„Ez nem lehetett volna másképp” – interjú Cseh Antallal, a Szegedi Nemzeti Színház művészével

Dinyés Dániel Cseh Antallal, a Szegedi Nemzeti Színház művészével készített interjút.

– Miért van az, hogy nem szoktál nyilatkozni, alig lehet rólad találni bármit az interneten?

– Azt érzem, hogy mi saját magunkat kiadjuk a színpadon, ami pedig megmarad, az legyen az enyém.

– Ezt nagyon tudatosan kezeled, de a pályádat tekintve, a mostani tudásoddal, van olyan, amit már másképp csinálnál?

– Nincs. Sokszor, sokan mondták, hogy egy adott szerep nem nekem való, ezt vagy azt később vagy korábban kell énekelni, de utólag egyik szerepemet sem bánom, mindből tanultam – a Nabuccóból például azt, hogy többet ne énekeljek hősbaritont.

– Miért lettél énekes?

– Makóról származom, édesapám mezőgazdasági gépszerelő, édesanyám műtős szakasszisztens volt, a családi hátteremből tehát nem következett egyenesen ez a pálya, ennek ellenére mindenben támogattak. Éppen ezért bennem a mai napig az van, hogy ameddig elérek, annak nagyon örülök. Mikor felvettek a Szegedi Tudományegyetemre és a Szegedi Szabadtéri Játékok kórusában énekelhettem, azt gondoltam, hogy ez a maximum, elértem, amit Makóról el lehet. Aztán minden következő lépcsőfoknál boldog voltam, ez is sikerült.

– Mikor kezdtél foglalkozni a zenével, az énekléssel?

– Nem kiskoromtól tanultam, hanem 10–12 évesen jelent meg az életemben a zene. Templomban gitározgattam meg a tábortűz mellett, beat miséket csináltunk, illetve tubás voltam egy zenekarban. Busa Tamás operaénekes akkor még makói kántor volt, és az ő javaslatára kezdtem zongorázni és 16–17 évesen énekelni tanulni. Minden héten a templomban voltam, énekeltem a misének a részeit az ő kántorsága alatt. Nagyon jó kapcsolatban voltunk, amire nem a baráti a jó szó, inkább apafigurának mondanám. Teljes volt a bizalmam iránta.

–Milyen pályára készültél eredetileg?

– Földrajz- és hittantanár szakra szerettem volna jelentkezni az SZTE-n, de nem indult abban az évben, csak az ének-hittan tanár, így jött a képbe komolyabban az éneklés. Ugyan akkor már énekelgettem, de nem tudtam, mi lesz belőle, mire megyek vele. A zongora miatt tanultam szolfézst, és bár nem álltam azon a szinten, hogy felvegyenek, de merész voltam, és végül sikerült.

– Mikor vált egyértelművé, hogy ez az életed, az énekléssel fogsz foglalkozni? Az operával mikor találkoztál először?

– 1999 augusztusában, 21 éves koromban a Szegedi Szabadtérin, mikor Kerényi Miklós Gábor rendezésében a Hoffmann meséi kórusában énekeltem.

– Előtte nem is hallgattál operát, lemezekről sem?

– Nem.

– Mi volt az, ami a Szabadtérin ennyire megfogott benne?

– A színpad. Az, hogy minden egyben van. Az opera az a műfaj, amelyikben minden van: énekesek, táncosok, kórus, zenekar, de van olyan is, hogy egyetlen ember áll a színpadon, vagy épp kétszázan vannak fent egyszerre.

– Előtte jártál színházba?

– Nem, utána viszont mint a bolond. A kortárs balettelőadásoktól kezdve az operaelőadásokon át a prózai előadásokig. Tanulóként ingyen mehettünk be, így nonstop bejártunk. Műfajtól függetlenül mindent megnéztem, habzsoltam mindent, ami elém került.

– Szerinted mi az oka ennek a kapcsolódásnak? Hogy egyszer csak a semmiből magával ragadott, és nem is akartál többé mással foglalkozni, pedig nem volt előtted ilyen jellegű családi példa, szakmai háttér.

– Nem tudom, de hiszek az eleve elrendeltetésben. Szerintem én akkor megtaláltam az életemnek azt a szegmensét, amiben boldognak éreztem magam. Ez nem lehetett volna másképp.

– Értem, hogy minden megmászott lépcsőfoknak örültél, de amikor a kórusban énekeltél, gondoltál arra, hogy szólistaként is szeretnél színpadra lépni?

– Álmodoztam róla, hogy milyen jó lenne, ha adódna lehetőségem, de akkor még elérhetetlennek tűnt.

– Emlékszel olyan szerepre, amelyiknek ott voltál a közelében kórustagként, és azt érezted, hogy azt szeretnéd?

– Az első ilyen szerep Petúr volt, mikor a Bánk bánban énekeltem. Ebben az előadásban láthattam Gyimesi Kálmánt Tiborc szerepében, és azt éreztem, hogy azt szeretném én is, amit ő csinál a színpadon.

– Szerinted fiatalon mitől érzi meg azt az ember, hogy egy hatalmas kvalitású művész áll mellette? Te, aki nem 6 éves korod óta jártál színházba, nem nevelték beléd, hogy ez azért jó, az meg azért, tiszta lappal érkeztél. Számodra mik az egyértelmű jelek?

– Engem mindig is az ragadott meg, hogy az adott ember mennyire hiteles a színpadon. Ezt láttam Gyimesi Kálmánban és Andrejcsik Istvánban is. Természetesen az operában az elénekelt dallam az első, de ha őszinte és hiteles az alakítás, az nekem mindennél többet jelent. Lehet, hogy ezért is vagyok néha elnéző magammal.

– Milyen területen, vagy elnéző magaddal?

– Hogy hiába mondták, hogy ne énekeljem el ezt vagy azt a szerepet, én akkor is elénekeltem. Ugyanis én mindegyikben látom a szépséget. Ott van a Don Giovanni opera. Csináltam belőle Komtúrt, Masettót, Don Giovannit és Leporellót is, mert mindegyikben van olyan szépség, olyan fajta dallam, együttes vagy akár maga a karakter, ami izgat, amire nem tudok nemet mondani.

– Tehát ez a habzsolás benned maradt akkor?

– Az bennem.

– Gondolom, ezt a „mindig hitelesnek lenni” vonalat erősítette a Kovalik Balázzsal való találkozás is a Zeneakadémián.

– Hogyne. Eszközöket adott a kezembe ahhoz, hogy hogyan tudok hitelessé válni a színpadon.

– Ezt hogyan kell elképzelni?

– Maga a metodikája erre épült. Megtanultuk, hogyan tudunk kifejezni érzelmeket a testünkkel, levetkőzni a gátlásokat, hogy a valódi érzelmek megszülethessenek, és mindez lejöjjön a színpadról.

– Miután kikerültél Kovaliktól, elterjedt rólad, hogy az ország összes színházában jelen vagy. Egyszerre. Szakmán belül legendák szólnak az autóútjaidról: a híres Győr-Szeged-Miskolc vagy Debrecen három- és négyszögek két nap alatt. Nyilván hízelgő, ha az embert mindenhová hívják, de mégis mi vitt rá arra, hogy ezt végigcsináld, több száz kilométert utazz minden nap?

– Valószínűleg a korábban említett habzsolás. Senki nem kényszerített rá, utólag kiszámolva anyagilag sem érte meg, de jólesett, hogy szeretnek, visszahívnak és évről évre, folyamatosan sikerül hozni az elvárt szintet. Lehet, hogy arról van szó, hogy magamnak akartam bizonyítani, hogy már nincs Magyarországon olyan hely, ahol én nem énekeltem.

– Tehát, hogy a habzsolás mellett van egy ilyesfajta megfelelési vágy is.

– Az mindig. Meg kell felelni. Mindenkinek meg kell felelni, az igazgatóknak, a zenei igazgatóknak, a partnereknek, a jelmeztervezőnek, elfogadni bármennyi baromságot is akaszt rám. Például egy jelmez esetében, ha a koncepcióba belefér, akkor velem bármit csinálhatnak. Bármit rám rakhatnak, mert akkor abban látok fantáziát vagy kihívást, hogy milyen mozgásokat lehet benne megcsinálni. A jelmeztervezők ezért szeretnek.

– Volt két nagy autós baleseted a vidéki színházi utazásaid kapcsán. Mit jelzett ez számodra?

– Az első az még nem okozott nagy dolgot, mentem tovább, azt még nem éreztem jelnek. A mostani, a pandémia előtti, erőteljesen ráébresztett arra, hogy most kell megállni, mert ez most már tényleg visszaélés mindennel. Az ilyen típusú embernek ez a nagy problémája. Mármint annak, aki úgy habzsolja az életet, és a szerepeket, mint én, hogy nem tud megállni. Én szerencsés vagyok, mert túléltem. De hány színészt vagy énekest tudok, aki viszont nem élte túl? Meggyőződésem, hogy ők is azt érezték, mint én: menni, menni, csinálni és ettől érezni jól magamat. Egyik szerep, másik szerep, kihívások itt-ott, ebben ezt csinálhatom, a másikban az ellenkezőjét, Szegeden a Rossini Figaróját, miközben Miskolcon Mozartét. Milyen érzés, hogy mész 300 kilométert, és egyik Figaro szerepből a másikba ugrasz aznap! Igen, ez egészségtelen volt. Hála Istennek túljutottam, átgondoltam, túléltem.

– Minden énekes jár énektanárhoz, szerintem mégis saját magának kell rájönnie, merre érik, alakul a hangja, figyelnie önmagát. Te ezt mennyire csinálod tudatosan?

– Számomra csak akkor születik meg a szerep, hogyha az énekléssel nem kell foglalkoznom, az automatikus, az a kifejező eszközöm. Ha arra kell figyelnem, hogy ott most kijön-e az a magasság, akkor sérül a szerep. Akkor ott kell hagyni, többet nem szabad azt énekelni.

– Mondasz ilyen szerepet, amelyiknél egyszer csak érezted, hogy ezt most már nem kell csinálnod többet?

– Rossini, Sevillai Figaro, Nabuccóban a címszerep, a Traviatában Germont.

– Mikor jöttél rá?

– Azonnal. Elmentem a bemutatóig, nem csak azért, mert elvállaltam és nem hagyok ott senkit, hanem azért, mert azt gondolom, hogy lehetőséget kell adni annak, hogy az előadásra megérik. Persze ez többnyire önámítás, mert a nézőközönség plusz stresszhordozó, de azért bizakodom annyira, hogy adok lehetőséget ezeknek a szerepeknek, viszont ha úgy jövök ki abból a produkcióból, hogy érzem, hogy ez nem nekem való, akkor soha többé nem vállalom el a szerepet.

– Van olyan kollégád a korosztályodból, akit ha látsz, azt érzed, előrébb tart nálad, és ez inspirál? Azért kérdezem, mert szerintem rendkívül motiváló, ha találkozol valakivel, aki veled egyidős és azt látod, hogy ha ő meg tudja csinálni, akkor te is. Fontosak a nagy elődök, de mégis a konkurenciához mérjük magunkat.

– A korosztályomból mindig ámulattal nézem például Mester Vikit. Valószínűleg azért, mert egyszerűen ő még gátlástalanabb tud lenni a színpadon, még több változatosságot és színt tud felmutatni. Elsőre ő ugrott be, de Herczenik Annát is említhetném. De most jönnek a fiatalok. Például úgy elkezdtem kaparni, amikor Pataki Bence bejött a színpadra a Bohéméletben, mert egy olyan lendületet hozott, hogy csak kapkodtam a fejemet, hogy össze kéne szednem magamat! Lehet, hogy nekem pont ennyit meg kellett élnem és 40 fölé kellett érnem, mert a fiatalok most nőttek föl akkorára, hogy már engem tart fiatalon a velük való munka.

– Van most olyan szerep, feladat, amit kifejezetten szeretnél megkapni?

– Nagy álmom Wagner és az orosz szerzők.

– De azért kifejezetten érdekelnek a Wagner-féle német nagy falatok.

– Igen. Sokan mondták, hogy az éneklés olyan, mint a sport. Az ember a sportban is kíváncsi a saját végleteire, határaira.

– Hogy érzed, nem érted még el a hangod határait?

– Az biztos.

– Ez jó hír.

– Csinálni kell, menni kell előre, és kideríteni. Az álmaimban az, hogy külföldön énekeljek, ugyanúgy megvan, mint bárki másnak, én is álmodozom, és ha úgy alakul az élet, akkor majd megyek, ha nem, akkor nem, de nem fogok búsulni.

– De egy Wagner azért jól jönne?

– Így van. Az adottságaim kiderítése, a kvalitásom végéig elmenni szerepileg. Ez sokkal jobban érdekel, mint hogy Párizsban, Londonban vagy akárhol énekeljek. Ez az én kihívásom.