmagán való felülkerekedés lenne. Lehet, hogy az egyébként ötletes, trükkös, a háttérbe vetített (a képeit kinagyító) folytonosan változó, a szavakat illusztrálandó látványvilág is elvonja erről a figyelmet, nem beszélve az előadás zenei világáról; különösen a nyitó, felvezető dalról lett volna érdemes lemondani.

A Nagyszínpadon a Bárka Színház vendégszerepelt Esterházy Péter legújabb darabjával. A Harminchárom változat Haydn koponyájára vérbeli szórakoztató előadás. Minden benne van, amit a szerző korábbi darabjaiban megismerhettünk - önreflexió, önirónia, megszakítások, a történetből való ki- és belépések, kiváló gegek, vendégszövegek, nyelvi regiszterkeverés, a hatáskeltő eszközök önnön leleplezése, szándékosan alkalmazott giccs és annak kiparodizálása, teátrális gesztusok, epikus betétek, az élet nagy kérdéseinek játékos formában való megfogalmazása, szerzői instrukciók monológszerű "felmondása"... Ahogy azt Esterházynál megszokhattuk, nem a sztori a lényeg, sőt, az egészen gyér: mindössze Haydn koponyájának ellopására, illetve Haydn unalmas életére korlátozódik. Ám az alkotó remek humorának hála folyamatosan lüktet a szöveg, nem ül le egy pillanatra sem. Ebben persze nagy szerepe van Göttinger Pál rendezőnek, aki sok-sok játékos ötlettel fűszerezi az előadást - és akkor arról még nem is beszéltem, milyen látványosak, mókásak a Katona Gábor koreografálta táncjelenetek, és milyen jól sikerült, mennyi játéklehetőséget biztosít Csík György emeletes díszlete, vagy milyen jót tesz az előadásnak a barokk tüllfüggöny mögül felcsendülő, Dinnyés Dániel vezetésével előadott élő muzsika. A Harminchárom változat - és ilyet, ahogy az már a fentebbi sorokból kiderülhetett, ritkán mondhatunk (előadott) kortárs magyar dráma kapcsán - valóban nagyszínpadra illő produkció.

A Balett teremben a Yorick Stúdió vendégszerepelt egy szintén a játékosságra is építő, ám - a Bárka Esterházyjától eltérően - alapvetően dokumentarista darabbal. A 20/20 az 1990 márciusi marosvásárhelyi eseményeket, a magyarok és a románok több halálos áldozattal járó harcát dolgozza fel - teret engedve többféle megközelítésnek, egészen eltérő nézőpontoknak. Az aspektusok keverése annál is inkább indokolt, ugyanis a 1990-es történések megítélése máig sem egységes. A Gianina Cărbunariu rendezte darabot magyarok és románok játsszák, saját anyanyelvükön, tehát két nyelven, de néhol még a franciát, angolt és németet is használva. "Több, mint ötven, az eseményekben részt vevő, vagy azok hatását közvetve megélő vásárhelyi személyes elbeszélése adja a kiindulópontját" a drámának, olvashatjuk az ajánlóban. A 20/20 érdekes, izgalmas kísérlet, mint a dokumentarizmus és a fékezhetetlen képzelet terméke, amit még élvezhetőbbé tesz, hogy a fiatal színészek a zéró díszletezésű térben láthatóan nagy kedvvel, kimeríthetetlen képzelőerejüket hasznosítva vesznek részt a játékban. Igazi kreatív csapatmunka ez. Mellesleg pedig remek lezárása annak a napnak, amely, mint fentebb említettük, legfőképp arról szólt, közvetve és közvetlenül, az előadások és a beszélgetések révén: elbeszélhető-e megnyugtató módon egységesen, objektíven a történelem. Erre a kérdésre egyébként Gianina Cărbunariu adott is egy sommás választ az előadás másnapján megtartott beszélgetésen: "ahány ember, annyi történelem". De itt zárjuk is sorainkat, a 20/20-ról zajló beszélgetésről majd holnap írunk - megéri a részletezést, hiszen egyrészt érdekes, fontos dolgok hangzottak el közben, másrészt az előadás az egyike volt az eddigi legkiválóbbaknak az idei DESZKA Fesztiválon.

Darvasi Ferenc

kortárs dráma | Magyar szerzők


Esterházy Péter: Harminchárom változat Haydn-koponyára - Bárka Színház, Vívóterem DESZKA fesztivál - Drámaírók És Színházak Kerekasztala

A Bárka Színház felkérte Esterházy Pétert, írjon darabot a kétszáz éve halott Joseph Haydnról. Ő megírta a maga modorában (inkább nem róla, hanem a koponyájáról, a sírrablókról, a Pompakedvelő Miklósról, sok minden másról, leginkább magáról, pontosabban saját észjárásáról), és ezt a Bárka, annak rendje és módja szerint - Göttinger Pál rendezésében - be is mutatta. A Harminchárom változat Haydn-koponyára című előadásról Pap Gábor írt kritikát.

Hogy Esterházy drámaiatlan, epikus szerző lenne, enyhe megfogalmazás: Esterházy gyilkolja a drámát (a sajátját) és gyilkolja a helyzetet (az összeset), (amit maga teremt). Amire mondhatnánk trendi, ha nem épp ő teremtené jó ideje a trendet is, amelyben minden mondat agyonvághatja a következőt, ahol máshonnan vett szövegek vendégeskednek, egymásért vagy épp egymás ellen kijátszva, ahol akkor válik valami súlyossá, ha éppen súlytalan, habkönnyű, ironikus, szarkasztikus, ahol semmi sem úgy van, ahogy: röviden a posztmodernet. Nézvén az elvileg ebből (miből?, az Esterházy által szándékoltan amorf Haydn-hommage-ból) születő játékot, hallván a szöveget azon gondolkodom, hogy szeretem-e én ezt. És ha már ezen gondolkodom, akkor régen rossz, mert akkor, ha ott, közben erre figyelek, akkor nem szeretem eléggé (nem köt le annyira, nem ragad magával, nem vezet új felismerésekre stb.). Persze röhögök rajta, mert nagyon szellemes. De többnyire nem több. Csak szellemes.

Megkockáztatom: a nézőtér fele a poénok felét sem érti, én meg túlságosan is értem. Túl is élem, és épp ez a baj, mert megrendülésről szó nincs, mert inkább intellektuális kihívásnak tekinthető az ínyenceknek szóló ötletparádé, a szinte kötelező utalásokkal. Bejön a „legyen világosság" utalván a Teremtés híres C-dúr akkordjára. Rendben van. Az viszont már pontatlan, amikor arról esik szó, hogy a kisded öt-hatévesen kis és nagy tercet különböztet az atyai hárfán. Csakhogy a szerző által hangsúlyozottan diatonikus és nem kromatikus hangszeren, egyszerre vagy kicsi vagy nagy van csak a tercből, ugyanarról a hangról tehát nem lehet a kettőt összehasonlítani. Bocsánat a szőrszálhasogatásért, inkább csak azt jelzem, hogy nekem, aki száz százalékban értem a zenei és mondjuk hetvenben a más jellegű poénokat, ismerem az életrajzot, a dolog, töredékessége ellenére jól követhető. Nem így, felteszem, a nézőnek: az ő megsegítésére Esterházy beiktat egy narrátor angyalt (Ilyés Róbert), elvileg az ő szájába adja az értéshez szükséges (vagy épp szükségtelen, l'art pour l'art) ismereteket.

Ebben van némi ráció: Haydn ugyanis az a személy, akiről nem tudunk semmit, vagy csak alig (az életéről), és egyben az, akiről mindent tudunk (ha ismerjük a műveit). De nem ismerjük, vagy csak alig. Merthogy a jelenkor (utókor?) a sztároláson át jut el a műig és nem fordítva (ez egyébként Beethovennel kezdődött, a romantikában csúcsosodott és mai napig isszuk a levét). Haydn élete nélkülözi a zaftos anekdotákat, kivéve a méltán népszerű Búcsúszimfónia sztorit és néhány londoni háttérinfót, ám ezek is inkább afféle belső poénok zenészeknek. Ő egyszerűen csak írt és írt. Zenét. Csinálta a dolgát. Élete utolsó húsz évében persze kihasználta a világhírt, de az utókornak ez sem elég érdekes. E problémát feszegeti a dráma legsikerültebb része: a végén megjelenő Mozart (Telekes Péter) jóízű anakronizmusoktól hemzsegő szólója végre valódi drámai kérdéseket vet fel: vajon az alkotás mögötti szürke létmód mennyiben szolgálja a mű utóéletét, mennyire marad érdekes, vagy épp mennyire jellegtelenedik el az életmű a kiegyensúlyozott, szabályos szolgalét miatt?

Emellett alapvetően több tematikus mag köré rendeződik a harminchárom változat.

A koponyát megkaparintó Rosenbaum házaspár jelenetei során az aktorok (Kardos Róbert és Parti Nóra) a koponyaformában a zsenialitás nyomait kutatják (vö: frenológia).

Haydn és Pompakedvelő Miklós (Benedek Miklós és Kálid Artúr) viszonya egymáshoz az úr és szolga szerep determinációját veti fel, ami persze a megrendelő és zseni megfordult státuszában izgalmas. Ezért mellőzhetik az osztálykülönbségeket egy ölelés erejéig, persze a herceg kérésére.

Ugyanennek a témának a variációjaképp beékelődik két zárt szám is, ami azonban nem tud a drámában gyökeret verni (bár inkább a dráma nem következetes a szolgával szemben). Miklós és az inas, Bernhard kettőse egyfelől az úr és szolga viszony kötelező rajzolása miatt, másfelől az osztrákság-magyarság dimenziójában fontos. A szolga neve direkt is utal a saját nációját, de magát az emberlétet kíméletlenül ostorozó Thomas Bernhardra, amit még határozottabban emel ki a rendezés, amikor a szolgát játszó Dévai Balázs weill-i songot énekel-táncol el egy Haydn-témára ráhúzott Esterházy(?)-szöveggel. (Gyanítom, itt maga Thomas Bernhard „vendégeskedik" a dalszövegben: „ennek az országnak az egész népe a hazugságba menekült, aki igazat mond, máris büntethető és nevetséges...") Az alakot játszó Dévai eszközként az uralkodói attribútumot, a herceg botját használja fel, ugyanazt a botot, amit előzőleg a herceg szigorú tánctempóban primadonnásan hullajt el rendre úgy, hogy a szolga, hozzá hasonló precizitással ne hagyja azt földre zuhanni. Aztán kihasználva Bernhard pillanatnyi figyelmetlenségét, a herceg mégis padlóra küldi a botot. Az este messze legkidolgozottabb jelenetpárját látjuk a két hajdani maladypés színész prezentációjában, amit a remekbe szabott koreográfia, majd a tökéletesen applikált és előadott song alapoz meg. Ezek után Bernhard kimaradása a második felvonásból még erősebb hiányérzetet kelt. (Miért is marad ki?)

Egy újabb téma Haydn titkos szerelme a tehetségtelen Polzelli asszonnyal, aminek során szakmailag korrumpálja magát, merthogy a zenéhez alig értő házaspárt (Réti Adrienn és Gados Béla) szolgálatába fogadja. Ez a téma némi etikai színt vihetne a darabba, ha a probléma nem volna ennyire pitiáner, a megvalósítás pedig nem fulladna félig-meddig poénvadászatba.

Végül Haydn anyjának a gyermekéhez fűződő kapcsolatát említem. Itt szándékosan fordított a felállás: az Anya szerepét játszó Lázár Kati egyszerre konkrétan és elemelten, metaszínházi módon gyalogol ki és be az előadásba. Ha akarom, értem: ő a maga realitásában nem lehet jelen, csak így: mint afféle időtlen és örök ősanya, a maga közvetlen tudásával viszont szabadon bratyizhat-anekdotázhat akár velünk is a fiáról. A széttartó témák, jelenetsorok között a kötőanyagot ő és egy másik, hasonlóan irracionális metafigura, az Angyal megszólalásai hivatottak képviselni. Antropomorf színházi istenek ők, akikre még a csekélyke teátrális szabályok sem érvényesek. Az Ilyés Róbert játszotta alak, kezében a gyerek és a felnőtt koponyával és az emelkedett, szárnyas mivoltot dekonstruáló kőbányai sörrel, ha lehet, még az anyánál is bennfentesebben szórja az infókat, a maga profán modorában. Az elején még egy viszonylag ügyetlen interaktív játékot is lezavar a nézőkkel. A rögtönzött Ki nyer ma? alkalmas a Haydnnal kapcsolatos ismeretek tisztázására és persze általános műveletlenségünk kipellengérezésére is, kérdés persze, mennyiben konstruktív cél ez utóbbi. (Úgy egyébként nehéz a nézőktől összeszedett mondatokat közkinccsé tenni, ha a színész a mondottakat nem hangosítja ki, mert hátul már semmit se hallani belőle.)

Göttinger Pál rendezésének fő erénye, hogy ahol lehet, viszonyokat, vonatkoztatási pontokat keres (néhol talál is) a jelenetek-témák között, és néhány mélyértelműen szép színházi ötlettel ajándékoz meg bennünket. A Rosenbaum házaspár lakrésze a koponyával éppen Haydn lakosztálya fölött van, ahol rendszerint a mester és anyukája üldögélnek. Így a nézőnek olyan érzete támad, mintha a múlt-jelen-jövő egyfajta kaleidoszkópban egyesülne. Ugyanakkor a Rosenbaumok megemelése, a koponyával való bíbelődésük ott fönn, erős iróniával telített. A zseniség ismérveit keresni, Fibonacci-számsorokat felfedezni a porhüvely arányaiban meddő próbálkozás, kisszerű mutatvány. Kardos Róbert és Parti Nóra színészi játékát kettős stilizáció fogja satuba: a commedia dell'arté-s marionett-lét jól egészül ki egy másik elidegenítéssel: a szereplők a magukra vonatkozó szerzői instrukciókat is bemondják megszólalásuk előtt. Az önnarráció magatartása egyébként nagyon közel áll Esterházy - helyzetgyilkoló - szelleméhez. Gyanítom közben: az ötlet onnan jön, hogy az instrukciónak - „nagy osztrák csend" - mindenképp el kell hangoznia. És ez a gesztus két további tematikai vonalat is felerősít a darab elején, konkrétan az osztrákot és a csendet. Az osztrákság és magyarság, a nemzetiség mibenléte Esterházy szerint és szerintem is nem önmagában érték és végképp nem érdem. Ezért ostorozható a hozzá tapadó butaság. De sosem a nemzet maga! Ugyanerre hajaz a nagyszerű Kálid Artúr mondata, mikor a részben afro-amerikai származású színész ajkán, magyar főúrként hangzik fel magyar mivolta. Mert hát mi lenne más? Van, aki őt ismerve ezt meg meri kérdőjelezni?

És ugyanilyen fontos - persze jóval elvontabb, így általában hálátlanabb, nekem éppen hálásabb téma - a csend is. „HAYDN: Mi történik két időpont között - leütöm a billentyűt vagy nem ütöm le a billentyűt - húzom a vonót vagy nem húzom a vonót (...) ANYA A dögunalom egyfelől, az én zseniális kiscsillagom másfelől..." A hangos és beszédes csendről, a hozzá tapadó színházi és zenei minőségről, annak cage-i és becketti/nádasi értelméről „a zene (és a színház) okáról" - vagyis éppen arról, ami, például teljesen kimarad a nem-elit zeneoktatásból, hogy zenetanárként kicsit hazabeszéljek - igen ihletetten beszélnek az alkotók. Ezért is vagyok különösen hálás a poénokért, melyek a zene és színház közös lényegéből adódnak: ilyen a herceg és Haydn párbeszéde, melyben a herceg verbális kérdéseire Benedek gáláns gesztusai mellett Haydn zenéje válaszol. És valóban válaszol. És valóban értjük, amit értenünk kell a dialógusból.

Szép ötlet az is, ahogy a zenészeket Haydn papa a Búcsúszimfónia szituációját idézve tessékeli be abba a sírgödörbe, amibe végül maga is belesétál a Bárka alsó terébe vezető csapóajtón keresztül, miközben a muzsikusok szándékoltan nem a Búcsúszimfóniát játsszák. Merthogy nincs is vége még: a sírrablás akciója csak most következik. És még az is fontos motívum, ahogy a második felvonás folyamán Mozart megjelenésének a szerzőénél komolyabb súlyt ad a rendezés: a figura szinte minden jelenetbe beköszön, mielőtt a Haydnnal való szópárbaja sorra kerülne. A szünet után például „Wolfi" róla elnevezett golyókat osztogat azoknak a nézőknek, akik egy-egy hatalmas dobókockával kidobják (valami rejtett kód szerint), hogy a zenekar egyes tagjai a Haydn (Mozart?)-motívumokat milyen sorrendbe állítva játsszák el a felvonás nyitányát.

A zenei vezető Dinyés Dánielnek nem kis munkája lehetett abban, hogy ez így élvezhető és játszható legyen. A zenei idézetek gondos válogatása is az ő érdeme (Mozart többszöri emlegetésekor például kötelező a „névjegy" dó ré fá mi-téma megszólaltatása a Jupiter szimfóniából). És nyilván abban is fontos része van, hogy mívesre sikerednek a színészek vokális megszólalásai is, a háttérben vokalizáló zenekari tagokkal együtt mindenképp. Ennek ellenére a kivételes minőségi zenei megszólalások nem mindig szolgálják eléggé az Esterházy-féle dekonstrukciót, sokszor inkább miliőteremtő háttérzeneként jelennek meg.

Van egy pillanat azonban, ahol nagyon találó a kiválasztott néhány hang végtelen repetíciója: a szöveg éppen az idő és a zene összefüggéseit tematizálja, miközben a stúdiósokból álló ének- és tánckari tagok óraművet formáznak lógó és összeütődő kezeikkel.

Több már említett jelenet egyúttal a koreográfus Katona Gábor invencióját dicséri, mint az is, melyben az egyik kóristát hangszerként állítja be, amin aztán a herceg igazán kedvtelve „baritonozhat". A viszonylag lehasznált ötlet éppen a kortárs mozgásanyag és a tűpontos ritmika révén válik eredetivé. Kár viszont, hogy a Haydnt körberajongó, bevonuló tánc igencsak iskolásra sikeredik. A tervezők munkáját finom miliőteremtés jellemzi: a díszlettervező Csík György velünk haránt szembeállított hatalmas, diszkréten előkelő mintás ékszerdobozt tár elénk, mely a maga rejtekajtóival mindent tud, amit tudnia kell. A jobb oldali kivágat üvegfalának világításai révén a zenekar hol látható, hol rejtve marad. És külön szép, hogy a sír tájolásának poénját (éppen elöl középen, a nézőtérrel párhuzamosan) csak a végén lövik le az alkotók. Kovalcsik Anikó jelmezei többé-kevésbé korhűek, mégsem túlzóak. Erős kontrasztot jelent Mozart mai fehér nadrágja-pólója, középen Mozart-golyós kasírozással.

Minden pozitívuma ellenére, a produkciót hiányjelek uralják. E hiátusnak sajnos nem sok köze van az egyik, Angyal szájába adott monológhoz: „Az én főnököm a hiányból építkezik - A teremtés a nincsből van összebuherálva. Volt például - csak egy példa - egy Haydn alakú hiány a világban." Nos, tán éppen ezt a Haydn alakú hiányt nem tudták-tudják eléggé konstruktívan kezelni, körvonalazni az előadás alkotói. Hiába ugyanis a jó rendezői arányérzék: a drámai mű koncepcionális töredékessége legyőzi az íveket rajzolni igyekvő rendezői szándékot. Hogyan is lehetne másként, ha például Benedek Haydnként szinte szóhoz se jut az első felvonásban (első tizenvalahány változatban), és ha - ezzel ellentétben - a herceghez eleinte hozzáragasztott szolga eltűnik a másodikból (a második tizenvalahány változatból). A gondos dramaturgiai munka sem mentheti a helyzetet: többé-kevésbé érdekes és szép etűdök sorát látjuk igazából egymásra való vonatkoztatási pontok, így - sajnos, egységében - valódi színházi hatás nélkül.

Főleg a színészekért kár: Benedek kellően gáláns, Kardos és Parti Nóra kellően bumfordi, Ilyés és Lázár Kati kellően közvetlen, Telekes kellően „Amadeus" lehetne az említett hiány betöltéséhez. Dévai és Kálid pedig egészen frenetikus, és még Gados Béla is jól hozza a nyúlfaroknyi karaktert, és csak Réti Adrienn Ponzelli asszonya marad adós bármilyen valamilyenséggel a színészi gárdából. (Nála bizony még a kóristalányok is jobban muzsikálnak.) De ők is mind lehetnének valahogy, ha volnának. Ha az író velük „kezdte volna a nemlétezőből létező-eksönt". Szóval, ha mondjuk, a saját gondolatain kívül (vagy belül, tökmindegy) nekik is testet adott volna.

Mint sokszor máskor, most is tünetértékű, ahogy a nézőtér élesben reagál egy helyzetre. Miközben itt-ott kuncog, na jó, néha felkacag (ugyebár én is), nyílt színi tapsot mégis az a Kolonits Klára vált ki belőlünk (kár, hogy a színlapon meg sem említik), aki egyszerre csak mint Éj királynője vágtat be a semmiből, hogy a szertelen költőiség témájára, a Mozart-féle ária metsző koloratúrájával egyből a „giccsre" asszociáljon. De minek is tünete ez voltaképp?

Merthogy „intelligens néző", akitől az író „egyenrangú felkészültséget vár", nos ez az ami nincsen, mert a színház az nem könyv, azt máshogy olvassuk, csináljuk, nézzük, élvezzük. Gyerekesen, örülve, bánatosan, bután, még én is, aki hivatalból ugyebár... még én is tapsolni akarok igazából, nyíltszínileg, és megrendülni akarok, magamban persze, de gondolkodni??? Azt ott és akkor nem akarok. Vagy nem tudok. Mert nem szabad. Azt hiszem. Legfeljebb utána. Ha van miről.

Végső soron Esterházy számára a drámai szituáció csak ürügy arra, hogy valami el legyen mondva. A mondás és mögötte a mondó személy asszociációs mezeje, észjárása a lényeg. Ezen az oltáron aztán minden feláldozódhatik: hős, mellékszereplő, szituáció, zene, tér, koreográfia, miliő stb. Valójában tehát Esterházy nagyon is élő (az Isten sokáig éltesse, most jövőre különösen is, 60. születésnapján) koponyája a főszereplő a Haydné helyett.

Esterházy Péter: Harminchárom változat Haydn-koponyára

Bárka Színház



Díszlet: Csík György

Jelmez: Kovalcsik Anikó

Zenei vezető: Dinyés Dániel

Mozgás: Katona Gábor

Dramaturg: Szabó Borbála

Rendező: Göttinger Pál

Szereplők: Benedek Miklós, Kálid Artúr, Réti Adrienn, Ilyés Róbert, Gados Béla, Telekes Péter, Dévai Balázs, Kardos Róbert, Parti Nóra, Lázár Kati

Továbbá, táncosok: Benya Katalin, Berczeli Ágnes, Cseh Kata Mirtill, Dér Klára, Müller Zsófia, Szvetnyik Kata

10.03.10.

forrás: http://ellenfeny.hu/

Előkerült egy régi hangjáték.



A vak
Zalán Tibor hangjátéka
Szereplők: Vak Béla - Gáspár Sándor, Ilona, a felesége - Kiss Mari, Álmos, Béla apja - Szakácsi Sándor, II. István - Görög László, Kálmán, István apja - Mácsai Pál, Adelhaid, Béla nővére - Varga Mária, Krónikaszerző - Méhes László, Apát a pécsváradi Szent Benedek monostorban - Torday Gábor, Prépost - Szoboszlai Sándor, MegVakító - Besenczy Árpád
Km.Dengyel Iván, Göttinger Pál, Horváth Ferenc, Mohai Gábor, Polgár Péter, Tallós Rita, Téren Gizella
A felvételt Liszkai Károly és Szarka Szilárd készítette
Zenei munkatárs: Takáts György
Dramaturg: Sári László
Rendező: Varsányi Anikó (1996)













„GRÓF, HERCEG, BÁRÓ NEM KELL. MÚZSA KELL."


Karsai György a Harminchárom változat Haydn-koponyára előadásáról (2010. március)

Esterházy (a Péter) is ringbe (freudi Wagner-reminiszcencia?!) szállt, s neki még csak bizonygatnia sem kell személyes érintettségét Kismarton- és Haydn-ügyben.

Lehet-e Esterházyt színpadiasítani? Egyszerűbben (durvábban?) fogalmazva: színpad után kiáltanak-e - vagy legalább sóhajtanak! - Esterházy színpadi művei? Szép számmal akadnak ismerőseim, akik büszkén és felemelt fővel megveszekedett Esterházy-fannak vallják magukat, s prózáját - a tárcától az esszén és a novellán át a regényig - csakis a kultikus tisztelet hangján lehet előttük szóba hozni, ám tévútnak - elfojtott sóhajjal: megbocsáthatónak - tartják drámáit. A tavalyi, pesti színházi (Szikora János rendezte) Rubens és a nemeuklideszi asszonyok (a szöveget a Holmi közölte 2006. novemberi számában) megosztotta a kritikát és a közönséget, de mindent összevetve siker volt, méghozzá a javából.1 A Bárka Esterházy-Haydn-Göttinger belső hármasa pedig igencsak gólerősnek tűnik - ám rögvest szögezzük le (ki tudja, még igaz is lehet: historia est magistra vitae): az előretolt ék, aki ontja (igen, azt!), s akiért jegyét megváltja a nép (ha ugyan...), mégiscsak a Szerző, aki - s ez bármily csekély előtanulmány alapján jól tudható - egy személyben kegyetlen és jószívű.
A kiindulópont, vagyis a fundamentum (legyen inkább punctum saliens!), hogy Esterházy játszik velünk; alaposan eltéved - mégpedig: annak rendje s módja szerint2 -, aki nem veszi észre, hogy ennek a Haydn-év alkalmából, felkérésre írt drámának mindössze ürügye, de nem központi témája a Nagy Kismartoni Mester élete, halála és koponyájának amúgy valóban kalandos története. Tavaly volt kétszáz éve, hogy távozott körünkből (nem a miénkből: ám ebbe biológiai s geopolitikai okokból most ne menjünk bele) a nagy zeneszerző, s ez indokolja, hogy minél több fórumon, minél több megközelítésben megidézett lett légyen élete és művei. Esterházy (a Péter) is ringbe (freudi Wagner-reminiszcencia?!) szállt, s neki még csak bizonygatnia sem kell személyes érintettségét Kismarton- és Haydn-ügyben.

Parti Nóra (Therese), Kardos Róbert (Rosenbaum), Benedek Miklós (Haydn) és Lázár Kati (Haydn anyja) Koncz Zsuzsa felvétele
Csábító rizsporos parókákat, pántlikás térdharisnyákat és hatalmas rokokó szoknyakölteményeket álmodni e szöveg színreviteléhez, s meg is történik mindez a Bárkán (jelmez: Kovalcsik Anikó, díszlet: Csík György): a rejtekajtók, a be- és kijáratok s az ablakok erdeje remekül szórakoztató, vertikálisan és horizontálisan igen tág, meglepetésekkel teli, barokkos-rokokós világot varázsol elénk. Ez így egy lehetséges tér- és jelmez-keret, amelyben megszólaltatható Esterházy szövege. Csakhogy megkockáztatom: jószerivel kivétel a Szerző minden korokból vett szaktársai közt abban, hogy rá egyszerűen nem igaz a közhely: minden kor minden alkotójának és befogadójának más és más arcát tudja mutatni egy-egy nagy (színpadi) műve. Meggyőződésem: Esterházy drámáit - s a Harminchárom...-ra ez különösen igaz - saját rendszerükben kell megérteni, s csak ezen rendszer(ek) megértése után, ezeken belül lehet (esetleg) e drámák mélyebb és mélyebb rétegeiig leásni (már ha van ilyen: a Haydn-drámában van, úgy hiszem). Különös alkotói alázatot követel tehát a színházművészektől Esterházy, s Göttinger Pál és csapata alapvetően jól oldotta meg ezt az emberpróbáló feladatot. Ironikusan elrajzolt, mégis felismerhető kort és közeget választott a rendező (a XIX. század eleji Kismartont), ám ezzel döntően le is zárta az Esterházy teremtette világ jelenig vezető útjait. Pedig talán már a darab címe is figyelmeztet, hogy itt és most nem kell(ene) feltétlenül a XIX. század elejét, a Haydn halála körüli időket megidézni: Harminchárom változat Haydn-koponyára. Vagyis a történet(ek) nem Haydn koponyájáról szól(nak), hanem egy „Haydn-koponya" összefoglaló nevű jelenséget járunk körbe, történetesen harminchárom megközelítésben. A korrekt kérdés innen kezdve persze az, hogy vajon mit jelent ez a kötőjeles (jelzős) szerkezet?! Merthogy a köznyelv ismer ló-, majom-, cinege-, ember- és mindenféle élőlény-koponyát mint gyűjtőkategóriát, na de a Nagy Kismartoni koponyája mint egységet képezni hivatott előtag?! Ám lépjünk tovább: mi az a csoport-, egység-, faj-, vagy nem-név, amely Esterházy szövegének ismeretében talántán beilleszthető a „Haydn-" helyére? Meggyőződésem, hogy itt kezdődhet(ne) az Esterházy-dráma3 igencsak messzire vezető, filológiai értelmezése - vagy stílszerűen: itt van a kutya (de legalább egy Haydn-fej) elásva.4 Én mindenesetre az „alkotóművész"- előtagra szavaznék: az én olvasatomban - van olyan, hogy hallásatomban és látásatomban?! (ide most ezek a szavak illenének, tehát legyenek!) - a mindenkori, az élet bármilyen területén kiemelkedő teljesítményre képes alkotó(k)ról, az alkotás kínjairól és örömeiről, a bukásokról és megdicsőülésekről beszél Esterházy (persze nem kevés szemérmes és narcisztikus kitárulkozással-önvallomással). Nem baj, hogy egyszeri hallásra-látásra, mondjuk, csak az idézetáradat rögzítésére képes a gyarló nézői figyelem. Kapkodjuk fejünk a világirodalom remekeinek (és nem remekeinek) virtuóz szöveg- és/vagy kép-beidézésén - de hiszen legkésőbb a Termelési regény (1979) óta tudjuk, hogy ez vár ránk EP-nél -, a Bibliától a Bánk bánig és a foci-vb-n 1954-ben a németektől elszenvedett vereségtől a vízilabdasikerekig, minden, de minden az élet bármely területén nagyot alkotó művészről5 szól sok szeretettel, megátalkodottan csibész humorral, miközben revüszerűen elénk varázsolja harminchárom művész- és alkotás(= Haydn-koponya)-jelenetben a nagybetűs Életet. Kezdetnek mindehhez van egy bűntény (?),6 de legfőképpen rengeteg kérdés a művészi szabadság mibenlétéről - sűrűn meglábjegyzetelve jelenetekkel7 -, meg persze ha már itt és így vagyunk, beszélhetünk Haydnról is - miért ne? -, hiszen mégiscsak őt látjuk Eszterházán (pardon, Eisenstadtban-Kismartonban), családi, baráti és szerelmi viszonyaiban, munka közben és csak úgy, „a nagy ember szöszmötöl"-pillanatokban, s Haydn-zene meg mindenféle más szól a sejtelmesen meg-meglebbenő tüllfüggöny mögül (egészen elsőrangú, élőzenei előadásban, Dinyés Dániel vezetésével8), miközben Mozart - és itt nagyon bejön a finom főhajtás Miloë Forman előtt! - és Beethoven is előkerül. Mondjuk ki bátran: Esterházy kijelöli Haydn helyét a zene-, szellem- (és koponya-) történetben; a nagyon mélyen gyökerező szeretet adta jogon sok iróniával-gyengédséggel, ugyanakkor, ha kell (lehet?), kíméletlen durvasággal helyére teszi őt a világban, világunkban. Nem mentség és nem érdem: mindig ugyanígy bánik el önmagával és felmenőivel is - legyen elég most A szív segédigéire vagy a Javított kiadásra utalnunk -, megszokhattuk már, most sem kell meglepődni, felesleges tehát tiszteletlenséget, tekintélyromboló provokációt látni Haydn és a többiek ábrázolásában.
Benedek Miklós és Lázár Kata Koncz Zsuzsa felvétele

Benedek Miklós az egyetlen, aki nem veszi tréfára ezt az egészet, s ez nem tesz jót az előadásnak; sajnos igen hamar kívül kerül saját történetén, kirekesztődik, szemlélő-kommentátor szerepre kárhoztatja Haydnját a többiek jókedvű játékából ezzel a folyamatos, ám humor híján a rétegzett játéklehetőségekből kizárt jelenléttel. Karót nyelt, kicsit kényeskedő, kicsit besavanyodott, kicsit szenvelgésre hajlamos, kicsit hisztis zeneszerzőt látunk - ennek megformálása természetesen pillanatnyi gondot sem jelent Benedeknek; ezt a figurát, mondhatni, bármikor, álmából keltve is lekottázza, s jól is teszi dolgát. Pontos, világos, egységes íve van alakításának, csak éppen az őt körülvevő világ szereplői közül senkivel sem sikerül kapcsolatot építenie: anyja, szerelme, ez utóbbi férje, kenyéradó gazdája, a Herceg, állandó kísérője, Bernhard, Mozart, az Angyal, a Rosenbaum házaspár, de még a fruskákból álló lánykar is rendelkezik egy közös, mondhatni, alapjellemvonással: mindnek van humora. Kiben több (anya, Herceg, Bernhard, Mozart), kiben kevesebb (Rosenbaumék, Polzelli és férje, Antonio, Angyal), de mindenképpen döntő jelentősége van elrajzoltságuknak, olykor groteszkbe-abszurdba hajló cselekedeteiknek, mozdulataiknak. Ebből kihagyni-kiemelni Haydnt nagy luxus, meg is billen az előadás már rögtön az első - a fázós Mestert mindenféle göncökbe bebugyolálós - jelenet során, s sajnos nem is billen vissza a humor különböző fokozataira és műfaji megjelenítéseire amúgy gazdagon építő egyéb előadásrészekhez, vagyis a harminchárom jelenethez (= változathoz).
Lázár Kati egyszerre tüneményes boszorkány, kissé túlkoros kisfiát mindig féltő tyúkanyó anyuka, valamint idétlenkedő környezetét - és nézőit! - leereszkedő megvetéssel kezelő, mindenkinél okosabb, álruhás istennő. Perfektül beszél kiszólásaiban a közönséghez is.
Ugyanez csak részben mondható el Ilyés Róbertről (Angyal), aki Kikiáltó, Narrátor, Játékmester és mindentudó Felső Hatalom egy személyben, s ha mindez nem lenne elég, neki kell a nagyérdeműt nemcsak kritizálnia, de még be is vonnia a játékba. Színész és közönség párbeszédbe elegyedése mint dramaturgiai építőelem mindig rendkívül kockázatos vállalkozás, hiszen mindkét részről durva határátlépést jelent: mindkét fél kilép jó előre vállalt szerepéből, és egyenlő félként egy vadonatúj közegben - színház a színházban! - kiszámíthatatlan játék- ba kezdenek. Óriási felkészültség szükségeltetik ehhez a kezdeményező (a színész) részéről, és óriási bátorság a kiválasztott-vállalkozó néző(k) részéről. Az általam látott előadáson éppen emberére akadt Ilyés, mert történetesen egy mind Haydnban, mind Esterházyban igencsak otthonosan eligazodó néző akadt a horgára, s bizony egy idő után Ilyés jött zavarba, nem a játékba bevont civil.
Haydn szerelmét, Polzellit, a tehetségtelen, de odaadó énekesnőt Réti Adrienn játssza, s itt ütközik ki a legerősebben a kétféle szerepértelmezésben rejlő hiba: Benedek egysíkúan humortalan Haydnjával nem tud viszonyt kialakítani ez a tehetségtelen liba-végzetasszonya-karrierista kórista-ravasz szerető figura. Gados Béla (Antonio, a felszarvazott férj) pontosan hozza e tisztán komédiából vagy Boccacciótól kölcsönzött szerepet. Mozart Telekes Péter megformálásában kedves, szemtelen, kicsattanó tehetségű zeneszerző-zseni, a Haydn-portré visszája, a „sokféle testet ölthet a tehetség" tétel illusztrációja A Parti Nóra- Kardos Róbert alakította Rosenbaum házaspárral volt a legtöbb gondom: ők jobbára térben is leválnak a jelenetfüzérről - lakásuk (szobájuk?) a magasban, a bal oldalon tárul elénk, s ők ott élnek-perelnek-szeretnek-szervezkednek majdnem mindvégig. Külön világukban jól elvannak. Csak éppen minek? Kálid Artúr (Herceg) és elválaszthatatlan árnyéka, Dévai Balázs remek párost alkotnak. Van valami affektálós-álmos, vadmacskás érzékiség Kálid minden mozdulatában, amitől minden gesztusa és mondata izgalmas, ironikus és sokatmondóan titokzatos lesz; ezt ellenpontozza, illetve erősíti folyamatosan Dévai Balázs mindenben készséges szolga (titkár?)- figurája, árnyéklét-alázata.

Benedek Miklós, Ilyés Róbert (Angyal), Lázár Kati és Réti Adrienn (Polzelli) Koncz Zsuzsa felvétele
A szó arisztotelészi értelmében vett összecsapások (agónok) egyébként sincsenek a történetben, de még hosszú elmélkedésre indító drámai konfliktusok sincsenek. Hogyan is lehetnének, ha egyszer harminchárom változatot látunk ugyanazon kérdésfelvetés ennyiféle megközelítéseként, aztán válasz vagy van, vagy nincs (de nehogy búsongjunk: egyet fizetünk, harminchármat kapunk). És kapunk - persze! - végtelen számú remekebbnél remekebb mondatot, aranyköpést, szósziporkát. Az jár jól, aki rá tud állni erre a nyelv-hullámhosszra, s ettől bizonyos fokig független egységként képes szemlélni Göttinger Pál és Szabó Borbála dramaturg igen leleményes munkával összeállított, az Esterházy-szöveghez fűzött képi lábjegyzeteit. Mert erről van szó: Esterházyt nem értelmezni és koronként újraértelmezni kell - miként már fentebb említettük, ez illik minden korok klasszikussá avanzsáló drámaíróival -, hanem akár a szövegtől messzire kanyarodva kommentálni azt, elmondani, milyen asszociációkat indít el az alkotókban a drámának keresztelt szöveg. Ha ezt teszi egy előadás, vagyis a rendező és színészei el merik engedni a történetet - merthogy az, legyünk szigorúak, nincs! -, akkor remek pillanatok - jelenetek, változatok - születnek. És Göttinger rendezése szerencsére gazdag az ilyen szabad asszociációs változatokban, s bizonyos, hogy ez az előadás sikerének titka. Egyetlen remek példa: a mindent lezáró labdajáték - a Lázár Kati által a nézők közé hajított, ormótlanságában is elbűvölően elegáns mozgású, hatalmas fej-labda röppályára állításának leírására nem is pontos ez a szó. Puhán, lustán töttyed közénk ez a labdaszerű valami, hogy azután lassított felvételként ide-oda úszva a levegőben végül - mint akinek már úgyis mindegy - visszahuppanjon a színpadra. Senki nem tud vele mit kezdeni. De szép. Gondoljon ki-ki, amire akar. Sapienti sat.
Post scriptum: vajon mi a helyes ejtés: hejdn vagy hajdn? Vagy kérdésben a válasz? Tudj' isten: ám - in extremis! - e kérdés zárásként megteszi kritikai (ál)segédanyagnak, még ha nem is felütés - minek párja, a leütés pedig több okból is kvadrálni látszik a kismartoni mester terrénumával (zongorabillentyű- és fej-ügyben egyaránt), persze csakis ha nem bűnügyi krónika épp a kontextusunk -, tehát kell e kiejtés-problematika a critica-befejezéshez. De csitt! Hagyjuk el: és ím leend egy megválaszolatlanul hagyott exodosz-, avagy exodikon-kérdés(ünk)! Hisz' az előadás nem igazít el, akad példa bőven mindkét kiejtésre. Koncepció? Trehányság? Ne kutassuk; hagyjunk valami gondolkodnivalót az utókornak is!

Esterházy Péter: Harminchárom változat Haydn-
koponyára (Bárka Színház)
Dramarturg: Szabó Borbála. Díszlet: Csík György. Jelmez: Kovalcsik Anikó. Koreográfus: Katona Gábor. Zenei vezető: Dinyés Dániel. Rendező: Göttinger Pál.
Szereplők: Benedek Miklós m. v., Kálid Artúr, Ilyés Róbert, Lázár Kati m. v., Réti Adrienn, Gados Béla, Telekes Péter, Dévai Balázs, Kardos Róbert, Parti Nóra.

Ilyés Róbert (Angyal) és Benedek Miklós (Haydn) Esterházy Péter darabjában (Bárka Színház)

(Koncz Zsuzsa felvétele)
Szerző: Mattyy - Megjelent: 2010. március 02. kedd, 07:00

A beszámoló kezdetét egészen a 2008-as Sziget fesztivál Floggin Molly-s napjáig tudom visszavezetni , amikor is a Metal Hammer sátornál egymásba botlottunk Esével. "Sörillatú leheleteiben" :) már akkor lehetett érezni, hogy ő és Péter Jancsi előtt még nagy megvalósításra váró tervek állnak.

Mivel mindkettőjüket elkötelezett zenészeknek ismerem, szemernyi kétségem nem volt afelől, hogy amit elterveztek, azt megvalósítják. Így is történt, szeptemberben napvilágot látott a Firkin, a Flogging Molly és a Dropkick Murphys nyomdokain. Péter Jancsit már az előző zenekara (Shannon vagy Shannon.hu) idején is kiváló menedzsernek/művészeti vezetőnek tartottam, fantasztikus zenészeket sikerült összehoznia és az utóbbi másfél évben játszott bulik mennyisége, minősége és a Fonogram Díj jelölés „az év hazai világzenei albuma” kategóriában is ezt igazolja. Tátva maradt a szám, amikor sok-sok hónap után Lengyelországból hazatérve, a zenekar weboldalát figyelve szomorúan konstatáltam, hogy miről maradtam le a 2009-es évben. (Idén bepótolok mindent :)).

Pontosan érkeztem, ahogy Esével előre megbeszéltük, még egy sör elfogyasztására és az utóbbi másfél évünk összefoglalására is volt időnk az Eugenia kezdése előtt.

Az Eugenia egy multikulturális sírvamulatós népzenei sanzon-punk formáció. Itt aztán keverednek a stílusok és a nyelvek (balkáni, orosz, lengyel, bolgár, román) rendesen, de a színpadi kiállás és megjelenés is elég kaotikusnak tűnt számomra. Bizarr egy csapat annyi szent, a két énekeslány (Juli és Aliz) helyenként csodásan énekelt, szimpatikusan tolta az alapokat a bészgityós srác, Katona László is, de nekem a mandolinos Varga Péter játéka tetszett a legjobban. A Chunga-Changa orosz rajzfilm zenei feldolgozása nemcsak a közönségnek hanem a zenekarnak is bejött, mivel először játszották élőben, és rögtön kétszer is (a ráadás is ez volt). A mai napig nem lehet kiverni a fejemből a dallamait, abszolút családi favorittá vált. Nagggyon metál ! :)

http://www.youtube.com/watch?v=KWGovsuRWYM

Rövid szünet után, végre színpadra lépett a Firkin, és elkezdődhetett az ír kocsma őrület. Kívácsi voltam, mennyire igazolják hírüket, így a színpadhoz egészen közel, a második sorig merészkedtem. Fogalmam sincs már, hogy melyik dallal kezdtek, és hogy jött sorba a többi, de én, akinek akkora falába van, hogy rajzolni nem lehetne szebbet és nagyobbat, a második dalnál (talán a Whiskey In The Jar) teljesen elvesztettem az önkontrollt és olyat roptam végig, hogy öröm volt hivatott nézni. :) Egyre-másra kerültek le rólam a ruhadarabok, a végén egy atléta és a farmer azért megmaradt, tovább nem merészkedtem. :)

Felesleges lenne dalcímekbe bonyolódni, egyetlen Firkinful of Beer lemezükről gyakorlatilag mindent eljátszottak, kiegészítve a fent említett elődök feldolgozásaival. Pihentetőnek beleolvadt a műsorba Péter Jancsi eszement jónéhány perces fuvola őrülete - nem volt olyan négyzetcentimétere a színpadnak, amelyet ne mozgott volna be vagy nem volt olyan testpozíció, amiből ne tudott volna játszani - és rövid időre még Freddie Mercury is megszólalt a dobok mögül Ese jóvoltából. :) Élményszámba ment Szuna Péter játéka, Marczis Attilával a háttérbe húzódva is feltűnt mekkora mestere hangszerének, Marthy Barna fékevesztett tánclépései, Göttinger Pali ízig-vérig hiteles attitűdje, és végül, de semmiképp sem utolsósorban (!) Sárhidai Zsuzsi a zenekar egyetlen hölgy tagja, aki nemcsak megjelenésével, de hangszeres tudásával is üde színfoltja a csapatnak. Folyamatosan tartotta a szemkontaktust a közönség egy részével, sőt a színpad mindkét oldalán sűrűn váltogatta helyét, gyanítom több alkalommal a vakufények elől menekülve. :)

Hihetetlenül gyorsan telt el a majdnem két órás buli, én többet kaptam, mint amire számítottam. Utólag már nem csodálkozom azon, hogy miért kapott helyet az Almost St. Patrick’s Day németországi válogatáslemezen a Firkin, ahol a világ legjobb (!) folk-punk zenekarai szerepelnek, vagy hogy miért kaptak meghívást főbandaként a 2010-es németországi Castellans Folk Sommer-ra. Kedves Firkin ! Szívből kívánom, hogy fantasztikus évet zárjatok ! Március 17-én találkozunk a Rocktogonban.

Mattyasovszky „Mattyy” Zoltán

A Placcc Fesztivál 2008-ban indult el, reméljük megállíthatatlanul, mert nagyon ráfér a budapesti emberekre, hogy más szemmel nézzenek a környezetükre. A fesztivál célja, hogy kicsit másképp tekintsünk otthonunkra (a közterekre, az épületekre, a városi tárgyakra), mint a hétköznapokban, illetve felfedezzük az elfeledett különleges tereinket. A naponta látott helyszíneken igazán különleges alkotások születtek, népszerűsítve a helyszínspecifikus művészetet.

A Soharóza kórus előadása szerepelt az egyik legnagyobb sikerrel a programban, ezért "kénytelenek" voltak megismételni az előadást, így februárban újra lemehettünk a hideg (télen persze ez nem különleges) Szemlőhegyi Barlangba, mivel a kórus a barlangot és a barlang különleges tereit értelmezte újra (/át/fel/meg/szét) a Szlengblog "díszes" szövegeivel. A legkevésbé lelkes felfogás szerint is így minimum egy nagyon extra barlang-körbevezetésen vehettek részt a nézők.

Persze lehet, hogy így is sokan lemaradtak, sőt, azt se tudják, hogy létezett ez az előadás, mert túl nagy média-megjelenést nem kapott. Kérdezte is egy ismerősöm, hogy miért nem reklámozták ezt jobban, hiszen nagyon különleges dolog. Csakhát a Soharóza előadásait egyáltalán nem szükséges reklámozni, mert így is mindig teltházas koncerteket adnak, minimum rendszeres Basszuskulcs olvasónak és a magyar kulturális élet ismerőjének kell lenni, ha valaki jegyet akar szerezni egy előadásukra. És ez így is van rendjén, mert a Soharóza kórus egy igazán üde jelenség a magyar kulturális életben. Először azt akartam írni, hogy zenei életben, de az szinte sértés lenne, mert bár kórusról van szó, előadásaikat inkább performansznak kell hívni. Persze ezekre a műfaji meghatározásokra nem feltétlenül van szükség, de azért ennek az előadásnak kapcsán is megpróbálkozott vele a média.

Érdekes, hogy egy ídő után mindenhol szlengblog-operának kezdték el hívni, pedig az alkotók erre sehol se utaltak. Nyelvész Józsi, a Szlengblog szerkesztője is így harangozta be a koncertet: "...az opera igazi kőnig dolog, ilyen nagyvilági tematika. Főleg a Kinder Béci szerint, múltkor vitt is ilyen fullos pinát Pesten."

Előadás után el is gondolkoztunk, hogy ha nem opera (mert nem az), akkor minek kellene hívni, amikor az egyik barátom felkiáltott, hogy "dehát ez egy oratórium baszki". Ő egy színházi kritikus, szóval megbízhatunk benne, hogy akkor ez tényleg egy oratórium volt, de talán ezzel nem lettünk közelebb ahhoz, hogy elképzeljük, milyen lehetett a koncert.

A darab a fiatal rendező, Göttinger Pál ötletéből született, aki megkereste a Szlengblog szerzőjét, hogy a szavakat illetve szövegeket felhasználná egy előadáshoz. Nyelvész Józsi ezt persze sokkal viccesebben fogalmazta meg: "Na, tejtestvéreim! Mi a faszom -kérdezhetitek. Van egy arc, a (számomra ismeretlen) színházi világban mozgó Göttinger Pál, aki nem egy bobi. A tag arra vállalkozott, hogy a Szlengblog legfaszább szövegeit egy operaelőadásban."

A szövegeket Juhász Kristóf, a Szputnyik Hajózási Társaság szövegírója állította össze, a Szlengblogon kívül még a magyar börtönszlenget is felhasználva. Emiatt annak ellenére, hogy magyarul énekeltek, még csak egy félmondatot is nehéz volt értelmezni, viszont garantáltan vicces volt minden egyes szó. Néhol túlságosan is tömény volt a szöveg, kicsit azt az érzést keltve az emberben, hogy túl lassú az agya ehhez a sok ismeretlen magyar szóhoz. Koncert után beszélgetve néhány nézővel elhangzott egy-két olyan véleményt, hogy zavaró volt, hogy nem lehetett érteni a történetet, csak azt, hogy a számokból valami történet kirajzolódik. Ennek ellenére szerintem így sokkal jobban érezhettük a barlang tereivel való kapcsolatot. A kórus nagyon érdekesen megteremtette a barlang termei és a dalok összhangját, a számok és a tér kapcsolatából nagyon erős hangulatok, érzések érhették az embert, így sokkal érdekesebb volt ez alapján kitalálni azt, hogy vajon mi történik éppen a darabban, mint "hétköznapi" módon, a szöveg alapján tenni ugyanezt.

Aki volt az Ördögkatlan fesztiválon ott is megtapasztalhatta, hogy a kórus milyen különlegesen tud a terekhez alkalmazkodni, még ha nem is ez a konkrét célja a fesztiválnak. Az opera (oratórium) műfaj miatt talán kevésbé volt hangsúlyos a kórusimprovizáció ezen a koncerten, amit amúgy a Soharóza egyedülálló módon művel.

Elképzelhető, hogy pát hónap múlva újra láthatjuk ezt az előadást pár alkalommal a Szemlőhegyi Barlangban, de ha nem, a Soharózában bízhatunk, hogy a közeljövőben valami különleges darabbal rukkolnak elő. Az biztos, hogy mi kíváncsian várjuk!

Február 13, szombat, 19:30, Szemlőhegyi Barlang

bálint

Fotó: Jelen Fruzsina



Esterházy Péter: HARMINCHÁROM VÁLTOZAT HAYDN KOPONYÁJÁRA

2010. január 16. Bárka Színház - Esterházy-rajongóknak ajánlható
Zenei vezető: Dinnyés Dániel
Dramaturg: Szabó Borbála
Rendező: Göttinger Pál

Írhatnám azt is, hogy zenebarátoknak ajánlható. Csakhogy az a gigantikus fecsegés, ami elönt időt és teret, még az időnként fölhangzó élő muzsikáért cserébe is kemény próbatétel. Az előadás megtekintésének mellékgyakorlata azon tűnődni, milyen jó érzés lehet kétségektől mentes lazasággal, kontrollálatlanul ontani a különböző minőségű és elhasználtságú asszociációkat, természetesnek véve azok értékességét, egyszerűen azért, mert nekünk jutottak eszünkbe. Rostálatlan, kábító szóözön a forgatókönyv. De aki az első rész után is bírja, az méltányolni kezdi az összes közreműködő, nem utolsó sorban a rendező és a dramaturg erőfeszítéseit, s időnként még el is nevetheti magát. Benedek Miklós tökéletes választásnak tűnik arra a „Haydn-papa" szerepre, ami a szerzőt foglalkoztatta, Lázár Kati pedig, mint a „művész anyja", kárálgató jelenéseivel szépen összeszövi az utókor jelenét a múlttal. Katona Gábor koreográfusként sokat tett a szétfutó est egyben tartásáért.
Az írói önélvezet graciőz bája és biztonsága időnként lefegyverző is tud lenni. Göttinger Pál a maga rendezői muzikalitásával jól veszi ezt, és szinte színházzá szervezi. A megbecsülendő anyagi ráfordítással létre jött ismeretterjesztő ünnepi műsor azért drága és töredezetten tarka műsor marad.
Nem lehet azonban eltagadni a produkciót összefoglaló, s annak minden összevisszasága ellenére is jól kivehető szerzői gesztus kacér energiáját. Esterházy, a hercegivadék, odahajló kedvességgel, kissé ferdén tartott fejjel, alulról fölfele nézve a Mester felé fordul, s még tán a hátát is meglapogatja, mosollyal mondván: „Faszikám...". Az meg, a szeretetnek ellent nem állhatván, ide bóklászik a másvilágról, hercegi rendelésre játszani egy kicsit. S a tapsrendre meg is érkezik.


Írta: Don
2010. február 19. péntek, 15:58

"...and I'm the last of the Irish Rovers!!" Barna jövendölése, mely itt, a Rocközön rádióban hangzott el, ha nem is teljesen, de beigazolódott...node ne szaladjunk ennyire előre. A tegnapi napon (2010.02.18.) lezajlott a Firkin - the crazy irish band nagyszabású hajóborogató koncertje az A38 koncerthajón, ahol az előzenekar szerepét az Eugenia, a balkáni-szláv dalokat játszó zenekar töltötte be.

Bevallom, az Eugenia meglepett engem. A színpadra felsorjázó, zöld-, fekete-, szőke parókába öltözött csapattagok első ránézésre kissé komikusnak hatottak, bár - mint az később kiderül - ez volt a cél! A zenészek hihetetlenül vidám, nagybetűsen örömzenéjét nem is nagyon tudnám hogyan leírni anélkül, hogy ne lennék picit elfogult a koncerten véghezvitt teljesítményük után. A szaxofon és a tangóharmonika, mandolinnal kombinálva -természetesen ritmusszekcióból dobbal és basszusgitárral körítve- meglepően magával ragadó hangzásvilágot hozott létre, amit még egy épületes ugrással bővített a két énekesnő (Fazakas Júlia és Miklusicsák Aliz) hangja. "A buli nem áll meg" mondatuk tényleg megállta a helyét, a koncertjüket követő szusszanásnyi idő arra alig volt elég, hogy egy korsó sört rendelhessek a pultnál.
Megállíthatlan és ellentmondást nem tűrő modorban robbant be az őrült ír zenekar, a Firkin a színpadra, elképesztő hangulatot kreálva már az első perctől. Amint Sushi fellépett a színpadra, a tömeg férfi tagjai - érthető módon -heves éljenzésbe kezdtek, amit szinte azonnal követett a lányok sivítása is, mert felsorjázott a férfikar is, névszerint: Barna, PJ, Pali, Atti, Peti és Ese. A pattogósabbnál pattogósabb számok természetesen a Firkinful of Beer korongjukról szóltak, de volt rá példa, hogy olyan dalt hallhattunk, ami "olyan friss, hogy szinte még forró" volt, illetve a világ - legalábbis magyar ember számára - legjobb "Whiskey in the jar" feldolgozását, a "Pálinkát!". A zenéjükön fölül még pozitívumként említeném azt az energiahullámsort, amit a koncert egész ideje alatt sugároztak felénk. PJ például annyit ugrált és rohangált a színpadon, hogy még az anno fénykorában lévő Guns 'n' Roses tagjai is megirigyelhették volna! A hajólengetésről csak annyit, hogy ha az ember nem is ivott, percek alatt Drunken Sailor-nak érezhette magát, a tomboló tömeg miatt ki-kilengő hajón való közlekedés közben. Külön piros pontnak tekintettem a hangtechnikusk és hangosítók munkáját: ennyire szép és tiszta hangzást nemigen tapasztaltam eddig budapesti szórakozóhelyen. Tömören, velősen összefoglalva a bulit: It was good...Firkin good!


Színház - Vegyes vágott - Esterházy Péter: Harminchárom változat Haydn-koponyára


Na, most azt nem lehet mondani, hogy nincsen darab - hiszen darab minden vagy bármi, amit színre visznek. Ez pedig a színen van. És olyan erős szöveg, hogy kritikus legyen a talpán, aki stilárisan le tudja vakarni magáról - legalább annyi időre, míg erről ír.
Esterházy Péter ismerős arca néz vissza a Harminchárom változat Haydn-koponyára című szövegből; az hommage-ok csoportjából vétetett opus abból a frivolnak is mondható történelmi incidensből táplálkozik, hogy Haydn koponyája mintegy bő száz évig külön (nem) pihent a testtől, majd 1954-ben, egy újratemetést követően egyesültek a porladásban. Kismarton, Haydn - Esterházy érintettsége ugyebár nyilvánvaló, amiként az is, hogy nagy fogásnak minősül megnyerni őt egy évfordulós alkalomra (Haydn születésének kétszázadik évfordulója, az egész év Haydn-év) drámaírásra.
A színpad (írók számára alighanem némi erotikus vonzerővel is gazdagított) hívásának nehéz ellenállni, és Esterházy szövegében van is jelenet, ami, mondhatni, készségesen siet feléje. A harminchárom jelenetből föltétlenül ilyen például az, amikor a zeneszerző személyesen és közelről találkozik a vágy tárgyával, Polzelli kisasszonnyal, csakhogy még ebben az esetben sem a mondatok, hanem legföljebb a szavak és a helyzet "eljátszásával" lehetne közel kerülni a színpadhoz, és eltávolodni a Baker-ciszta - szlovákul: bakerova ciszte típusú szövegpoénoktól... Ugyancsak tekinthetnénk drámai figurának a koponyalopó házaspárt, Rosenbaumékat - és Göttinger Pál, az előadás rendezője nem téved nagyot, amikor Ionesco stíljében mozgatja őket, az ugyanis kétségkívül színpadi stíl, még ha ez esetben gyorsan erejét veszti is.
Lehet tételezni egy központi figurát, legyen ő az Angyal. Narrátor és mediátor (a közönség és a játszók közt), ez eddig, ugyebár, egy klasszikus drámai szerep, de hát a kókadtan lógó angyalszárnyak funkcióját is meg kéne találni, hátha összepárosul a Kőbányai világossal, és fölébe emelkedik az illusztrált szövegpoénoknak. Ilyés Róbert játéka ehhez egyrészt erőtlen (nem beszél önmagáért), másrészt bizonytalan (mindig a pillanatnyi szövegbe kapaszkodik). Hogy világos legyen, mire gondolok, íme, egy ellenpélda: Lázár Kati Haydn anyjának szerepében első- és másodsorban is egy erős anyafigura, biztos, mint az idő múlása; gáttalan rajongása (melyet persze irónia fűszerez) fiacskája iránt rendíthetetlen és mulatságos, és mégis: egy fanyar, sokat tudó asszony áll előttünk, aki örökös lamentálásával a fiacskáját fényezi ugyan, de mégis többet mond mint színpadi alak (és aki tudja, mire lehet itt még gondolni, hát gondol a szív segédigéire is).
A zene - Haydné - finoman szól és fest alá meg fölé; teherbírását maximálisan ki is használja Göttinger rendezése, tán figyelembe véve az író által idézett indiános történetet a karórákról meg a zenéről, ami "alá jön"; átsiklunk vele a dramaturgiailag-színházilag homályos vagy göröngyös szakaszokon, egyszersmind föl is ébred a figyelmünk, hogy vannak ilyenek. Hasonló - csak gyöngébb - szerepet játszik a tánckar; ha nem világos, mire kell gondolnunk a frappáns mondatok hallatán, hát némi mozgás, tüllök, lenge anyagok fátylat borítanak a bizonytalanságra.
A harminchárom jelenet sok, az előadás túl hosszú - és nem a tényleges időt tekintve, hanem a belsőt: ennyi cucc nincsen benne. Belefáradunk, mint az öreg Haydn, akit alig is villanyoz föl már valami, még a finom Esterházy-mondatok is tompán ütik meg fülünket, az övét s a miénket, pedig Benedek Miklóson nem múlik semmi, jelenségnek van ott, és nagyon jelenség.
Mondatot nehéz játszani, mondatot mondani kell, mégpedig úgy, hogy mutassuk: tudjuk, mit mondunk, akár kifelé a darabból és Haydnból: "megírlak" - ezt például a maga komplex Esterházy-jelentésében kell mondani; az "isten-zene-mangalica" blaszfém szentháromságában a blaszfémot kell mondani; azt meg nagy gúnyos lélegzetvétellel kell mondani, hogy "sírok, ha a jövőre gondolok - sírok, ha a múltra gondolok". Ki kell beszélni egyfolytában, hallani kéne a nézőtéren az összes utalást, idézetet, de pont úgy, mintha nem lenne. Ehhez másfajta színészet kéne, nem szövegre, hanem szellemre tapadó - Kálid Artúr hercege például ilyen; igaz, az író rendes vele, adott neki figurát is hozzá.
Göttinger Pál a problémák megoldására koncentrált, ettől beleveszett a problémamegoldásba; van jelenet, amikor ez sikerül, és van, amikor nem. De nem keletkezett olyan textúra, ami jótékonyan az egész alá simul, és meg is tartja azt. Szcenírozott felolvasás, Haydn apropóján, tán ez lett volna ez a szolid anyag, nem csökkentve ennek az unikális históriának a rétegzett jelentését, sőt. A fej elválik a testtől, de nagyon.
A szavakat viszont könnyű játszani, és ez a menekülés útja megannyi posztmodern ügyletnél, meg ennél is, a kulináris-fizikai-életművi-irodalmi, ön- és nem önreflexiókból tornyosuló vegyes vágott esetében is: a szavak. Azokat lehet mutatni, megnyomni, elnyomni, kontrára venni, síkosítani, görönggyé formálni, élvezni és utálni és unni, a színpadon és a nézőtéren. Ezekből válogattak a játszók meg a nézők.
Bárka Színház, február 4.

Csáki Judit

forrás: http://www.mancs.hu/


"Vérpezsdítő zenék a javából: egyrészt a Firkin őrjítő ír kocsmadalai, másrészt az Eugenia román, orosz, lengyel, balkáni sírvavigadós punkja. Táncra fel!" - hirdette csütörtök esti programját az A38 hajó.

A közepes érdeklődés minden bizonnyal a hétköznapnak szólt, a lelkesedés viszont fesztiválhangulatot idézett.

Ki tudja, milyen megfontolásból jelölték be a szervezők kezdési időpontnak az este 7 órát, rutinos klubkoncert-látogatóként mondhatom, ebben a korai időpontban még soha nem kezdődött buli Budapesten, természetesen most sem.

Fél kilenc körüli érkezésünkkor már játszott a soknemzetiségű előzenekar, az Eugenia, amely hangzásában ötvözte a finn Värttinä és az oroszos hangzású "a világ legrondább zenekara" minősítést magáénak mondható szintén finn Leningrad Cowboys nevű formációt, némi balkáni beütéssel, ska alapokkal, több nyelven énekelve.

"Két színésznő Erdélyből összeadják erejüket, s láss csodát!" - olvasható egy zenei portálon, ám a csoda ezúttal elmaradt. Könnyedségében is igényes bulizene helyett afféle divatbemutatóval egybekötött bohóckodás folyt a színpadon, az énekesnők dalonként váltogatták parókáikat és jelmezeiket, talán ezzel próbálva kompenzálni énekesi teljesítményük közepes voltát. (Igaz, egy orosz származású anarchista ismerősöm szerint gyönyörűen beszélik a leningrádi oroszt, "igazi szovjet akcentussal".)

A végére tartogatott roma Erdelezi sem szólt igazán cigányosan, amin csak rontott a rossz hangszerelés. Maradjunk annyiban, hogy a Miczura Mónika előadásában kellemesen borzongató nóta ezúttal többeket a büfébe irányított. Na, jó, nem ostorozom tovább a produkciót, a jó szándék és a pezsgés dicséretes, talán egyszer összeérik valamivé az Eugénia.

Az est fő attrakciója, az ír muzsika magyarországi misszionáriusa, azaz Péter János által 2008-ban összerakott, kizárólag hazai muzsikusokat soraiban tudó Firkin zenekar szerencsére rövid átállást követően csapott a hegedűhúrokba. Az extrém külsejű Sárhidai Zsuzsi (Sushi) mesterien bánik a vonóval, pillanatokon belül kiderül, hogy a hajfonás mellett a gyakorlásra is jut ideje.

Aztán sorra bekapcsolódnak a többiek, Juhász Róbert (dob), Péter János (fuvola, ír furulya), az igazi ír külsővel megáldott Göttinger Pál (akusztikus gitár-ének), a jazzből átigazolt Szuna Péter (basszus), az ezúttal halálfejes pólóban feszítő Marczis Attila (elektromos gitár) és az olaszos külső ellenére hibátlan írséggel bíró énekes, Marthy Barna.

Egymást követik a Pogus-on, pontosabban a foghíjasan és permanens részegen is imádnivaló Shane MacGowan ír standardjain szocializálódott közönség fülének oly kedves számok, az Irish Rover, a Whiskey In The Jar, az Over Here és a többi. Amikor egy írmániás barátom meghallotta az első Firkin-albumot (Firkinful Of Beer), elragadtatva kiáltotta, hogy ilyen jó ír bandát még nem hallott; alig akarta elhinni, hogy hazai terméket hall.

Amit a Firkin elővezet, az a jól ismert ír hangzásvilág erősen felpörgetett, nyers, úgy is mondhatnám, punkosított változata, amelyből azért minden számban gyönyörűen előkúsznak az autentikus ír dallamok, hogy aztán néhány pillanat múlva ismét fergeteges pogózásra ösztönözzön a végletekig felgyorsult tempó. Még egy nyugdíjasforma hölgy is bekapcsolódott a táncba, talán az ír zenének és a sör-viszkinek köszönheti vitalitását.

A Whiskey mellett a sörital amúgy is gyakran előkerül a dalszövegekben (és a kezekben), ami már csak azért sem véletlen, mert az együttes neve sör-űrmértéket jelöl, amely pontosan megegyezik 40.9148269 literrel, ekkora hordókban tárolják ugyanis Ír földön rendesen a Guiness-t.

A bandában az a jó, hogy még a depresszióra hajlókat is képes pillanatokon belül felpörgetni és jó kedvre hangolni, és komolyabb mennyiségű sör sem szükségeltetik a beinduláshoz, sörrel a kézben amúgy is problémás ugrálni. Szóval borongós téli (tavaszi, nyári...) estéken tessenek elfáradni Firkin-koncertre.

Szerző: Bencsik Gyula

About Us

Brothers and always our is about text felt kicked during then both theory, the it been least we long a with and was on spot to say it.

Flickr

© GÖTTINGER PÁL
designed by templatesZoo