„Egy szerep sikere nem a bőrszínen, hanem a jellemen múlik” – interjú Kálid Artúrral

Kálid Artúrt nem zavarja, hogy népszerűségét elsősorban annak köszönheti, hogy szinkronszínészként a hangját számos filmsztárnak kölcsönözte. Hiszen ő maga is tapasztalja, a legtöbben akkor kapják fel a fejüket, amikor megszólal mellettük Will Smith, Sylvester Stallone vagy Denzel Washington. Vagyis Kálid Artúr, aki arról is szívesen mesél, hogy félvérként ő maga is fricskának érezte, amikor rábízták az arisztokrata családoknál szolgáló lakáj, Hyppolit szerepét.

Bár a színésznek azt jósolták, hogy a bőrszíne és a származása miatt majd akciófilmek sztárja lesz, ezzel szemben a színpadon találtak rá a szerepek. Kálid Artúr alakításaiért az utóbbi két évben számos díjat kapott, de van egy, amire még várakozik, vagy sokkal inkább vágyakozik. Hogy pontosan melyik ez a díj, arról a Díványnak adott interjújában mesélt.

Minden alkalommal, amikor beszéltünk, Ön nyugodt, higgadt és alkalmazkodó volt. Mindig ilyen békés és kiegyensúlyozott? Soha semmi nem hozza ki a sodrából?

Jaj, dehogynem. Ha lehetek őszinte, akkor elmondom, hogy újságírókra is tudok időnként morogni, de amennyire tudom, tiszteletben tartom mindenkinek a munkáját és az idejét, ezért a tőlem telhető legnagyobb türelemmel viszonyulok minden esetleges problémához, mert az élet egy bonyolult társasjáték. De természetesen nekem is van idegrendszerem és olyan pillanatom, napom vagy akár időszakom, amikor fáradt és ingerlékeny vagyok. Ez épp ugyanolyan, mint amikor megkérdezik, zavar-e, ha megállítanak az utcán. Igen, sokszor zavar, de ez van, színész vagyok, ez a szakma ezzel jár.

Amikor egy szituációban, például az utcán felismerik, akkor a fizimiskája vagy a hangja alapján ismernek Önre a leggyakrabban?

Leginkább a hangom alapján.

Ez nem zavarja?

Ha zavarna, sem tudnék mit csinálni. Én csak teszem a dolgom több mint 30 éve, sokak szerint viszonylag jó színvonalon. Az, hogy kikhez mi jut el, és ki honnan ismer, az meg egész egyszerűen a nagy számok törvénye alapján dől el. Tagadhatatlan, hogy az évtizedek alatt a hangommal Will Smith-hez tapadtam, és evidens, hogy egy film több emberhez eljut, mint az, hogy eljátszom a Mákfagyit a Rózsavölgyi szalonban.

A legtöbb Önnel készült interjúban szinte kivétel nélkül előkerül a származása. Fontosnak tartja, hogy erről beszéljen?

Nem tudom megmondani, hogy ez az újságírók vagy én miattam van-e így, de azt gyanítom, sokkal inkább én szoktam ezt a témát szóba hozni. Ha ez így van, akkor annak nyilván oka van.

A származásomat és az állami gondozottságomat is szeretem elmondani, de nem túlhangsúlyozni.

Mindkettő az életem része, ezért nem is szeretnék ezekből tabut gyártani. A származásom legtöbbször a szerepek milyensége kapcsán kerül szóba, hiszen hol én vagyok az, aki úgy érzi, hogy nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy Hyppolitot vagy Poirot-t játszom, hol pedig az, aki kérdez. De nyilván a nézők is elkezdenek gondolkodni azon, hogy ez miért van így. Mint ahogyan azt sem szoktam véka alá rejteni, hogy nem lennék szomorú, ha többször kerültem volna kamera elé az elmúlt harminc-egynéhány évben. Amikor ugyanis odakerültem, akkor általában kiderült, hogy szeret engem a kamera meg a filmet készítő emberek is, akik mindig kérdezték, hol voltam eddig, miért nem forgattam gyakrabban. Hogy miért?

Azért, mert igenis működnek az első blikkes sztereotípiák, amit szándékosan nem nevezek előítéletnek, de nyilván nem kerültem be a nagy történelmi filmekbe, és ennek részben biztos, hogy a külsőm az oka.

De mindenért kárpótolt, hogy tavalyelőtt én kaptam a Magyar Újságíró Szövetség filmkritikusi szakosztályától a legjobb epizódalakítás díját, amit nem adnak oda csak úgy akárkinek, ahhoz valamiféle teljesítményt föl kellett mutatni. Nem vagyok polgárjogi harcos, de azt gondolom, hogy az életem és a különböző kiállásaim azt igazolják, hogy fontos számomra az elfogadás, nemcsak engem, hanem másokat illetően is.

A közeg miatt, amiben mozgok, ez már jó néhány éve engem nem érintett, de őrzök egy-két olyan emléket, amikor szimplán a kinézetem miatt kaptam jelentős támadásokat. Nyilván minden ilyen eset érzékenyen érint, és sok más esetben sem értem, hogy valakit miért különböztetnek meg csak azért, hogy kit szeret, mit vall, vagy melyik pártot preferálja.

Milyen filmekben tudta volna magát elképzelni? Milyen filmszerepeknek örült volna?

Soha nem voltak nagy igényeim, nem akartam eljátszani Petőfi Sándort vagy Deák Ferencet. A pályám elején azt mondták, hogy színházban én nem nagyon fogok játszani a bőröm színe miatt, de biztos nagyon sokat fogok forgatni, jönnek majd a krimik és az akciósorozatok. Az is lehet, hogy épp emiatt vágytam a filmre, mert megelőlegezték nekem. De a lélektani témákkal is szeretek elbíbelődni. A legjobb epizódalakítás díját az Éger című filmért kaptam, amiben jó 40 percen keresztül elmesélem az életem történetét, szemben egy kamerával. Egy ilyen helyzetben nem nagyon lehet hazudozni, az például egy elég komoly lelki folyamat. Nincsenek nagy igényeim, viccesen azt szoktam mondani, hogy én leszek az első magyar Oscar-díjas színész. Aztán közben az is kiderült, hogy már erről is lecsúsztam.

 

A Rózsavölgyi szalonban, a Mákfagyi című darabban játssza az egyik főszerepet, melyet a szerző, Hárs Anna kifejezetten Önre szabta, amikor megtudta, hogy ki kapja Máté szerepét. Örömmel fogadta?

Valóban megkérdezte Anna, hogy nem zavar-e, ha belekerül a darabba a származásom, ami végül részben meg is történt. Annától tudom, hogy eleve egy olyan darabot szeretett volna írni, melyben egy olyan apa van, aki nem foglalkozik a családjával, és egy olyan gyerek, aki különböző sérelmeket hordoz, akinek meg kell küzdenie a vélt és valós traumákkal.

Amikor a színpadon visszaköszönnek azok a mozzanatok, amelyek az Ön életében is jelen voltak, akkor ez segít a traumák feldolgozásában?

Hogyne, persze. Nagyon sokszor elhangzik színészektől az a már-már elcsépelt állítás, miszerint szerencsés helyzetben vagyunk, mert sok mindent ki tudunk magunkból játszani.

De ez abszolút igaz, és csak azt tudja, aki ezt csinálja, hogy adott esetben mit jelent az, hogy én kimondok egy olyan mondatot a színpadon, ami magánemberként is sokat jelent nekem, mert van hozzá kötődésem.

Például, amikor azt mondom, hogy apám elcseszte vagy én elcsesztem, ahhoz nekem közvetlen kötődésem van. A fáma úgy tartja, hogy apámnak minden vágya az volt, hogy engem és anyámat magával vigyen Afrikába, de náluk éppen polgárháború zajlott, és nem lehetett odavinni nőket és gyerekeket. Nem tudom, akkor hogyan alakult volna az életem, mindenesetre hálás vagyok azért, ami velem történt.

A Kőszegi Várszínházban Hyppolit, a Veres 1 Színházban Poirot szerepét játssza félvérként. Jól érzem, hogy mindkettő egy picit fricska a sorstól vagy sokkal inkább a rendezőktől?

Részben biztosan, ugyanakkor meglehetősen vagány és bátor dolog is. A Hyppolitot most már két éve játszom, és a visszajelzések azt mutatják, hogy a fricska csak addig fricska, amíg el nem kezdődik az előadás. Lehet, hogy az első megjelenésem még egy picit meghökkenti a nézőt, de egy idő után úgy bevonódik a történetbe, hogy el is felejti, milyen gondolatokkal ült be az előadásra. Nekem nagyon jóleső érzés, ha úgy gondolják, méltó vagyok arra a szerepre, amit olyan nagy színészek játszottak, mint Benedek Miklós, Eperjes Károly vagy Csortos Gyula. Hyppolit szerepéhez kell, hogy legyen az embernek súlya, jelleme, tartása, megjelenése, jelenléte, ehhez kell egy színészi alkat is túl azon, hogy hogyan néz ki valaki.

Az utóbbi években szinte esőként záporoztak Önre a különféle szakmai díjak. Gondolom, korábban is örömmel fogadta volna ezeket.

Lassan már kicsit azt érzem, olyan, mintha sérelemlistát sorolnék, de nem szoktam elhallgatni, ha szóba kerül, hogy 55 éves vagyok, és valóban a lelkem egyik nagy fájdalma, hogy a Jászai-díjat, amit pályakezdő fiatal színészeknek alapítottak, én még nem kaptam meg. Ez valóban fáj és rosszul esik, mert azt gondolom, hogy elég sok mindent letettem már az asztalra, és nem feltétlenül mennyiségben, hanem sokkal inkább a minőséget tekintve, amiért megérdemeltem volna. Az egyéb díjakat pedig, melyeket tavaly és tavalyelőtt kaptam, nagyon nagy örömmel fogadtam, mert ezek azt bizonyítják, nem múlik el nyomtalanul a tevékenységem.

forrás: https://divany.hu