Bordás Barbara: A színháznak, az élő muzsikának mindig meglesz a lelket feltöltő ereje

Bordás Barbara klasszikus énekművész, színésznő, aki már kamaszkora óta a színpadon játszik; könyvelőnek is tanult, de elég hamar rájött, hogy a színház az igazi útja. Nemrég Fedóra Palinszkát alakította A cirkuszhercegnőben, amelyet Homonnay Zsolt rendezett a Budapesti Operettszínházban. A szerepről elmondta: nem véletlenül sodorta elé az élet, a saját sorsával is lát párhuzamokat benne. Nem először játssza a darabot, már tizennyolc évesen is volt hozzá szerencséje. „Akkor még szinte gyerek voltam, inkább Fedóra előkelőségét akartam hangsúlyozni – kerestem például a francia szavakat –, ma már inkább az foglalkoztat, milyen az, amikor valakivel megtörténik a tündérmese, szépen lassan bizalmat szavaz a másiknak, aztán kiderül, hogy szinte semmi nem igaz, amit valósnak vélt.” Családjában mindig is jelen volt a zene, és szüleitől megtanulta, hogy soha nem szabad kétségbeesni, mindig mindenre van megoldás. Szereti a színjátszás kettősségét is, amely ugyanannyira szól a külsőségekről, mint amennyire a lelki ügyekről. Az előadások létrehozásának kreatív, közösségi oldalát érzi a leginkább magáénak, a taps a mai napig zavarba tudja hozni. Úgy véli, a színházlátogatókban egy-egy előadás után kevesebb lesz a feszültség és több az életszeretet. „Energiát adunk és kapunk, ilyen szempontból a színháznak, az élő muzsikának mindig meglesz a lelket feltöltő ereje” – emelte ki Bordás Barbara.

Mikor a Mágnás Miska legutóbbi előadásán kiment a színpadra, még meg sem szólalt, már megtapsolta a közönség. Milyen érzés?

Zavarba ejtő, nem vagyok ehhez igazán hozzászokva. A mai előadásokat kevésbé úgy rendezik, hogy ezzel számoljon az ember, de természetesen jólesik. A váratlanság miatt azonban előfordul, hogy ilyenkor kicsit esetlenül indul az első mondat, mert nem számítunk rá, hogy félbeszakad. Száz évvel ezelőtt szokás volt megtapsolni a színpadra először érkező szereplőt: Honthy Hanna és Feleki Kamill versenyzett is egymással, hogy kit tapsolnak meg többször egy-egy előadás során.

A Budapesti Operettszínházban nemrég bemutatott A cirkuszhercegnő című előadásban Fedora Palinszkát alakítja. Szereti ezt a szerepet?

Nagyon érdekes karakter. Már túl vagyok néhány női figura megformálásán, de Fedóra Palinszka az egyik legtitokzatosabb. Alig tudunk valamit a múltjáról. Utólag persze kiderül néhány morzsányi információ, de az nem túl sok. Nagy ajándék egy ilyen karakter, mert sok mindent bele lehet szőni az élettörténetébe. Homonnay Zsolt rendező azt mondta, véleménye szerint Kálmán Imre felesége, Vera inspirálta a karaktert. Nekem tetszik ez a fajta párhuzam.

Kálmán Imre felmenői között apai ágon létezett orosz kötődés, Vera is orosz származású volt. Ahogy Fedóra Palinszka, úgy Vera is nagyon fiatalon ment hozzá a férjéhez, a zeneszerző és közte huszonöt év korkülönbség volt. Egy ilyen típusú kapcsolat véleményem szerint sokkal inkább lelki közösség, biztonságot adó közeg, mintsem szenvedélyes szerelem. Valahogy ezt érzem Fedóra esetében. Könnyen beszél arról, hogy „nem fontos a szerelem”, hiszen igazán nem is tudja, mi az. Csak akkor jön rá, hogy nem egyenlő azzal a típusú „házastársi kapcsolattal”, amiben ő élt, amikor hirtelen szembetalálkozik vele. El is mondja: „Az igazira akkor találunk rá, hogyha nem keressük.”

Persze mondhatnánk, hogy korábban találkozott már Mister X-szel, de nem lennénk teljesen korrektek, mert az csak egy röpke pillanat volt.

A való életben is van olyan, hogy valakire felfigyel az ember, aztán hosszú ideig nem tud róla semmit, majd egyszer csak újra létrejön egy találkozó, és olyan, mintha mindig is összetartoztak volna. Így van Fedóra Palinszka is Mister X-szel. A saját sorsommal is látok párhuzamokat, nem véletlenül sodorta ezt a szerepet ismét elém az élet.

Már nagyon fiatalon színpadra került.

A város bizalmat szavazott Szigetszentmiklóson Pintér Tibornak, aki létrehozta a Sziget Színházat. Sokan itt nőttünk föl, itt bontogattuk a szárnyunkat. Engem itt rengeteg nagy szerep talált meg. Szerencsés voltam, Fedórát is eljátszhattam. Akkor még szinte gyerek voltam, inkább Fedóra előkelőségét akartam hangsúlyozni (kerestem például a francia szavakat). Ma már inkább az foglalkoztat, milyen az, amikor valakivel megtörténik a tündérmese, szépen lassan bizalmat szavaz a másiknak, aztán kiderül, hogy szinte semmi nem igaz, amit valósnak vélt.

Ilyen szempontból is örökérvényű igazságokat fogalmaz meg a darab.

Sajnos egyre inkább igaz, hogy álarcot hordunk. Egy másik előadásom, a Trapézon tüllben is ezt a kérdéskört boncolgatja. A darabot Göttinger Pál írta, és a színház világán keresztül beszél a felvett szerepekről, álarcokról. Két színésznő körül zajlanak az események, egyikük abszolút kezdő, a másik az akkori Nemzeti Színház ünnepelt sztárja. Van a darabban egy nagyon őszinte beszélgetés, amikor kiderül, hogy a két nő teljesen mást gondolt a másikról, és ez az elképzelt tündérmese közel sem illik a valósághoz. Úgy tűnik, a világ nem sokat változott, közel száz évvel ezelőtt is az volt a fontosabb, hogy mit mutatunk magunkról, nem, pedig az, akik valójában vagyunk. Egyre lényegesebb lenne, hogy megértsük: nőként feladatunk, hogy összekapaszkodjunk, és ne csak a megvalósításban, hanem a nehézségek között is vigaszt adjunk egymásnak.

Hogy meg tudják beszélni egymással a problémáikat?

Hiányoznak manapság a valódi női közösségek, ahol mindenki „elpanaszolhatja” a baját. Hogy ne mindig csak azt lássuk, mi mennyi mindent nem csináltunk ma meg, mások mennyivel többek, jobbak, ügyesebbek... hanem hogy legyen egy hely, ahol valaki más azt mondhatja nekünk: Ne aggódj, nekem sem ment. Régen a különböző generációk a családon belül sokkal szorosabb kapcsolatot ápoltak, közelebb is laktak egymáshoz, könnyebben segítették egymást: vigyáztak a gyerekekre, vittek egy kis levest, bátorítottak, vigasztaltak... nem voltunk mindenben egyedül. Többet voltunk a természetben, több időt töltöttünk magunkkal. Ma mindenki hajszol valamit, vagy hogy a darabhoz visszatérjünk, álarc mögé bújik, mert retteg attól, hogy kiderül, milyen is valójában. Pedig nem kell tökéletesnek lenni, lehet hibázni is, az a fejlődés első lépcsőfoka. De valahogy a közösségi média nem ezt erősíti. Sokkal szerethetőbbek vagyunk, ha önazonosak tudunk maradni, mégis sokan inkább az álarcokat és a magányt választják. Az nem tükröz vissza.

A magány A cirkuszhercegnőnek is központi motívuma.

Homonnay Zsolt rendezésében meg is jelenik a magány figurája, aki egy szál hegedűvel jön-megy közöttünk a színpadon, sokszor beleszólva a különböző helyzetekbe. Korunk egyik legnagyobb problémája ez. Hiába a sok közösségi médium, nem helyettesítik a valós kapcsolatokat. Azzal, hogy kiposztolok valamit, nem történik valós kommunikáció. Aki ezt látja, azt hiszi, képben van velem kapcsolatban, hogy hol tartok az életben, de ez egy nagyon kis szelet. Nem helyettesíti azt, amikor egymás szemébe nézünk, és őszintén megkérdezzük: Hogy vagy? És nem arra a „Hogy vagy”-ra gondolok, mikor a választ már nem is várják meg.

A maga szakmája olyan, amelyben a lelkével dolgozik az ember.

Kettős hivatás ez, technikai és lelki oldallal. Egyrészt a színház, a primadonnalét nagyon is a külsőségekről szól: ki vagyunk festve, tökéletes a hajunk, jelmezbe bújunk, ami az előnyös részeket hangsúlyozza; a színpadon udvarolnak nekünk. A külső szemlélő számára ez különleges világnak tűnik. Ritkán hangzik el, hogy a cipő nagyon tud nyomni, ha kényelmetlenebb a ruha, akkor is föl kell venni a díszes, nehéz öltözéket, a súlyos fejdíszt, ékszert, és nem mindig egyszerű benne közlekedni.

Ezeket tudni kell kezelni, használni, meg kell tanulni „felülviselkedni”. A rengeteg külsődleges, illúzót keltő eszköz, jelmez használata mellett pedig tálcán kell kitenni a szívünket, attól függetlenül, milyen lelkiállapotban vagyunk. Ez időnként nehéz és embert próbáló feladat. Különösen, ha még énekelni is kell hozzá.

Van olyan, hogy nem sikerül?

Akadtak nehéz pillanatok. A mosoly országa próbaidőszakában például, ahol a darab vége az, hogy mind a két főszereplő nagyon szereti egymást, de teljesen máshogy gondolkodnak a világról, nem tudják az életüket összeegyeztetni, és el kell válniuk. Nehéz volt elfojtani azokat a személyes érzéseket, amelyek elindultak bennem ezzel az egésszel kapcsolatban. Nehéz úgy énekelni, hogy az ember torkában gombóc van a sírás miatt. De idővel az ember megtanulja jól használni ezeket a tapasztalásokat.

A cirkuszhercegnőt Homonnay Zsolt rendezte. Nem először dolgozott vele.

Zsolt nagyon felkészült a darabbal kapcsolatban, nem tudtam tőle olyat kérdezni, amiről ne lett volna kidolgozott „lélektérképészete”. Nem feltétlenül egyezett azzal, amit én gondoltam, de mindig meggyőzött. Így volt ez már a Mária főhadnagy kapcsán is, ahol Antóniát játszom. A darab második részében hosszú idő után megjelenek a színpadon; a történet szerint addigra átverekedtem magam jónéhány fronton, hogy elhozzak egy levelet, Kossuth futáraként. A próbán mondtam neki, hogy ki tudja, mi mindenen ment keresztül ez a szegény nő (a karakterem), mire megérkezett, fáradt, látta a halált, lejárta a lábát, szóval innen építkeznék. Erre azt felelte: érti, hogy miért mondom, és biztosan van valóságalapja, de neki a darab egészét tekintve arra van szüksége, hogy ekkor egy frissebb, vidám női energia jöjjön be a színpadra. Ezért úgy gondolja, Antónia nem mutatja a valós érzelmeit. Felülemelkedik ezeken, és igyekszik a derűt és a jókedvet erősíteni Máriában. Antónia feladata, hogy oldja a feszültséget a húgában, és ehhez más típusú energiákra lesz szükség. Azóta több előadás próbaidőszakaiban is foglalkoztatott ez a kérdés: rendben van, hogy én mit képzelek a karakteremről egy-egy konkrét helyzetben, de azt is érdemes megvizsgálnom, hogyan szolgálja mindez az előadás egészét, ritmusát.

Mitől lesz korunkban sikeres egy operett?

Sok tényezőtől függ, de az egyik legfontosabb, hogy a kapcsolati viszonyok igazak legyenek, akkor még inkább, ha megszólal a zene. Az sem elhanyagolható, hogy a nézők egyre nehezebben összpontosítanak; rengeteg inger ér minket a nap folyamán, ezért egy alkotónak komplexül kell gondolkodnia. Olyan világban élünk, ahol nagyon magas az ingerküszöb. Hogy csak egy példát mondjak: itt ülünk egy kávéházban, és szól a zene, miközben beszélgetünk. Minek? Nem hallgatja senki, de az agyunkat stimulálja, mert folyamatosan külön kell választania az emberi beszédet a külső „zajoktól”.

Mennyire más az, ha mondjuk este 9-től 11 óráig zongorázik valaki a háttérben!

Már csak azért is, mert egy hangszernek rezgése van, ami a testet gyógyítja. Én ebben nagyon hiszek! Egy hangszóró szerintem kevésbé gyógyít. Ráadásul tényleg senki sem figyel ilyenkor a zenére, a legtöbben a szemben ülőre kíváncsiak. Egyébként ebből is írtam a szakdolgozatomat. Az agynak nagyon sok időbe telik, amíg különbséget tesz a különböző zajok között.

Ez nagyon érdekesen hangzik.

A beszédérzékelés úgy működik egy kisgyereknél, hogy a különböző hang- és szókapcsolatokat és a szájmozgást összetéve igyekszik szépen lassan megtanulni, mi a jelentésük. Így jutunk el odáig például, hogy zajosabb játszótéren egy gyermek a nevét hallva felismeri, hogy őt szólították, őt keresik.

Manapság sokkal több időbe telik a beszédértés képességének elsajátítása, mert rengeteg zaj vesz körül minket. Az agynak először el kell különítenie a környezeti zajoktól a számára fontos beszédet, amit az anyja vagy az apja mond. Kutatások bizonyítják, hogy egy mai hatéves gyerek beszédértése az 1970-es évekbeli háromévesek szintjén van. Nem figyelemzavarosak a mai gyerekek, csak nem értik, amit hallanak. Sokkal több fejlesztést, beszélgetést, meseolvasást, élő szót igényelnének. A szakdolgozatom egy, a beszédértés fontosságát hangsúlyozó, szülőknek készült elektronikus tananyag volt; tavaly végeztem pedagógia, e-learning-fejlesztés szakon a Pannon Egyetemen.

De nem csak pedagógiát tanult. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola után az Operett Akadémia növendéke lett. Úgy látszik a mai Budapesti Operettszínház épülete fontos szerepet tölt be az életében, itt volt száz éve a Somossy Orfeum is, ennek a történetét dolgozta föl Pejtsik Péter és Orbán János Dénes Az Orfeum mágusában, amelyben Carola Cecíliát alakítja.

Carola Cecília nem olyan karakter, mint én, mert én igyekszem figyelni a másik emberre, szinte már-már szorongok, ha valakinek nem tudok segíteni valamiben, ő pedig olyan, aki önmagán kívül nem foglalkozik senkivel.

Aztán elénekli, hogy „én, akivel csalják éjjel, úgy cserélnék a feleséggel”.

És a következő sor még drámaibb: „De nappal a férfi nem köszön, elfordítja fejét...” Elképesztő fájdalmakon mehettek keresztül ebben a korban a nők. Sem a feleségek, sem a szeretők nem voltak boldogok. Valószínűleg a férfiak sem. Azonban a darab is rámutat erre: egy nőnek, akinek minden férfi a lába előtt hever, annak a nyugalom, a család, és a gyereknevelés a vágya, száz férfi helyett egy igazit szeretne. Valójában mindenki csak arra vágyik, hogy igazán, önmagáért szeressék. A korabeli lapokból tudjuk, hogy Carola Cecília férfiakat megszégyenítő módon tudott inni, vagy

hogy egy alkalommal eltörte a biliárddákót valamilyen konfliktusban, balhés bírósági ügyei is voltak. Mindez valami rettentően mély magányosságra vezethető vissza.

Már volt szó arról, hogy nem könnyű szakma ez, mert a színpadon sok nehézséggel kell megküzdenie egy színésznek. A Bozsik Yvette rendezte Hamupipőkében, melyet a Budapesti Operettszínház tavalyi év végén mutatott be nagy sikerrel, még repül is.

A repülés inkább jó élmény lett, mint rossz. A nehéz az volt, hogy ne tegyünk hirtelen mozdulatokat, amikor röptetnek. Mert ha két zsinóron lóg az ember, egy hirtelen mozdulat hatására befordulhat, és összevissza forog a levegőben. Ezt a kilengést nagyon nehéz korrigálni. A „repülésfelelőseink”, egy profi cég szakemberei magyarázták el, hogyan tartsam a lábam, mikor váltsak lábat, hogy tényleg úgy tűnjön, repülök, nem csak lógok a levegőben. Ők tanítottak meg arra is, hogyan tudom kontrollálni az egész folyamatot.

Gertrúdot, a mostohát alakítja a Hamupipőkében, aki a meseirodalom egyik legszörnyűbb teremtménye.

Rengeteget gondolkoztam azon, hogyan lehetne bemutatni a mostoha gonoszságát úgy, hogy hiteles legyen, mert szerintem senki sem születik gonosznak, hiszek abban, hogy az emberi lélek alapvetően formálható.

Mire jutott?

Arra, hogy úgy tudom megfogni ezt a karaktert, ha nem valami elrajzolt gonosz nőt alakítok, hanem egy eltökélt édesanyát, aki mindig azzal van elfoglalva, hogy az ő két lányának valahogy jó legyen.

De levágja a lábujjukat, hogy beleférjenek Hamupipőke cipőjébe!

Igen, de az ő fejében az van, hogy ezzel jobbat tesz nekik, mintha nem mennének férjhez. Ki is mondja, hogy „inkább most egy nagy, de rövid fájdalom, mint szenvedni egy életen át”. Ez az ő nagy élethazugsága. Ebben a történetben az is benne van, hogy Gertrúd akár össze is jöhetne a királlyal, akinek ő nagyon rokonszenves... mégsem akarja ezt észrevenni – valószínűleg úgy gondolja, hogy még ekkor sem lenne annyira biztosítva a lányai jövője, mintha ők maguk házasodnának meg. Örök tanulságot hordoz a figura: nem jó, ha a szülő mindig jobban tudja, mi a jó a gyerekének, akármennyire „aggódik” is.

Bozsik Yvette rendezte a darabot. Vele milyen dolgozni?

Yvette olyan előadásokat rendez, amelyek sokféle ingerrel szolgálnak a nézőknek: jól fenn tudja tartani a figyelmüket. Beszéltünk ugye erről korábban. Nála nagyon sok dolog történik egyszerre a színpadon, többféle kellék, díszletelem van jelen, lenyűgöző ruhákat, izgalmas koreográfiákat láthatnak a nézők, és több jelentésrétegben zajlanak az események.

Én jobban szeretem a próbaidőszakokat, mint amikor már kész van az előadás, mert ott már nem lehet semmin változtatni, próba közben viszont mindig eszembe jut valami új, ami szerintem Yvette-et is inspirálja. Jó érzéssel tölt el, hogy hasonlóan gondolkodunk a karakterekről, az ötleteimet általában szívesen fogadja.

Nemcsak a Hamupipőkében volt így, ugyanezt éreztem, mikor Az Orfeum mágusában dolgoztunk együtt. A Hamupipőkében többször volt szó például az agresszióra adott automatikus válaszról. Vannak olyan emberek, akik az agresszív viselkedésre lefagynak, ilyen például Hamupipőke, és vannak olyanok, akik ütnek, vagy futnak. Gertrúd inkább ez utóbbi, én is ilyennek látom. Nem a gonoszság dolgozik benne, hanem az, hogy nem maradhat alul.

Az Orfeum mágusa kapcsán a női energiák, a női kisugárzás került előtérbe. Nagyon sokat beszéltünk erről, hogy miféle megfejthetetlen, mágikus energiájuk van azoknak a nőknek, akik ilyen sokféle férfit képesek az ujjuk köré csavarni, mint Carola Cecília.

A gyerekkoráról még nem beszéltünk.

Békés közegben nőttem fel Szigetszentmiklóson. Mindig kötelességtudó, szabálykövető voltam, fontosak voltak a keretek. Mikor iskola után hazamentem, leraktam a táskámat, megebédeltem, molyoltam egy kicsit, de fél óra múlva már nekikezdtem a leckének. Viszont azt a szabadságot is nagyon szerettem, hogy ahol laktunk, a húgommal bármikor kimehettünk az utcabeli gyerekekkel játszani. Órákig elvoltunk, jöttünk-mentünk, tücsköt, bogarat összeszedtünk, bicikliztünk, fára másztunk, néha sebeket szereztünk. Én zenei általánosba jártam, ott kötelező kórusgyakorlat volt, az osztályban mindenki énekelt, fellépéseket szerveztek. Aztán Csepelre mentem közgazdasági szakközépiskolába, de hiányzott a zene, így onnan visszajártam a helyi musicalstúdióba.

Hány évesen kezdődött?

Tizennégy évesen kerültem oda, és olyan tizenöt körül voltam, mikor a Mágnás Miskát előadtuk. Tizenhat évesen kaptam meg Szilvia szerepét a Csárdáskirálynőben. Ekkor mentem el a helyi zeneiskolába Szikora Krisztinához magánénekesi tanulmányokat folytatni. Mire az érettségihez értem, már nem könyvelő akartam lenni, hanem énekes. Felvettek a Bartók Béla Zeneművészeti Konzervatóriumba, aztán pedig az Operett Akadémia növendéke lettem. Szerettem énekelni, de alapvetően félős voltam, sokkal jobban szerettem a próbák közösségi részét. Tehát azt, hogy együtt hozunk létre valamit. Biztosan ezért van az is, hogy a tapsot nehezen kezelem.

Mit jelent ez?

Azt, hogy én az ilyen fajta figyelmet nem vágyom, nem akarok a középpontban lenni. Inkább arról van szó, hogy nekem örömet okoz az éneklés. Felszabadít, hogy a személyiségem különböző oldalait megélhetem. Meg talán valamiféle terápia is: több kutatás kimutatta, hogy aki énekel, az nem fél: ilyenkor kikapcsolódnak az agyban a félelem érzékeléséért felelős receptorok. Másként szólva, nagyon sok feszültséget „dolgoz fel” az éneklés.

Miért énekel mégis olyan keveset a modern ember?

Mert a sok tehetségkutató elhitette velünk, hogy énekelni csak tökéletesen lehet. És sokan már nem mernek énekelni, mert azt gondolják magukról, hogy nem tudnak, hogy nem jó. Pedig ez olyan, mint mondjuk a főzés. Azt sem tud mindenki, de azért ha nagyon muszáj, egy vajas kenyeret csak összeütnek. Ugyanezzel az erővel énekelhetnénk is mindennap. Magunkat ajándékoznánk meg vele, sok feszültségtől meg lehetne így szabadulni.

A családjában mennyire volt jelen a zene?

Anyukám sokáig fuvolázott, apukám zongorázott. Ő még úgy tanult meg zongorázni, hogy papírzongorán gyakorolt, mert nem volt otthon igazi. Egy papírra voltak lerajzolva a zongora billentyűi. A nagypapám hegedült és szaxofonozott, de őt nem ismertem annyira, fiatalon hunyt el. A nagymamám énekelt, a dédipapám pedig kultúrház-igazgató volt, szóval a családunkat átszőtte a zeneiség. A testvéremnek is csodaszép hangja van, kár, hogy őt kevesebben hallhatják, mert civil pályát választott.

Mit hoz otthonról?

Azt, hogy fontos az összetartás, hogy mindig számíthatunk egymásra, és mindenre van megoldás. Meg hogy bizonyos dolgokat akkor is meg kell tenni, ha nem annyira kényelmes. Akkor is menni kell, akkor is el kell intézni, akkor is meg kell mondani dolgokat, ha az embernek nagyon nincs hozzá kedve. Felelősek vagyunk a dolgainkért, egymásért.

Azt mondják, hogy minden szerep akkor talál rá az emberre, amikor azzal dolga van.

Ebben nagyon hiszek. Abban is, hogy aminek engem meg kell találnia, azt az ördög is utánam tolja talicskán. Nagyon sokszor volt olyan, hogy azt hittem, nem talál meg egy szerep, végül mégis „hozzám keveredett” valamilyen formában. Nem véletlen, hogy stúdiódarabbal kezdtem a pályám Bori Tamás és Kéringer László szárnyai alatt. Aztán hirtelen bekerültem nagyszínházi előadásokba, de itt is oka volt, hogy nem új darabot kezdtem el próbálni, hanem egy meglévőbe álltam be, a Csárdáskirálynőbe, amit már korábban játszottam. Ismertem a zeneiségét, úgyhogy csak azzal kellett foglalkoznom, hogy azt jól el is énekeljem, meg hogy az adott helyzeteket még inkább a magamévá tegyem. Jó volt, hogy kicsit kirándultam a Miss Saigonba, a musical világába, mert így megismertem a színházi társulat többi részét is, és ott más típusú lelki munkát tudtam végezni. Ezután már jöhettek a nehezebb szerepek, A mosoly országa, a Marica grófnő. Megtaláltam az akkori férjemet Boncsér Gergely operaénekes személyében, tehát boldogságra is leltem. Ez is olyan érdekes, hogy miután összeházasodtunk, jó darabig nem kerültünk össze a színpadon. Úgy tűnik, a jó Isten azt gondolta, „ez el van rendezve”, ezzel több feladat nincsen. A pályám során mérföldkőnek tartom A chicagói hercegnőt Béres Attila rendezésében 2016-ban; ez a lányom születése után jött közvetlenül. Jókor jött az Ének az esőben is, ami egy klasszikusabb musicalszerep, és mivel én el nem tudtam magamról képzelni, hogy megtanulok szteppelni, mégis sikerült, sok önbizalmat adott. Emlékszem, Anna lányom akkor volt kétéves, mikor a darab bemutatója volt. Sokat jelentett a fizikumom helyreállításában, az önbecsülésem visszaépítésében is a próbafolyamat.

Visszakanyarodtunk a próbákhoz, a közösségépítéshez, a lélek gyógyulásához. Azt mennyire lehet érezni, hogy egy előadás gyógyítja a közönséget is, mert a katarzisok révén felszabadulnak a pozitív energiák?

Mikor egy előadásnak vége van, bennem az valahogy lassabban tudatosul. Amikor kitör a taps, olyan, mintha felébresztettek volna. Nekem rengeteget adnak ezek a különleges utazások. A tapsrendben rendszerint lassan ocsúdok fel, de jó látni, ha a közönség is elégedett.

A közösségi médiában is sokszor kapok olyan visszajelzéseket, amelyek ezt igazolják. Jó olvasni, mikor leírják, milyen hatással volt rájuk az előadás. Vannak olyan rajongóim is, akikkel szinte baráti viszonyt ápolunk, annyira sok mindenben láttak. Abban bízom, hogy egy-egy előadás végére talán kevesebb lesz a nézőkben a feszültség, és több az életszeretet.

Energiát adunk és kapunk, ilyen szempontból a színháznak, az élő muzsikának mindig meglesz a lelket feltöltő ereje. Bízom benne, hogy ezért mindig szükség lesz rá ebben az egyre inkább digitalizált világban is.

forrás: https://www.origo.hu/