Ugrás a fő tartalomra

Most épp ez

Ördögkatlanos karszalag felerősítése csak védettségi igazolvánnyal!

A KARSZALAGOT CSAK A VÉDETTSÉGI IGAZOLVÁNY ÉS A HOZZÁ TARTOZÓ SZEMÉLYAZONOSSÁG ELLENŐRZÉSE UTÁN TEHETJÜK FEL - SZEMÉLYESEN AZ ILLETŐ CSUKLÓJÁRA. (AZAZ KARSZALAG TŐLÜNK MÁSHOGY NEM KERÜLHET KI, CSAK CSUKLÓRA LEVEHETETLENÜL RÁERŐSÍTVE. PÁROS BÉRLET ESETÉN IS MINDKÉT EMBERNEK OTT KELL LENNI AZ ÁTVÉTELKOR.) EBBEN NINCS MOZGÁSTERÜNK, NEM MÉRLEGELHETÜNK. A KARSZALAG SÉRTETLENSÉGE IGAZOLJA MAJD A FESZTIVÁL IDEJE ALATT, HOGY AZ ADOTT LÁTOGATÓ ESETÉBEN EZ AZ AZONOSÍTÁS ÉS VÉDETTSÉG-ELLENŐRZÉS MEGTÖRTÉNT. KÖSZÖNJÜK, HOGY EBBEN (A MINDANNYIUNKNAK MACERÁS) ÜGYBEN MEGÉRTŐEN EGYÜTTMŰKÖDTÖK MUNKATÁRSAINKKAL - ESSÜNK TÚL EZEN, ÉS AZTÁN JÖHESSEN VÉGRE A FESZTIVÁL! Forrás: www.ordogkatlan.hu

TARJÁN TAMÁS: ÉLETRE SZÓLÓ NYOM

A második életmű. Székely Gábor és a színházcsinálás iskolája

A kötet nem idolt igyekszik faragni, hanem az idővel és alkalommal a saját szilárd emberi–alkotói–morális középpontja körül mozgó és szükségképp változó, ritka kvalitású művészt jellemez.

A vegyes műfajú (beszélgetésekből, tanulmányokból, esszékből, vallomásokból, levelekből, dokumentumokból) szerveződő kötet zárószavait a szerkesztők (Jákfalvi Magdolna, Nánay István, Sipos Balázs) 2016. május 26-ra, Székely Gábor hetvenkettedik születésnapjára dátumozták. Ezen a napon tartották a könyvpremiert is, a rendező pályáján alighanem legfontosabb szerepet játszó színházban, a Katonában. A személyesség – tisztelet, szeretet, kötődés, köszönet – e szálait a kiadványban szerencsésen keresztezik a tárgyilagosság, a sokfelé pillantó emlékezés, töprengés, alkalmanként a kritika szálai.

A második életmű arra utal, hogy a portretizáló alak- és pályarajz homlokterében Székely színházpedagógiai munkássága, főiskolai-egyetemi (elsősorban rendezőképző) tanári tevékenysége, színésznevelő-színészvezető képességének sajátszerűsége, a színházcsinálás tanítható, tanítandó összetevői állnak. Ezeknek specifikus Székely Gábor-i gyakorlatához, módszertanához, jelentős eredményeihez léphetünk közelebb. Az iskolateremtéshez mint második életműhöz. A négy nagy fejezet közül kettő (Metódusok; Tanítványok)ide fókuszál. Mivel a szerkesztők világosan érzékelték a tényt: a közelmúltban lezárult hosszú oktatói pályaszakasz elválaszthatatlan a sajnálatosan korán beszegett első életműtől, a rendezői oeuvre-től, a harmadik fejezet már átvezet-visszavezet ebbe a körbe (A rendezés pedagógiája). A negyedik Székely színházi működésének főbb állomásait tárja fel részletesen, a kardinális előadások közül nem keveset külön kiemelve (Színházak), akár messziről indító remek kommentárokban. (Jákfalvi, Nánay, valamint Kékesi Kun Árpád elemzései mellé így társul Duró Győzőtől a Bulgakov Menekülésének filológiai problémái, Forgách Andrástól A Petri-féle Molière Székely Gábor módra, hasábburgonyával.)

Milyen egyéniség (rendezőként, tanárként) az újabb magyar színházművészet egyik kiemelkedő alkotója? Soroljunk fel a könyv szerzőinek és megszólalóinak jellemző kulcsszavaiból néhányat, utalásszerű oldalszám-hivatkozásokkal (szinonimáival együtt mindegyik jelző sokszor előfordul). Maximalista, rendkívül igényes (182, 206). Mániákus (108, 326). Szemérmes (144, 181), tapintatos (138). Hiteles, önadekvát, önreflexív, bölcs, roppant művelt; „etalon” (139, 146, 156, 182, 184 – „Egész lényével azt sugallta, hogy itt vagyok, ez vagyok, ezt tudom, ha tudtok ezzel valamit kezdeni, jó, ha nem, nem.”). Egyik mániája, tanári origója a darabértelmezésben aprólékosan tisztázott, a színrevitelben nyomatékosított történet primátusa, a felfogása szerint összetett, ám „alapvetően szövegcentrikus” színház érdekében (108, 113, 118, 153). Képzőművészeti ismeretekkel bíró térvarázsló, aki a világítással is mesterien alakítja a mindig mobil teret (119, 252). Sokszor „megnyúzza”, elcsigázza diákjait, munkatársait, de ezt megszenvedi ő is; a bemutató előtti napokban hirtelen visszahúzódással feledteti a próbafolyamat bugyrait, szuverén művészeket küld a boldog színpadi megmutatkozás felé (206, 222).

Folytathatnánk a sort. Az egymástól független ismétlődések (mintegy negyven személy formál véleményt magnószalag vagy toll segítségével) meggyőzően hatnak a Székelyt és tevékenységét uraló állandókról; az ellentétezések a pró és kontra oldal érvényét is emelik. Például a „térvarázsló” sosem kért szcenikusaitól konkrét díszletet, jelmezt. Van, aki úgy emlékszik: „A próbákon Székelynek be nem áll a szája”, van, aki úgy: „Próba közben csak ritkán szólt közbe.”

A kötet nem idolt igyekszik faragni, hanem az idővel és alkalommal a saját szilárd emberi–alkotói–morális középpontja körül mozgó és szükségképp változó, ritka kvalitású művészt jellemez. A szerkesztők óvakodtak a Székely egykori növendékeivel, munkatársaival folytatott beszélgetésekben bármelyik tanítvány vagy kolléga „nagyobb” igazát sugalmazni. Általában is: közölnek, tudósítanak, dokumentálnak, és nem állást foglalnak, döntenek. (Technikailag ez vezethet suta szövegekhez is. A Beszélgetés az első Székely-osztállyal című írásban az egész kötet ötletgazdája és fő szorgalmazója, Bodó Viktor elindítja a diskurzust, az egyik szerkesztő-beszélgetőtárs aktívan részt vesz benne, a másik kettő fel sem bukkan. Kissé felborul, töredezetté válik a gondolatfűzés. Más vonatkozásban okozhat gondokat az utólagos jegyzetelés, nem jegyzetelés vagy nem pontos jegyzetelés. S ha már a kötet szeplőinél tartunk: csúsztak be elírások. Egy közülük: Huszár László a 195. oldal fényképén Székely szolnoki Sirály-rendezésének Trigorinja, a 196. oldal szövegében Trepljovja. A hasznos, fontos és tanulságos Függelék szerint – Székely Gábor színházi, televíziós és rádiós rendezései, szereposztással – az előbbi a helyes közlés.)

Aki forgatja a jól forgatható, ízléses könyvet (tervező: Czeizel Balázs), ne tévessze szem elől az imént már futólag említett időtényezőt. A közlemények jobbára 2015-ben, e gyűjtemény számára keletkeztek. De nem mindegyik. Beválogattak (utólag jegyzetelt) 1985-ös, 1986-os, (átdolgozott) 1987-es, 1996-os, 1998-as, (2008-ban megalapozott) 2011-es, 2012-es textusokat is. Székely Gábor alkatából, A második életmű célkitűzéseiből, szerkesztésmódjából ered, hogy maga Székely szinte csak közvetve hallatja hangját (Radnóti Zsuzsa–Székely Gábor: Utazások Örkény Istvánnal; Ring Orsolya–Székely Gábor: „Furcsa világban éltünk”), illetve régebbi megfogalmazásokkal. Ugyan a kötet egyik pillérét adó A mai magyar színházról – tíz tételben című reflexióinál többször hangsúlyozódik: 1986-ban járunk, mégsem szabad elfelejtenünk: akkor Székely nem a mára megvalósult épületről és színházról írta, hogy „Az az érzésem, […] a nemzet nem fogja a maga Nemzeti Színházának tekinteni”. Óhaja – Kis kamaraszínházakra lenne szükség – napjainkra „túlteljesült”, s ez a szféra (is) rengeteg (új) nehézséggel néz szembe. E körképben tévesztés is akad: „Magyarországon három évtizede új társulat, a nyíregyházi és a zalaegerszegi színház, valamint a budapesti Katona József Színház társulatán kívül, nem jött létre” – kifelejtődött a Huszonötödik Színház, jelen időben pedig nem értelmezhető a mondat (játszik színház Sopronban, Szombathelyen stb.; meg is szűnt nem egy).

Székely önmagáról formált, erős öntudatú és erős önkritikájú képzeteit különböző szöveghelyekről gyűjthetjük be: „…talán annyit elmondhatunk, hogy előadásaimban jók voltak, vagy nagyon jók voltak a színészek”; rendezései(m) világa általában „nagyon sötét”; kevésbé sikerült munkái(m) a Lángeszű szerelmesek, az Athéni Timon, a Troilus és Cressida, részben az Ahogy tetszik. Amit róla mondanak, sajátos puzzle-ként rakja ki jelentéseit (mint tanár ügyet sem vetett számos világszínházi tendenciára – ő volt az, aki többek között Strehlerre irányította a figyelmet stb.).

Dicséret és bírálat, elégedettség és elégedetlenség között sokárnyalatúak az átmenetek, s ettől (is) összességében a gyűjtemény ugyanúgy hiteles, ahogy Székelyt mindenki annak nevezi. Az ügyetlenebb megszólalások szintén tanulságosak. Első rendező osztályának egyik növendéke feleleveníti, hogy az Emigránsokat próbáló Székelyt a két sztárszínész, Garas Dezső és Avar István a tragikus darabértelmezés felől a komikus játszásirányba akarta kényszeríteni, ezért a főpróbahét elején „elkezdték játszani a maguk vígjátéki változatát. Székely látta, hogy ez most így fog lemenni. Baromi jókat röhögött. Aztán eljött a darab vége, ahol az egyik felköti magát. A két színész megtorpant. Nem lehetett befejezni azzal az olvasattal, amivel ők…” Székely ez esetben kivárásra játszó, empatikus fölényű gyakorlata aligha dominálhatott, hiszen aki „felköti” magát a Mrożek-színműben, nevetségesen ki is lép a hurokból (mint erre a 293. oldal fotója már-már tanúság), vagyis a komikum révén a két színész éppenséggel elérhette volna célját.

Szinte valamennyi mozaikdarab érdekes. A Nemzeti Színházban hirtelen pozícióba került „Gáborok”, Székely és Zsámbéki (és Szolnokról, Kaposvárról szerződtetett színészeik) társulati harca, a (főleg, de nem kizárólag rendszerváltás előtti) politikai játszmák, a röpke információk és sejtetések (miért vállalta – penzum is lehetett persze – Székely a számára idegen Gyárfás Miklós-darab, a Lángeszű… rendezését). A legélénkebb ráhangolódással a rendező-tanítványok véleményeit, vallomásait kellene követnünk, szavaik és vallomásaik természetesen nélkülözhetetlenek (pusztán a felsőfokú rendezőképzés anomáliáiról is). A beszélgetések viszont a már jelzett szerkesztési-lejegyzési okokból némileg repedezettek, Bodó Viktor, Sipos Balázs, Bagossy László, Hargitai Iván, Simon Balázs, Rusznyák Gábor, Forgács Péter, Schilling Árpád, Göttinger Pál és Dömötör András önálló szövegei pedig sokszor a fogalmazás ötleteivel, artisztikumával igyekeznek leplezni, hogy a Székely-személyiség és a Székely-módszer leírása a tanítványok erejét is meghaladhatja. Bár nem kevés az a felismerés sem, hogy Székely „önmagát tanítja”, tananyaga „ő maga” – a tudásával, a viaskodásaival, fedett és mégis egyértelmű társadalmi elköteleződésével, problémaérzékenységével és erkölcsével. Ezért a harmadik és negyedik fejezet, tehát az „első életmű” tablója felülmúlja a tanár–tanítvány viszonylat százötven oldalát. Székellyel szemben tanítványai sorából Schilling és Simon a legkritikusabb, Novák Eszter a legmegértőbben kötődő.

Új, értékes színháztörténeti forrásunk vállalja, hogy nem old meg „titkokat” (Székely váratlan távozása a Katonából; a rendezői tevékenység felszámolásának miértje; pedagógiai „egyszeregye”). Az egymásra vetülő szövegek metszéspontján egy kiemelkedő rendező-művészt látunk, akinek Örkény-ősbemutatókat, klasszikusok újraértelmezését, Spiró-rádiójátékokat és sok mást köszönhetünk. Aki Füst Milán Boldogtalanokjában találta meg legfőbb rendezői és tanári ihletését. Magában a szóban és tartalmában is – a boldogságra született ember boldogtalanságának társadalmi és egyéni okait keresve. Aki – Csomós Mari mintha mások nevében is mondaná – „életre szóló nyomot hagy” azokban, akikkel közös az útja, s akik rendezői és pedagógiai munkásságának javaiból részesülnek.

A második életmű – Székely Gábor és a színházcsinálás iskolája. Szerkesztette: Jákfalvi Magdolna, Nánay István, Sipos Balázs, Balassi – Arktisz, 2016, 399 oldal, fűzött, 3500 Ft