Jaskó Bálint: „Van valami felszabadító abban, amikor sok szerepet kell játszani”
2023 óta a Thália Színház társulatának tagja, és igazán nem panaszkodhat: számos előadásban láthatja a fővárosi közönség Jaskó Bálintot, a készülő Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély című nagyszínpadi produkcióban hét különböző karaktert jelenít meg. Erről kérdeztük. Interjú.
Hogy viszonyulsz a detektívtörténetekhez?
Félve vallom be, hogy engem sem a detektívregények, sem Rejtő Jenő nem ragadott meg igazán soha. Fogalmam sincs, miért. Már amikor a próbákon elkezdtünk foglalkozni az anyaggal, kiderült, hogy Sherlock Holmesnak elképesztő univerzuma van, amely számomra eddig ismeretlen volt.
Milyen más univerzum vonzott?
Engem a természet mindig sokkal jobban érdekelt, s talán épp emiatt az indiános könyvek voltak az abszolút favoritom. Valahogy azt képzelem, hogy úgy 15–16 évesen, amikor elkapja az embert ez a nyomozós-bűnügyi vonal, akkor én épp leragadtam a Winnetounál. De önmagában a fantasy-őrületből, például a Harry Potterből is kimaradtam, és igazából egy horrorfilmet sem tudok végignézni.
Lehet, jobban érdekel a minket körülvevő, kézzelfogható valóság,
meg nekem nagyon gazdag fantáziavilágom van, amiben szabadon tudok mozogni. Sokkal inkább felfedező szerettem volna lenni, mint nyomozó… de persze, nyomozó is akartam lenni, vagyis inkább kém.
Kémvonal viszont akad az új bemutatóban...
Az igen, titkos bombák tervei kerülnek elő. Ha úgy vesszük, modernebb köntösbe rakva ez akár a James Bond- vagy a Burn-univerzumra is rímelne. De azt hiszem, a mi előadásunkban nem feltétlenül ezen lesz a hangsúly, viszont az igaz, hogy például az egyik általam játszott karakter teljesen beleillik ebbe a kémes sztoriba.
A készülő előadásban Zayzon Zsolt viszi Sherlock Holmes karakterét, Mózes András Watson doktor, míg a többi három szereplő – Kövesi Csenge, Hevesi László és te – számtalan karaktert eljátszotok, neked mennyi jutott?
Ha jól számolom, hét különböző karakterben jelenek meg, mindegyik más és más, ahogy a kosztüm is. A jelmeztervező már júniusban elkezdett dolgozni, hiszen vagy 25 különböző karakterben jelenünk meg mi hárman. Egy komoly táblázat állt össze a gyorsöltözésekből, elképesztő munka lesz.
Ennyi karakter között nem lehet elveszni?
Félő, de én igazán élvezem. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen, de azt gondolom, van valami felszabadító abban, amikor nagyon sok szerepet kell játszani. Más, amikor egész végig a színpadon vagy, más, amikor néhány hangsúlyos jelenésed van, de azt gondolom, mindkettő nyomást helyez a színészre, ezzel szemben
a több eltérő karakterben van valami jófajta játékosság.
Észvesztő hangulata van. A sok szerep közül például nagy kedvencem Hans, akinek csak négy mondata van, de a próbák alatt nem tudtam úgy bejönni abban a jelenetben, hogy Mózes András ne röhögött volna az arcomba. Mindig meg akartam lepni őket valamivel, meglátjuk, az előadásra mi marad majd belőle.
Legutóbbi nagyszínpadi bemutatód, Az utolsó vacsora egy igazán a mára rímelő alkotás, ami érthető módon vonzza a közönséget, mennyire lehet erre számítani a Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély esetében?
Szándékoltan semennyire, és ezt már a próbafolyamat elején világossá is tette a rendező, Göttinger Pali. Azt a kérdést tette föl, hogy ki fogja elmesélni azokat a történeteket az 50-60 éves nagy gyerekeknek, akik ugyanúgy szeretnének mesét hallgatni? Mert a meséket szeretjük. És azt gondolom, hogy egy kiváló családi program lesz az előadás, mert több generáció megtalálja majd benne a neki tetszőt. A produkció ilyesfajta összetettségében abszolút újdonság a Thália kínálatában, és nekünk ennek eleget is kell tenni.
Egy ilyen sokféle módon feldolgozott mű esetében hogyan épül föl a saját Sherlock-adaptációtok? Hiszen még él a Benedict Cumberbatch-féle sorozat emléke, illetve van olyan feldolgozás, amelyikben Watson nő...
Azt gondolom, hogy a Thália színpadára egy jegyeiben klasszikus Sherlock érkezik, ahol a detektív pipázik, a doktornak pedig keménykalapja van. Tehát a produkció abszolút használja ezt a kollektív kulturális tudást. Zayzi rendelt is egy nagy enciklopédiát, ahol össze vannak gyűjtve a Sherlock Holmes-univerzummal kapcsolatos dolgok, ez a könyv gyakorlatilag kitér mindenre, a feldolgozásokra is.
Tehát az alapot nagyon pontosan, autentikusan igyekszünk kezelni.
A Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély szerzője, Ken Ludwig sok újdonságot írt a drámába, és vállaltan arra hegyezte ki, hogy öt színésznek minél több játéklehetőséget adjon. Valahogy azt tudnám mondani, hogy mi hárman alkotjuk a két főszereplőt körülvevő, olykor azonos, olykor más hangvételű, más humorú világot. Összességében nem célunk új Sherlock-értelmezést létrehozni, és valószínűleg nagyon nehéz dolgunk is van, mert a nézők komoly elvárásokkal érkeznek, az is, aki a klasszikus detektívalakot ismeri, és az is, aki az elmúlt évek sorozatait nézte.
Először dolgozol Göttinger Pállal?
Nem, mondjuk jó régen volt, amikor legutoljára rendezett, még 2008-2009 körül Nyíregyházán, amikor a KoMa Társulat tagja voltam. Akkor csináltuk a Líra és Epika című előadást, ami hatalmas élmény volt. Úgyhogy örültem az érkezésének, jó ismét megkapni belőle azt az energiát és hangulatot, amit akkor megtapasztaltam. Bírom a gyors tempóját és a humorát. Inspirál, amikor az én egyik hülye ötletemre ő mond egy még annál is hülyébbet. Ha egy jó rendezővel dolgozik az ember, úgy érzi, egy nyelvet beszélnek, és hogy az előadásban az ő ötletei, a véleménye, egyénisége is benne van. Felszabadító Palival dolgozni, az elejétől kezdve azt érzem, hogy értjük egymást, ami nyugodt és bizalmi környezetet teremt.
Akkor, ha jól értem, ezt a próbafolyamatot egy nagybetűs játékként éled meg.
Igen, és az lenne a cél, hogy majd a nézők is valahogy így éljék meg az előadást. Pont szóba került, hogy milyen univerzumok vonzanak, és tudod, horrort azért sem nézek, mert ha szabad döntésem van arról, hogy mivel töltsem a szabadidőmet, őszintén, én nem szeretnék rettegni.
Van, hogy az embernek inkább csak annyira van szüksége, hogy valami jót lásson,
nem egetverő, elgondolkodtató, hatásos, sokat akaró alkotást, de nem is igénytelen bóvlit, hanem valamit, ami jó értelemben kikapcsolja. Az új bemutatónk nem lesz színháztörténeti újdonság, nem reflektál majd az élet nagy dolgaira, de jó lesz végignézni: lehet egy kicsit izgulni, kicsit szurkolni, kicsit agyalni rajta. Érdekes, hogy feljött ez a téma, mert pont Pali mondta a próbafolyamat elején, hogy őt egyre jobban érdeklik azok az előadások, amik csak simán jók.
Valóban nem túl sok ilyen színházi előadás jön létre, ennek mi lehet az oka, a rendezői önmegvalósítás akadályozza?
Általában igen, illetve ott van még az is, hogy ahogyan a zenés műfajt, úgy a szórakoztatót is jó harminc éven át lenézték a szakmán belül, pedig hatalmas rá a nézői igény. Szerencsére mostanra kezd kikopni ez az ellenérzés, aminek mindenki örül, hiszen tök rendben van, hogy az ember néha csak jól akarja érezni magát, és ennek helye van a színházban. Erről amúgy mindig a streamingcsatornák jutnak az eszembe: ha elfáradtam, tele van a fejem, akkor nincs kedvem olyat nézni, ami plusz, nehéz feladatokat ad nekem, de mégis örülök, ha egy másik valóságba kerülök. És Sherlock Holmes világa pont ilyen, misztikus, érdekfeszítő, más, de mégsem terhel meg. Továbbá a zsenialitásnak mindig van valami bűvköre, izgalmas benne lenni, ahogy az is alapvető emberi vágy, hogy mindenki szeretne jobb lenni, szeretne különlegessé, zsenivé válni, épp, mint Sherlock Holmes.
Hogy viszonyulsz a detektívtörténetekhez?
Félve vallom be, hogy engem sem a detektívregények, sem Rejtő Jenő nem ragadott meg igazán soha. Fogalmam sincs, miért. Már amikor a próbákon elkezdtünk foglalkozni az anyaggal, kiderült, hogy Sherlock Holmesnak elképesztő univerzuma van, amely számomra eddig ismeretlen volt.
Milyen más univerzum vonzott?
Engem a természet mindig sokkal jobban érdekelt, s talán épp emiatt az indiános könyvek voltak az abszolút favoritom. Valahogy azt képzelem, hogy úgy 15–16 évesen, amikor elkapja az embert ez a nyomozós-bűnügyi vonal, akkor én épp leragadtam a Winnetounál. De önmagában a fantasy-őrületből, például a Harry Potterből is kimaradtam, és igazából egy horrorfilmet sem tudok végignézni.
Lehet, jobban érdekel a minket körülvevő, kézzelfogható valóság,
meg nekem nagyon gazdag fantáziavilágom van, amiben szabadon tudok mozogni. Sokkal inkább felfedező szerettem volna lenni, mint nyomozó… de persze, nyomozó is akartam lenni, vagyis inkább kém.
Kémvonal viszont akad az új bemutatóban...
Az igen, titkos bombák tervei kerülnek elő. Ha úgy vesszük, modernebb köntösbe rakva ez akár a James Bond- vagy a Burn-univerzumra is rímelne. De azt hiszem, a mi előadásunkban nem feltétlenül ezen lesz a hangsúly, viszont az igaz, hogy például az egyik általam játszott karakter teljesen beleillik ebbe a kémes sztoriba.
A készülő előadásban Zayzon Zsolt viszi Sherlock Holmes karakterét, Mózes András Watson doktor, míg a többi három szereplő – Kövesi Csenge, Hevesi László és te – számtalan karaktert eljátszotok, neked mennyi jutott?
Ha jól számolom, hét különböző karakterben jelenek meg, mindegyik más és más, ahogy a kosztüm is. A jelmeztervező már júniusban elkezdett dolgozni, hiszen vagy 25 különböző karakterben jelenünk meg mi hárman. Egy komoly táblázat állt össze a gyorsöltözésekből, elképesztő munka lesz.
Ennyi karakter között nem lehet elveszni?
Félő, de én igazán élvezem. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen, de azt gondolom, van valami felszabadító abban, amikor nagyon sok szerepet kell játszani. Más, amikor egész végig a színpadon vagy, más, amikor néhány hangsúlyos jelenésed van, de azt gondolom, mindkettő nyomást helyez a színészre, ezzel szemben
a több eltérő karakterben van valami jófajta játékosság.
Észvesztő hangulata van. A sok szerep közül például nagy kedvencem Hans, akinek csak négy mondata van, de a próbák alatt nem tudtam úgy bejönni abban a jelenetben, hogy Mózes András ne röhögött volna az arcomba. Mindig meg akartam lepni őket valamivel, meglátjuk, az előadásra mi marad majd belőle.
Legutóbbi nagyszínpadi bemutatód, Az utolsó vacsora egy igazán a mára rímelő alkotás, ami érthető módon vonzza a közönséget, mennyire lehet erre számítani a Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély esetében?
Szándékoltan semennyire, és ezt már a próbafolyamat elején világossá is tette a rendező, Göttinger Pali. Azt a kérdést tette föl, hogy ki fogja elmesélni azokat a történeteket az 50-60 éves nagy gyerekeknek, akik ugyanúgy szeretnének mesét hallgatni? Mert a meséket szeretjük. És azt gondolom, hogy egy kiváló családi program lesz az előadás, mert több generáció megtalálja majd benne a neki tetszőt. A produkció ilyesfajta összetettségében abszolút újdonság a Thália kínálatában, és nekünk ennek eleget is kell tenni.
Egy ilyen sokféle módon feldolgozott mű esetében hogyan épül föl a saját Sherlock-adaptációtok? Hiszen még él a Benedict Cumberbatch-féle sorozat emléke, illetve van olyan feldolgozás, amelyikben Watson nő...
Azt gondolom, hogy a Thália színpadára egy jegyeiben klasszikus Sherlock érkezik, ahol a detektív pipázik, a doktornak pedig keménykalapja van. Tehát a produkció abszolút használja ezt a kollektív kulturális tudást. Zayzi rendelt is egy nagy enciklopédiát, ahol össze vannak gyűjtve a Sherlock Holmes-univerzummal kapcsolatos dolgok, ez a könyv gyakorlatilag kitér mindenre, a feldolgozásokra is.
Tehát az alapot nagyon pontosan, autentikusan igyekszünk kezelni.
A Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély szerzője, Ken Ludwig sok újdonságot írt a drámába, és vállaltan arra hegyezte ki, hogy öt színésznek minél több játéklehetőséget adjon. Valahogy azt tudnám mondani, hogy mi hárman alkotjuk a két főszereplőt körülvevő, olykor azonos, olykor más hangvételű, más humorú világot. Összességében nem célunk új Sherlock-értelmezést létrehozni, és valószínűleg nagyon nehéz dolgunk is van, mert a nézők komoly elvárásokkal érkeznek, az is, aki a klasszikus detektívalakot ismeri, és az is, aki az elmúlt évek sorozatait nézte.
Először dolgozol Göttinger Pállal?
Nem, mondjuk jó régen volt, amikor legutoljára rendezett, még 2008-2009 körül Nyíregyházán, amikor a KoMa Társulat tagja voltam. Akkor csináltuk a Líra és Epika című előadást, ami hatalmas élmény volt. Úgyhogy örültem az érkezésének, jó ismét megkapni belőle azt az energiát és hangulatot, amit akkor megtapasztaltam. Bírom a gyors tempóját és a humorát. Inspirál, amikor az én egyik hülye ötletemre ő mond egy még annál is hülyébbet. Ha egy jó rendezővel dolgozik az ember, úgy érzi, egy nyelvet beszélnek, és hogy az előadásban az ő ötletei, a véleménye, egyénisége is benne van. Felszabadító Palival dolgozni, az elejétől kezdve azt érzem, hogy értjük egymást, ami nyugodt és bizalmi környezetet teremt.
Akkor, ha jól értem, ezt a próbafolyamatot egy nagybetűs játékként éled meg.
Igen, és az lenne a cél, hogy majd a nézők is valahogy így éljék meg az előadást. Pont szóba került, hogy milyen univerzumok vonzanak, és tudod, horrort azért sem nézek, mert ha szabad döntésem van arról, hogy mivel töltsem a szabadidőmet, őszintén, én nem szeretnék rettegni.
Van, hogy az embernek inkább csak annyira van szüksége, hogy valami jót lásson,
nem egetverő, elgondolkodtató, hatásos, sokat akaró alkotást, de nem is igénytelen bóvlit, hanem valamit, ami jó értelemben kikapcsolja. Az új bemutatónk nem lesz színháztörténeti újdonság, nem reflektál majd az élet nagy dolgaira, de jó lesz végignézni: lehet egy kicsit izgulni, kicsit szurkolni, kicsit agyalni rajta. Érdekes, hogy feljött ez a téma, mert pont Pali mondta a próbafolyamat elején, hogy őt egyre jobban érdeklik azok az előadások, amik csak simán jók.
Valóban nem túl sok ilyen színházi előadás jön létre, ennek mi lehet az oka, a rendezői önmegvalósítás akadályozza?
Általában igen, illetve ott van még az is, hogy ahogyan a zenés műfajt, úgy a szórakoztatót is jó harminc éven át lenézték a szakmán belül, pedig hatalmas rá a nézői igény. Szerencsére mostanra kezd kikopni ez az ellenérzés, aminek mindenki örül, hiszen tök rendben van, hogy az ember néha csak jól akarja érezni magát, és ennek helye van a színházban. Erről amúgy mindig a streamingcsatornák jutnak az eszembe: ha elfáradtam, tele van a fejem, akkor nincs kedvem olyat nézni, ami plusz, nehéz feladatokat ad nekem, de mégis örülök, ha egy másik valóságba kerülök. És Sherlock Holmes világa pont ilyen, misztikus, érdekfeszítő, más, de mégsem terhel meg. Továbbá a zsenialitásnak mindig van valami bűvköre, izgalmas benne lenni, ahogy az is alapvető emberi vágy, hogy mindenki szeretne jobb lenni, szeretne különlegessé, zsenivé válni, épp, mint Sherlock Holmes.
forrás: https://fidelio.hu