Ugrás a fő tartalomra

Most épp ez

Ördögkatlanos karszalag felerősítése csak védettségi igazolvánnyal!

A KARSZALAGOT CSAK A VÉDETTSÉGI IGAZOLVÁNY ÉS A HOZZÁ TARTOZÓ SZEMÉLYAZONOSSÁG ELLENŐRZÉSE UTÁN TEHETJÜK FEL - SZEMÉLYESEN AZ ILLETŐ CSUKLÓJÁRA. (AZAZ KARSZALAG TŐLÜNK MÁSHOGY NEM KERÜLHET KI, CSAK CSUKLÓRA LEVEHETETLENÜL RÁERŐSÍTVE. PÁROS BÉRLET ESETÉN IS MINDKÉT EMBERNEK OTT KELL LENNI AZ ÁTVÉTELKOR.) EBBEN NINCS MOZGÁSTERÜNK, NEM MÉRLEGELHETÜNK. A KARSZALAG SÉRTETLENSÉGE IGAZOLJA MAJD A FESZTIVÁL IDEJE ALATT, HOGY AZ ADOTT LÁTOGATÓ ESETÉBEN EZ AZ AZONOSÍTÁS ÉS VÉDETTSÉG-ELLENŐRZÉS MEGTÖRTÉNT. KÖSZÖNJÜK, HOGY EBBEN (A MINDANNYIUNKNAK MACERÁS) ÜGYBEN MEGÉRTŐEN EGYÜTTMŰKÖDTÖK MUNKATÁRSAINKKAL - ESSÜNK TÚL EZEN, ÉS AZTÁN JÖHESSEN VÉGRE A FESZTIVÁL! Forrás: www.ordogkatlan.hu

MARADNI A FALVÉDŐN

Kastélyszálló modern konyhájában akkor sem függ falvédő, ha a sütők és hűtők felett nem égett le gyújtóbombás támadás folytán az egész emelet már évekkel ezelőtt. De négy újonnan érkezett konyhafoglaló gengszter ettől még hiheti, hogy ők lejöttek a falvédőről. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Olyannyira hiheti, hogy a megbízójuktól síbolt egymillió euróból a vendéglátó luxusegység renoválását és újbóli megnyitását is tervbe veszi, sőt négyesben végezve minden munkát elérkezik a siker küszöbére. Mi lesz velük, a konyhával, a konyhában a bivaly-szuflé nevezetű ínyenc fogással, mi lesz a szállodával, „und zo dalse”? – maradjon a színmű titka. 

Parti Nagy Lajos a nagy merítőnek ismert Anders Thomas Jensen dán filmrendező 2000-es Gengszterek bandája című filmjéből merített (alap)ötlet(ek)et, hogy a Nézőművészeti Kft. felkérésének eleget tegyen. Mekkora a merőkanál? Nem különösebben fontos – Dánia, a dán tejkultúra kap egy köszönő gesztust –, hiszen nyelvében él a recept, s amit az író forralt, az szövegében mákony, a kortárs magyar dráma két évtizede bugyborgó, nadragulya-csodás nemzeti nyelve. Az egyik nemzeti nyelve. Nem sok van. Ez a PéeNeL-ház az ibusári mauzóleum óta épül egyre szilárdabbra a maga verbális-asszociatív technológiájával.

A kérdés az, mi van a nyelv-házban. A jelenetezés elsőrangú, és Göttinger Pál gondos világítási-sötétítési hangsúlyokkal élő, a színpadi járásirányokat, állás-, ülés- és fekvéspontokat tolakodás nélküli poentírozással kiemelő-ismétlő rendezése még teherbíróbbá teszi a szerkezetet: egymásba tárulnak a szcénák, egymásba az első és második rész (Keszei Borbála és Pallós Nellielőbb alufólia, utóbb vadásztrófeák és gépezetek uralta látványterve révén is). Gond akkor mutatkozik, amikor a féken tartott bohózat mellé újabb és újabb kopogtatással beköltözne a szociodráma. A (tragi)komédia tájékáról hozott négy fő- és (egyazon színész által játszott) öt mellékfigura szétugrasztja, amit ők maguk egybe terelnek. 

Horváth Lajos Ottó fülbevalós, bajuszos-szakállas, fenyegetően pipiskedő Tapaczkynéjának megjelenésétől kezdve azt kellene gondolnunk, hogy a továbbiakban betoppanó „kísértetek” igencsak materiális testi valója a tulajdonképp menekülőben dekkoló-álmodozó négy bandatag, vagy legalábbis a vezér, Pepets fantáziaszüleménye. E színházi valóságon (egy színész – öt, az „egyformaságból” előhívott szerep) azonban megbukna a fedett vígjáték tragikum-valósága. Horváth Lajos Ottó a Nézőművészeti Kft. négyesének vendégművészeként ráadásul egyre kisebb mozgásteret biztosító szerepekbe lép. A delíriumos Stüszev doktor koreografált dülöngélése, az „operáció”-epizód kabarészáma még versenyezhet a volt bába Tapaczkyné boszorka-locsogásával, a helyi kétharmados többség iker-gazemberei – a háromtagú községi képviselő-testületből a két oligarcha –, Helmutsenkó (rendőrfőnök) és Helmunffy (polgármester) azonban már sablonosabbak, és az utóbbi sablonosabb, mint az előbbi. A végére marad Poldi, aki bánná a lenyúlt egy milláját, ha bánnia kellene. Horváth mindvégig egy és öt, öt és egy, rezzenetlen és túlmozgásos, fiatal/öreg és kortalan, mesebeli és horrorisztikus. Nagyszerű szem- és pillantás-játékokkal kaszabolja a színt és a négy jómadarat, teret teremt a szike-nézésével – ám a végére csak annyi marad számára, hogy összefoglalja a gengszter-tízparancsolatot.

Általában is kissé tán aránytalan, ha kilenc alakból kettőnek a karaktere az állandó sík részegség közepette megőrzött éles, praktikus értelmen nyugszik; és valamelyest tán kevés, ha a fő- és mellékszereplőkről majdhogynem elmondható a rossz tanuló ősrégi, módosított hittanórai felelet-vicce. A négy evangélista a következő három: Ádám és Éva – aki Pepets (másfelől meg Poldi). A figurákat eleve a színészekre író Parti Nagy Lajos mind a négy kitűnő művészt „megtalálta”, s az ötödiket is. Viszont (vegyük a négyes fogatot) a szüzsében hárman a vezér árnyékai, vagy – engedékenyebben – Kapauer Pepets árnyéka, Kiscián pedig (itt egy meleg párosról van szó) Macila árnyéka. Ebből azután a színdarab legkevésbé sikerült, bár szorongató betéteiben az következik, hogy négyüknek (ilyen-olyan családi, intézeti s egyéb, sivár és siralmas múlttal) szinte csak egy sors adatott. Kétséges az is (időnként giccses), hogy hőseinket, bűntömkelegükkel, fegyverarzenáljukkal, kíméletlenségükkel együtt, „emberi arcuk” okán már-már meg kellene szeretnünk, a csúnya külvilág keresztapáihoz (és a feltételezhető egy keresztmamához) képest. Ebből az érzelmességből az írói anyag és a két részt keményen tördelő rendezés megpróbál visszavenni. Legtöbbet megint a nyelv(ezet) segít. A cselekmény „az ukrán–osztrák határon” játszódik (nem lőnénk le poént kritikus-gengszterként, ha kimondanánk: mi lehet a neve e roppant széles határ-sávnak), és a virtuóz orosz–német keverékszavak, keveréknevek (Cserjeburg és társai) folyton egy másik, elvontabb valóságba űznek az itteni valóságból. Kitsch? Кич? Nincs giccs, ahol a szótár sem erről, sem arról nem önmagára nyílik.

A köztudottan Kapának becézett Mucsi Zoltán(Kapauer; az előadást március 20-án és 21-én műsorra tűző Szkénében Kapa-bérlet is vásárolható), a Pepeként népszerű Scherer Péter (Pepets), a most Macila névre hallgató Katona László és a KisciánKovács Krisztián hibátlanra csiszolt tükrei a művészi énjüket tükröző megszólalásoknak, újdonsággal azonban nem lepnek meg. Ha igen, leginkább Katona, akinek fegyvermániás, meredt őrülete, elmegyógyintézeti precizitásában is természetesnek ható mimikai tébolya, a tanácstalan óriáscsecsemő-lét rabiátus mozgáskitörései más befejezést is feltételeznének, mint amelyet a Bivaly-szuflé nyer. Mucsi Kapauerje fürdőzik a lehetőségekben és a ki tudja, mitől származó sebesülésére gyógyírként rendelt alkoholban. Mintha az Asta Nielsen játszotta Hamlet gyászmezes reinkarnációjaként, helsingőrileg fésült hajzattal nyavalyogná magát az események, döntéshelyzetek fölé. A nagy kabinetalakítások egyenes ági leszármazása, amit művel, s amit ültével, elnyúlásával, magzat-összehúzódásaival, nyílt színi tapsot érő hűtőszekrény-mászásával, e betintázott bohócmutatvány hatványozásával még bizonyára órákig tudna hasonló hatásfokon művelni. Vessen be akárhány ábrázolási szélsőséget, hangütés-siklatást, mindent a centrumba húz, minden formáló eszközt a magáévá kebelez. 

Kovács Krisztián Mucsi mellett a másik moll, Scherer Péter Katona geng-feletteseként a másik dúr bűnöző. Kovács a torzonborz kisfiússág és a sötét közegben egyébként meglepően otthonos jóság bársonyát simítja a homoszexualitást szinte jelzések nélkül kifejező játékba, miközben benne is ott szűköl az önmaga, múltja, a világ elleni bosszúból bármikor kirobbanni kész fenevad. Scherer Péternek a konyha-renoválási történetben és az egész műben is el kell vinnie a balhét. Külön drámává szakítja a dráma-komédiában a nem saját zsebre, hanem saját agyra dolgozó főnök a többiekénél sokkal nagyobb kockázatát. Ha Macila kesereghet, hogy ő „majdnem eljutott az érettségiig”, Pepets nyugodtan mondhatná: két pont hiányzott, hogy elfogadják a kisdoktoriját. A Pepets/pepecselés PNL gyengébb szóvicceinek dialógus-lendítő egyike csupán. Pepe nem pepecsel, a viccelésben is tanáros. Scherer Pepetse, „a tipikus kisember”, vagyis „tipikus” kisbűnöző épp ezzel szabadítja fel a keze alatt sunyító-lázadozó másik három gazfickó diákosabb humor-megnyilvánulásait.

Négyen – illetve öten – együtt kitűnően szolgálják egymás színpadi javát, és sokat adnak a közönségnek. Előfordul, hogy a legproblematikusabb villanásokban. Nem könnyű ugyanis belőni e darab komolysági fokát, nem könnyű körülírni az interpretálás célzottságát sem. Hiszen ha elhisszük, hogy e hősre és példára szomjazó nehéz fiúk legkedvesebb szellemi-lelki csemegéje a Zorro-sorozat néhány dvd-je, és szent naivitásban azt remélik, hogy egy dombtetőn, a korábban már félig felégetett kastélyban az idők végezetéig biztonságban lehetnek, sőt fogadósként majd jól keresnek – akkor Cserjeburgot, Helmunffyt és a többit nehezen fordítjuk át meséből valóságba. Ám ahogy a Zorrot néző Kapauer, Pepets, Macila és Kiscián a távolba ámulva-lágyulva néz – néz minket, nézi a valamit, a semmit a fejünk fölött –, az nehezen felejthető kép.

Szerző: Tarján Tamás