Koltai Tamás: PIACRA DOBOTT MAGÁNYOK

ÉS, LV. évfolyam 31. szám, 2011. augusztus 5. 
(Neil Simon: Ölelj át! - Thália Színház; Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre - Orlai Produkció, Óbudai Társaskör) 

Az osztott színpadú bulvárdarabok két lakásban játszódnak, középen láthatatlan fallal. A régebbi típusokban telefonáltak, az újabbakban e-maileznek, hogy a szerzők legalább a közvetlen párbeszédek egy részét megspórolják. Szegény Feydeau idejében még egyetlen kütyü sem volt feltalálva, neki helyzeteket és dialógusokat kellett kitalálnia, csakhogy ő még tudott darabot írni. Neil Simon klisézni tud. Aki egy darabját látta, az összeset látta. Simonnak fogalma sincs az életről, tökéletesen híjával van az élménynek, csupán a saját környezetéről tud darabot írni, szereplői véletlenül sem kazánkovácsok vagy kórboncnokok, hanem írók, filmesek, producerek, színészek, illetve ezek paneljai. Azt mondja például a Thália Színházban Ölelj át! címmel bemutatott csinálmány regényíró figurája: „Háromszáz oldalt megírtam a könyvemből, de a sztori még nem jutott eszembe." Legalább öniróniája van, a javára írandó. Az Ölelj át!-ban egészen végig nem jut semmi az eszébe, de jól elvan vele két felvonáson át. Állítólag saját magát írta meg, amikor meghalt a felesége. George Schneider addig gyászol, amíg rá nem talál az eleinte csak ráerőszakolt Jennie Malone-ra, akit elhagyott a férje. A férfit az öccse, a nőt a barátnője doppingolja a párkeresésre, persze az életszerűtlenség dramaturgiája jegyében ezek ketten is összejönnek, csak ki kell tenniük magukat a kísértésnek. Piacra dobott magányokról van szó, ahogy az egyik szereplő mondja. A darabszerző a mindenkori kurrens témát dobja piacra, és megtalálja a számítását. Simon darabjai sohasem ízléstelenek, alpáriak vagy rikítóak, megfelelnek a középosztály szolid polgári mentalitásának, ez - ha úgy tetszik - a mai életet behálózó eldurvult kommunikációs gyakorlatban az előnyükre válik. Szántó Erika rendezése is disztingvált, moderált, tartózkodó. A tervező Bujdosó Nóra kihasználja a nagy teret, szellősen és jelzésszerűen, mégis valóságosan odaképzeli a tágas lakások mögé a játék közegét, a köréjük tornyosuló New Yorkot. Sok ruhát is tervezett, a vígjáték címe lehetne akár Öltözz át! az Ölelj át! helyett, elvégre ez nem az Antigoné, ami végigjátszható ugyanabban a jelmezben, itt telik-múlik az idő, télre nyár jön és így tovább, itt a gardrób a főszereplő, a hosszabb-rövidebb intervallumok között tulajdonképpen semmi sem változik, csak a szereplők viselete. Az intervallumokat a tűzlétrára ültetett szaxofonos, Jelasity Péter tölti ki, az átöltözés idejére is hangulatot teremtve. A színésznek ebben az esetben istennek kell lennie, amennyiben a semmiből teremt embert a saját hasonlatosságára. Ez Takács Katalinnak sikerül maximálisan, aki vette a fáradságot, hogy kitaláljon egy létező lényt, és minden pillanatban hitelesítse testtel, lélekkel, a természetes létezésnél bonyolultabb belső tartalommal. Jennie Malone-ja önsajnálat és önbecsapás nélküli nő, valamennyire már benne a korban - Simon szereplői akárhány évesek lehetnek, semmi életkori specifikummal nem jellemzi őket -, emiatt apró engedményeket tesz a büszkeségének, alkalmazkodó, megértő, odaadó, van humora, iróniája és tartása is. Mellette Gálffi László erőfeszítés nélkül, lazán hozza kedvelt figuráját, a világfájdalmas, sármosan elpilledt, kicsit önző, hiú, előnyösen vonzó intellektuális svádát. Jól állnak egymásnak, bár a kötelező, ámde megíratlan fordulatokat, a villámgyors be-, ki- és visszaszeretést ők sem tudják hitelesíteni. Az untermann veszekedőpáros, Görög László és Kerekes Éva fejlett rutinnal szolgáltatja a kiszámított és semmitmondó évődést, hancúrt és hányaveti szexet. Ahogy a nagy bulvárkönyvben meg van írva. Az osztott színpad két lakásra modernebb, e-mailes változatát az osztrák Daniel Glattauer saját regényéből írt kétszemélyese, a Gyógyír északi szélre képviseli. E nemben a néhai William Gibson melodrámája, a Ketten a hintán (nálunk ötven évvel ezelőtt a találó Libikóka címmel játszotta Gábor Miklós és Váradi Hédi) a klasszikus etalon, amelyben a szerelem diadalát mindkét félnél a félig-meddig még létező előző párkapcsolat bevallott vagy bevallatlan valósága akadályozza. Glattauer a posztmodern variációt, a meg sem látni és megszeretni esetét írja meg a témából. Emmi Rothner és Leo Leike sohasem találkoznak, csak - egy félreértésből kifolyólag - internetes levelezésbe kezdenek, és email-függőkké válnak. A nő jó házasságban él, és két tinédzser gyerek mostohaanyja, a férfi épp szakított, de még nem heverte ki. Társadalmilag ők sem a szövőnő-könyvelő kategória, foglalkozásuk közeli és trendi, Leo nyelvpszichológus, az e-mailezés nyelvét tanulmányozza, Emmi pedig honlapokat tervez. Nem mintha ez számítana, lehetnének akármik, éppúgy karakterpanelek, mint Simon show-biz figurái. Kapcsolatuk specifikuma, hogy látatlanban fejlődik ki, még képet sem küldenek, egyetlen inkognitós randevújukon elkerülik egymást, a tényleges találkozások elől pedig mindig megfutnak az utolsó pillanatban. Kötődésük ennek ellenére egyre inkább érzelmekkel telítődik - végig töltve van frivol erotikával és szexualitással -, már-már szerelem. Mégis vége szakad hirtelen, bár ezt a szerző, kiábrándító dramaturgiai ügyetlenséggel, csak a harmadik, a férj felléptetésével tudja elérni, aki fölfedezve a távviszonyt, e-mailben szólítja fel Leót a szakításra. Ezt mint megoldást eléggé banálisnak gondolom. A Gyógyír északi szélre elszórakoztat a maga módján, bár bulvárnak nem elég technikás, komoly darabnak nem elég tartalmas. Sokáig úgy tűnik, hogy az önmagának sem bevallott, rejtett kitörési vágy félénk, a következmények elől meg-meghátráló kísérletét - a magány lehető legszűkebb piacra dobását - próbálja feltérképezni, de útközben zátonyra fut. A két szereplőről szinte semmit sem tudunk meg, Leo Leikét egyáltalán nem óhajtja jellemezni a szerző, ami egyszerű figyelmetlenség, Emmi Rothnert pedig felelőtlenül elhanyagolja, holott a „boldog házasságára" illene reflektálnia, legalább annyira, hogy jóféle bizonytalanságban hagyjon az asszony kijelentésének többször nyomatékosított igazságtartalma felől. Az kevés, hogy a férje bizonyos szabadságot ad neki, meg hogy a hegyekben síelnek és a portugál tengerparton nyaralnak. A férj Leónak küldött e-mailje a darab végén olyasmit mond el, ami bizonyos motivációval szolgálhatna, csakhogy minderre még csak halvány utalás sincs a megelőző másfél órában, amiért nem kapna jó osztályzatot egy drámaíró-iskolában. A színészi-rendezői utómunka elvileg pótolhatná, amit az író elmulasztott, legalább részben árnyalhatná a karaktereket, de valószínűleg nem érné meg a fáradságot, és az Orlai Produkció égisze alatt létrehívott előadás veszítene gondtalan felszínességéből. Göttinger Pál felügyeli a lebonyolítást, elsősorban a sokmozgásos tempó-ritmust, ami a mozaikos darabszerkezet kényszere. A történet fél évet fog át, Sebő Rózsa díszlete fölött - inkább lepukkant panelt idéz, mint jól szituált lakásokat - kijelző mutatja az időt, és az átöltözések itt is főszereplővé avatják a tervezőt. Fullajtár Andrea és Őze Áron energikus, virtuóz kettős, nem ülnek a számítógépük előtt, csak szemeznek vele, és széles skálán, rafinált, hatásos váltásokkal játszanak. Fullajtár pikírt, ironikus, fölényes, Őze vehemens, önelégült és intellektuális. Nem szívják mellre a drámát, amelyet elfelejtettek megírni a számukra.

Megosztás: