TARJÁN TAMÁS: ÉLETRE SZÓLÓ NYOM

A második életmű. Székely Gábor és a színházcsinálás iskolája

A kötet nem idolt igyekszik faragni, hanem az idővel és alkalommal a saját szilárd emberi–alkotói–morális középpontja körül mozgó és szükségképp változó, ritka kvalitású művészt jellemez.

A vegyes műfajú (beszélgetésekből, tanulmányokból, esszékből, vallomásokból, levelekből, dokumentumokból) szerveződő kötet zárószavait a szerkesztők (Jákfalvi Magdolna, Nánay István, Sipos Balázs) 2016. május 26-ra, Székely Gábor hetvenkettedik születésnapjára dátumozták. Ezen a napon tartották a könyvpremiert is, a rendező pályáján alighanem legfontosabb szerepet játszó színházban, a Katonában. A személyesség – tisztelet, szeretet, kötődés, köszönet – e szálait a kiadványban szerencsésen keresztezik a tárgyilagosság, a sokfelé pillantó emlékezés, töprengés, alkalmanként a kritika szálai.

A második életmű arra utal, hogy a portretizáló alak- és pályarajz homlokterében Székely színházpedagógiai munkássága, főiskolai-egyetemi (elsősorban rendezőképző) tanári tevékenysége, színésznevelő-színészvezető képességének sajátszerűsége, a színházcsinálás tanítható, tanítandó összetevői állnak. Ezeknek specifikus Székely Gábor-i gyakorlatához, módszertanához, jelentős eredményeihez léphetünk közelebb. Az iskolateremtéshez mint második életműhöz. A négy nagy fejezet közül kettő (Metódusok; Tanítványok)ide fókuszál. Mivel a szerkesztők világosan érzékelték a tényt: a közelmúltban lezárult hosszú oktatói pályaszakasz elválaszthatatlan a sajnálatosan korán beszegett első életműtől, a rendezői oeuvre-től, a harmadik fejezet már átvezet-visszavezet ebbe a körbe (A rendezés pedagógiája). A negyedik Székely színházi működésének főbb állomásait tárja fel részletesen, a kardinális előadások közül nem keveset külön kiemelve (Színházak), akár messziről indító remek kommentárokban. (Jákfalvi, Nánay, valamint Kékesi Kun Árpád elemzései mellé így társul Duró Győzőtől a Bulgakov Menekülésének filológiai problémái, Forgách Andrástól A Petri-féle Molière Székely Gábor módra, hasábburgonyával.)

Milyen egyéniség (rendezőként, tanárként) az újabb magyar színházművészet egyik kiemelkedő alkotója? Soroljunk fel a könyv szerzőinek és megszólalóinak jellemző kulcsszavaiból néhányat, utalásszerű oldalszám-hivatkozásokkal (szinonimáival együtt mindegyik jelző sokszor előfordul). Maximalista, rendkívül igényes (182, 206). Mániákus (108, 326). Szemérmes (144, 181), tapintatos (138). Hiteles, önadekvát, önreflexív, bölcs, roppant művelt; „etalon” (139, 146, 156, 182, 184 – „Egész lényével azt sugallta, hogy itt vagyok, ez vagyok, ezt tudom, ha tudtok ezzel valamit kezdeni, jó, ha nem, nem.”). Egyik mániája, tanári origója a darabértelmezésben aprólékosan tisztázott, a színrevitelben nyomatékosított történet primátusa, a felfogása szerint összetett, ám „alapvetően szövegcentrikus” színház érdekében (108, 113, 118, 153). Képzőművészeti ismeretekkel bíró térvarázsló, aki a világítással is mesterien alakítja a mindig mobil teret (119, 252). Sokszor „megnyúzza”, elcsigázza diákjait, munkatársait, de ezt megszenvedi ő is; a bemutató előtti napokban hirtelen visszahúzódással feledteti a próbafolyamat bugyrait, szuverén művészeket küld a boldog színpadi megmutatkozás felé (206, 222).

Folytathatnánk a sort. Az egymástól független ismétlődések (mintegy negyven személy formál véleményt magnószalag vagy toll segítségével) meggyőzően hatnak a Székelyt és tevékenységét uraló állandókról; az ellentétezések a pró és kontra oldal érvényét is emelik. Például a „térvarázsló” sosem kért szcenikusaitól konkrét díszletet, jelmezt. Van, aki úgy emlékszik: „A próbákon Székelynek be nem áll a szája”, van, aki úgy: „Próba közben csak ritkán szólt közbe.”

A kötet nem idolt igyekszik faragni, hanem az idővel és alkalommal a saját szilárd emberi–alkotói–morális középpontja körül mozgó és szükségképp változó, ritka kvalitású művészt jellemez. A szerkesztők óvakodtak a Székely egykori növendékeivel, munkatársaival folytatott beszélgetésekben bármelyik tanítvány vagy kolléga „nagyobb” igazát sugalmazni. Általában is: közölnek, tudósítanak, dokumentálnak, és nem állást foglalnak, döntenek. (Technikailag ez vezethet suta szövegekhez is. A Beszélgetés az első Székely-osztállyal című írásban az egész kötet ötletgazdája és fő szorgalmazója, Bodó Viktor elindítja a diskurzust, az egyik szerkesztő-beszélgetőtárs aktívan részt vesz benne, a másik kettő fel sem bukkan. Kissé felborul, töredezetté válik a gondolatfűzés. Más vonatkozásban okozhat gondokat az utólagos jegyzetelés, nem jegyzetelés vagy nem pontos jegyzetelés. S ha már a kötet szeplőinél tartunk: csúsztak be elírások. Egy közülük: Huszár László a 195. oldal fényképén Székely szolnoki Sirály-rendezésének Trigorinja, a 196. oldal szövegében Trepljovja. A hasznos, fontos és tanulságos Függelék szerint – Székely Gábor színházi, televíziós és rádiós rendezései, szereposztással – az előbbi a helyes közlés.)

Aki forgatja a jól forgatható, ízléses könyvet (tervező: Czeizel Balázs), ne tévessze szem elől az imént már futólag említett időtényezőt. A közlemények jobbára 2015-ben, e gyűjtemény számára keletkeztek. De nem mindegyik. Beválogattak (utólag jegyzetelt) 1985-ös, 1986-os, (átdolgozott) 1987-es, 1996-os, 1998-as, (2008-ban megalapozott) 2011-es, 2012-es textusokat is. Székely Gábor alkatából, A második életmű célkitűzéseiből, szerkesztésmódjából ered, hogy maga Székely szinte csak közvetve hallatja hangját (Radnóti Zsuzsa–Székely Gábor: Utazások Örkény Istvánnal; Ring Orsolya–Székely Gábor: „Furcsa világban éltünk”), illetve régebbi megfogalmazásokkal. Ugyan a kötet egyik pillérét adó A mai magyar színházról – tíz tételben című reflexióinál többször hangsúlyozódik: 1986-ban járunk, mégsem szabad elfelejtenünk: akkor Székely nem a mára megvalósult épületről és színházról írta, hogy „Az az érzésem, […] a nemzet nem fogja a maga Nemzeti Színházának tekinteni”. Óhaja – Kis kamaraszínházakra lenne szükség – napjainkra „túlteljesült”, s ez a szféra (is) rengeteg (új) nehézséggel néz szembe. E körképben tévesztés is akad: „Magyarországon három évtizede új társulat, a nyíregyházi és a zalaegerszegi színház, valamint a budapesti Katona József Színház társulatán kívül, nem jött létre” – kifelejtődött a Huszonötödik Színház, jelen időben pedig nem értelmezhető a mondat (játszik színház Sopronban, Szombathelyen stb.; meg is szűnt nem egy).

Székely önmagáról formált, erős öntudatú és erős önkritikájú képzeteit különböző szöveghelyekről gyűjthetjük be: „…talán annyit elmondhatunk, hogy előadásaimban jók voltak, vagy nagyon jók voltak a színészek”; rendezései(m) világa általában „nagyon sötét”; kevésbé sikerült munkái(m) a Lángeszű szerelmesek, az Athéni Timon, a Troilus és Cressida, részben az Ahogy tetszik. Amit róla mondanak, sajátos puzzle-ként rakja ki jelentéseit (mint tanár ügyet sem vetett számos világszínházi tendenciára – ő volt az, aki többek között Strehlerre irányította a figyelmet stb.).

Dicséret és bírálat, elégedettség és elégedetlenség között sokárnyalatúak az átmenetek, s ettől (is) összességében a gyűjtemény ugyanúgy hiteles, ahogy Székelyt mindenki annak nevezi. Az ügyetlenebb megszólalások szintén tanulságosak. Első rendező osztályának egyik növendéke feleleveníti, hogy az Emigránsokat próbáló Székelyt a két sztárszínész, Garas Dezső és Avar István a tragikus darabértelmezés felől a komikus játszásirányba akarta kényszeríteni, ezért a főpróbahét elején „elkezdték játszani a maguk vígjátéki változatát. Székely látta, hogy ez most így fog lemenni. Baromi jókat röhögött. Aztán eljött a darab vége, ahol az egyik felköti magát. A két színész megtorpant. Nem lehetett befejezni azzal az olvasattal, amivel ők…” Székely ez esetben kivárásra játszó, empatikus fölényű gyakorlata aligha dominálhatott, hiszen aki „felköti” magát a Mrożek-színműben, nevetségesen ki is lép a hurokból (mint erre a 293. oldal fotója már-már tanúság), vagyis a komikum révén a két színész éppenséggel elérhette volna célját.

Szinte valamennyi mozaikdarab érdekes. A Nemzeti Színházban hirtelen pozícióba került „Gáborok”, Székely és Zsámbéki (és Szolnokról, Kaposvárról szerződtetett színészeik) társulati harca, a (főleg, de nem kizárólag rendszerváltás előtti) politikai játszmák, a röpke információk és sejtetések (miért vállalta – penzum is lehetett persze – Székely a számára idegen Gyárfás Miklós-darab, a Lángeszű… rendezését). A legélénkebb ráhangolódással a rendező-tanítványok véleményeit, vallomásait kellene követnünk, szavaik és vallomásaik természetesen nélkülözhetetlenek (pusztán a felsőfokú rendezőképzés anomáliáiról is). A beszélgetések viszont a már jelzett szerkesztési-lejegyzési okokból némileg repedezettek, Bodó Viktor, Sipos Balázs, Bagossy László, Hargitai Iván, Simon Balázs, Rusznyák Gábor, Forgács Péter, Schilling Árpád, Göttinger Pál és Dömötör András önálló szövegei pedig sokszor a fogalmazás ötleteivel, artisztikumával igyekeznek leplezni, hogy a Székely-személyiség és a Székely-módszer leírása a tanítványok erejét is meghaladhatja. Bár nem kevés az a felismerés sem, hogy Székely „önmagát tanítja”, tananyaga „ő maga” – a tudásával, a viaskodásaival, fedett és mégis egyértelmű társadalmi elköteleződésével, problémaérzékenységével és erkölcsével. Ezért a harmadik és negyedik fejezet, tehát az „első életmű” tablója felülmúlja a tanár–tanítvány viszonylat százötven oldalát. Székellyel szemben tanítványai sorából Schilling és Simon a legkritikusabb, Novák Eszter a legmegértőbben kötődő.

Új, értékes színháztörténeti forrásunk vállalja, hogy nem old meg „titkokat” (Székely váratlan távozása a Katonából; a rendezői tevékenység felszámolásának miértje; pedagógiai „egyszeregye”). Az egymásra vetülő szövegek metszéspontján egy kiemelkedő rendező-művészt látunk, akinek Örkény-ősbemutatókat, klasszikusok újraértelmezését, Spiró-rádiójátékokat és sok mást köszönhetünk. Aki Füst Milán Boldogtalanokjában találta meg legfőbb rendezői és tanári ihletését. Magában a szóban és tartalmában is – a boldogságra született ember boldogtalanságának társadalmi és egyéni okait keresve. Aki – Csomós Mari mintha mások nevében is mondaná – „életre szóló nyomot hagy” azokban, akikkel közös az útja, s akik rendezői és pedagógiai munkásságának javaiból részesülnek.

A második életmű – Székely Gábor és a színházcsinálás iskolája. Szerkesztette: Jákfalvi Magdolna, Nánay István, Sipos Balázs, Balassi – Arktisz, 2016, 399 oldal, fűzött, 3500 Ft