Ugrás a fő tartalomra

MOST ÉPP EZ

Grisnik Petra 35 éves

Ma ünnepli 35. születésnapját Grisnik Petra Junior Prima-díjas színésznő, Göttinger Pál rendező felesége. Grisnik Petra 1986. október 16-án látta meg a napvilágot Pécsett, egy horvát nemzetiségű családban nevelkedett a város melletti Kökényben. Már gyermekként megcsillogtatta művészi tehetségét, ugyanis 1999-től kezdve fellépett a Pécsi Horvát Színházban. Természetesen ezen a pályán folytatta, 2008-ban fejezte be a Kaposvári Egyetem színművész szakát, majd gyakorlatát a kaposvári Csiky Gergely Színházban töltötte. 2008 és 2014 között ennél a társulatnál talált otthonra, 2014-től kezdve viszont szabadúszó. Eddigi pályafutása során játszott már a Rómeó és Júliában, a West Side Story-ban, A víg özvegyben, a La Mancha lovagjában, az Egérfogóban, a Nyolc nőben és a Csoportterápiában is, de nem idegenek számára olyan közkedvelt darabok sem, mint a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, a Játék a kastélyban vagy a Száll a kakukk fészkére. Jelenleg több előadása is műsoron van, például a Kolibri Pincé

A komolyzene Luke Skywalkere impróval és sztorizással avat be az operák világába

„A szoprán és a tenor szereti egymást, a bariton keresztbe tesz” – néha ennyire leegyszerűsített örök igazságokkal magyarázza el az opera lényegét Dinyés Dániel zeneszerző-karmester, a Szegedi Nemzeti Színház zenei vezetője, aki kis csapatával új szórakoztató műfajt teremtett. Operabeavató című előadásukon érdekességeket és izgalmas történeteket mesélnek el egy-egy opera hátteréről, és tisztelettel ugyan, de valamelyest leemelik a zeneszerzőt is a piedesztálról. Közben folyamatosan improvizálnak, a néző előtt próbálják a jeleneteket – úgy, hogy még egymást is megnevettetik. És kiderül, hogy az operaénekesek is jó színészek.

„Miközben erre az előadásra készültem, azon gondolkodtam, mitől lett a hazaszeretet himnusza a Bánk bán Hazám, hazám című áriája. Hiszen nagyjából 1848 óta központi kérdés volt, hogy önállóvá váljon Magyarország, és annyi népdalunk van, ami a hazáról szól – akkor miért éppen ez lett ennyire ikonikus? Három napon át böngésztem Bartók, Kodály és Vargyas Lajos népdalgyűjteményeit – ezek mind 600-700 oldalas kötetek –, és arra jöttem rá, hogy igazából egyetlen népdal sem beszél a hazaszeretetről.

A hazával kapcsolatban lényegében mindig csak az kerül elő: elvisznek katonának, és búsan nézek vissza a honra, aztán vagy meghalok, vagy visszajövök hozzád.

Még a toborzókban is más a lényeg: A jó lovas katonának de jól vagyon dolga, eszik iszik a sátorban semmire sincs dolga, hej élet, be gyöngy élet, ennél szebb sem lehet… Ez persze nem baj, ilyenek vagyunk, na bumm! Amit Bartók és Kodály megörökített nekünk, az a magyar lélekről sok dolgot elárul, de legfőképp azt, hogy a magyar nép igazából egy dolgot szeret nagyon: a történeteket.”

Utóbbi most is kiderül: Dinyés Dániel egyetlen zongorával és egy kellékesládával ül a színpadon, és mesél. Nyaranta az Ördögkatlan Fesztiválon, majd augusztus végén Szentendrén, a MűvészetMalom udvarán – a Bánk bán éppen augusztus 20-án volt terítéken –, aztán a fővárosi nézőknek. Miután elmagyarázza, hogy Erkel Ferenc olyasfajta hiányra talált rá a mondanivalóban, ami nem létezett addig a népzenében, azt is megmutatja, miért érzi a közönség a Hazám, hazám bevezető zenéjének első taktusa után, hogy itt valami fontos dolgokról lesz szó, fontos hangnemben.

„Erkel fogta a cigányzenei motívumokat, aztán szépen rátette a nagy romantikus vasalót, és elkezdte kivasalni olasz stílusban. A mi magyar szívünk pedig ezt hallva azon nyomban megdobban.”
Dani, ne te találd fel a spanyolviaszt!

Az Operabeavató című produkció éveken át telt házzal ment a Katona József Színházban, aztán nagyobb helyet keresett a kis csapat – a karmester mellett neves operaénekesek, köztük Dániel felesége, Kolonits Klára és Göttinger Pál rendező. 2018 ősze óta a 6szín Teátrum a helyszín, és ebben az évadban Mozart Don Giovanni című operáját szedik ízekre. „Igazából már ez is kicsi, egy 350 fős színházterem lenne jó, csak olyan meg nincs Budapesten – ekkorában még mindenki úgy érezhetné, hogy egy házi partin vesz részt, olyan bensőséges maradna a hangulat, mintha vendégségbe jöttek volna hozzánk” – mondja Dániel.

Aki már járt Operabeavatón, az azt is tudja, hogy nincs két egyforma előadás, hiába ugyanaz a cím. Göttinger Pál az operai próbafolyamatba enged betekintést, de minden este más instrukciókkal, Dinyés Dániel pedig kontextust varázsol a zene köré a sok-sok kis történetével – úgy, hogy közben a közönség önfeledten kacarászik a szellemes magyarázatokon.

„Volt egy csodálatos édesapám, aki olyan szigorú kritériumokat állított fel velünk, a gyerekeivel szemben, hogy nem lehetett mást, csak a legmélyebben leellenőrzött dolgokat mondani. Sosem engedte azt a lazaságot, hogy csak úgy beszéljünk a nagyvilágba. Az egyik első mondata, amire emlékszem, az volt, hogy: »Dani, ne te találd fel a spanyolviaszt!« Ha valamibe belekérdezett, és kiderült, hogy nem tudod, kényelmetlenül érezted magad. Jókedélyű ember volt, egyáltalán nem félelmetes, de ebben nem volt pardon. Én azóta el sem tudom képzelni a világot máshogy” – meséli Dániel, honnan az igénye arra, hogy mindennek utánanézzen.

Az Operabeavató ötlete az Ördögkatlan Fesztiválon merült fel, vagy tíz évvel ezelőtt, mivel Bérczes László fesztiválszervező szeretett volna operával kapcsolatos tartalmat a programok közé. Megkérdezte Dánielt, aki a lehetőségek szűkössége miatt úgy döntött, hogy valamiféle magyarázós előadást kellene kitalálni.

„Sokan azt hiszik, ezzel a műfajjal küldetéstudatom van, mint a jezsuitáknak. Pedig mindössze arról van szó, hogy minőségi időtöltést kínálunk a közönségnek” – mondja Dániel szerényen.

„Egy-egy ilyen előadáson pontosan azt teszem, amit a próbákon is, amikor egy énekessel dolgozom. Igyekszem akkor is egyszerre informatív és szórakoztató lenni. A művészetben nem lehet megfélemlítve, befeszülve dolgozni, létezni, magam is voltam ilyennek áldozata, hogy úgy dolgoztam, hogy közben üvöltöztek – akkor a tudásom 30-35 százalékát tudtam adni. Éppen ezért szeretem ezt a felengedett, jókedélyű munkahangulatot – még ha a rosszul szocializált színházi világban ezt sokan gyengeségnek vagy komolytalanságnak is veszik, ha valaki nem üvöltözik és nem szégyenít meg embereket.”

Szórakoztatva okítani

„A szoprán és a tenor szeretik egymást, a basszus keresztbe tesz.” Néha ennyire leegyszerűsített örök igazságokkal magyarázzák az előadáson az opera lényegét (főleg az olasz operáét, de ebben az esetben a Bánk bánét is). Bár Dániel szerint az efféle bonmot-k ma már túl népszerűek, „az emberek néha az édesanyjukat is eladnák egy-egy bonmot-ért”. Az előadás nagyon nagy részben improvizáció, mindössze azt beszélik meg előre, hogy melyik áriákat, részleteket fogják elővenni. Persze mindig olyan operát tűznek műsorra, amit Dániel már legalább egyszer betanított.

A zenei magyarázat és a próbajelenetek váltják egymást, és Göttinger Pál láthatóan még Cseh Antal operaénekest, a produkció állandó szereplőjét is meglepi az utasításokkal.

„Toncsi, még egy kis válságot tegyél bele, hogy a 83 az legyen váratlanul jó hír” – szól a vicces instrukció Figarónak (egy másik szentendrei estén), aki éppen az új szobában méregeti az ágy helyét Susannával, a menyasszonyával. „Sok opera van, ami csodálatos zene, de nem jó színdarab, a Figaro házassága jó, mert Figaro és Susanna átmegy valamin a darab elejétől a végéig, változik, tanul dolgokat” – mondja Göttinger, aki szerint az operával lehet akár színházasdit játszani, vagy zeneakadémiai, doktori értekezéseket lehet róla írni, hogy ott valaki miért nézett balra, annyira komplikált és rétegzett az egész. De valójában a tábortűzi marháskodásnak az örököse, ahol valaha az ősember elrontott egy viccet, és a többiek felnevettek” – mondja aztán a már amúgy is kacagó közönségnek a rendező, hozzátéve, hogy

„egy remekmű mindent elbír”.

A Dinyés-Göttinger tandem nem volt az elejétől fogva együtt. Eleinte csak Dániel mesélt az előadásban zenéről, de aztán viszonylag hamar beszervezett maga mellé egy rendezőt a színpadra, mert szerinte az ő improvizációjuk teszi igazán izgalmassá a produkciót. „Elkezdtem a saját szentenciáimat unni, ezért kitaláltam valamit, hogy nekem is izgalmas és érdekes legyen az este, így jött először párszor Ascher Tamás, majd Göttinger Pali, akivel hasonló a karakterünk és az alapfilozófiánk: szórakoztatva okítani.”

Dániel azt mondja, azt tapasztalta magán, hogy nagy saját rátalálásokat nem tud felmutatni, csak összefoglalni dolgokat, akár előadóként, akár zeneszerzőként. „Kiskoromban még szerettem volna, hogy unikális tőről fakadó tehetség legyen az enyém, aztán kiderült, hogy maga a kor sem ilyen: az értékmentés fontosabb lett az évek alatt, mint az értékteremtés.

A komolyzenével való foglalkozás is értékmentés, és én inkább vagyok olyasfajta tehetség, mint Luke Skywalker, aki egyensúlyt hoz az erőbe, nem pedig olyan, aki kitalálja az erőt.”

Amúgy is mások lettek a színház- és operanézők igényei is, a mozi hatása miatt. „Ma már a filmeken közelről látod a legnagyobb, pontosabban a Hollywood által legnagyobbnak tartott színészeket, és miután ilyen élményed van, nyilván ebből hozol sztenderdeket akkor is, ha operát nézel, vagyis nevetségesnek tartod, ha az énekes beáll a színpad közepére, a bal kezét kinyújtja, és ott helyben elénekel egy teljes frázist. Az énekesekben is megvan a játékkedv, ők is örülnek, ha nem bábunak használják őket egy operaelőadásban.”

A szerelmi fájdalom hangneme

„Nem lehet tizenöt év alatt sok-sok Don Giovanni előadást csinálni úgy, hogy mindig ugyanaz legyen, ez a zseniális mű egyik titka, mindenkinek mást mond”– mondja Dániel, aki egy váratlan pillanatban rock and rollt zongorázik, csak hogy bizonyítsa: a legkülönbözőbb zenei műfajok is egy tőről fakadnak.

„Azért mindig igyekszem hangsúlyozni, de talán soha nem sikerül eléggé: nehogy azt higgyék a nézők, hogy valami általános nagy okosságot mondok, és ami az előadás végére kiderül, az az egyetlen és örökérvényű igazság. Ez biztos nincs így, borzasztóan unalmas lenne, ha mindig ugyanaz az egy igazság létezne. A világunk is halálosan unalmassá válik, ha csak egy valakinek lehet igaza, egy módon, egy lehetséges úton. Az is simán előfordulhat, hogy aki eljön például két Don Giovanni előadásra, az teljesen mást fog hallani a kettőn – szinte szenvedélyesen törekszem arra, hogy amit egyszer bebizonyítottam, annak legközelebb az ellenkezőjét is megmutassam” – nevet.

Mindazonáltal nagyjából három-négy perc, hogy fellángoljon a Mozart iránti rajongása, ha épp ugyanazzal az áriával foglalkozik kétszer egymás után. „Bármikor előjöhet a rajongásom, mert annyira csodálatosan mélyértelmű és ugyanakkor szórakoztatóak az ő művei. Tudnék száz kortárs zeneszerzőt, aki ugyanazt a dallamot mintha már megírta volna, de Susanna áriájában például két hangon múlik, hogy az illetőt Mozartnak hívják vagy Carl Dittersdorfnak.

A zsenit nem hatalmas dolgok különböztetik meg az átlagembertől, hanem picikék, de azok jókor, jó helyen. A brazilok is kis helyen cseleznek nagyokat.”

Azért néhány örök igazságot igenis megjegyezhet az előadás végére az, aki nem járt szolfézsórára gyerekkorában, vagy nem ismer túl sok zenei szakszót. Például azt, hogy a g-moll Mozartnál mindig a szerelmi fájdalom hangneme, és hogy a zenekari kíséret mutatja meg a szereplő gondolatát és az érzelmi hátterét, miközben amit énekel, az az, amit a külvilágnak szán.

Mázli, hogy én nem vagyok sikeres

Az Operabeavatónak láthatóan masszív törzsközönsége van, és a jóhíre szájról szájra terjed – én is egy Ördögkatlanon akadtam rá, aztán ma már a barátaim jelentős része ott lógott a neten, amikor elkezdték a jegyárusítást az őszi előadásokra a 6színben. Dániel azt mondja, operaelőadásokon is találkozott már olyanokkal, akik a beavató után szánták el magukat, hogy közelebbről is megismerkedjenek a korábban nagyon távolinak tartott műfajjal.

„Sokan jönnek oda hozzám, hogy voltak Operabeavatón, én ennek örülök, de hogy ki mit tanult belőle, azzal már mindenki számoljon el maga. Örülök, ha jó véleménnyel vannak az előadásunkról, de ezt igyekszem minél kevesebbszer meghallani, mert az ember egy idő után elhiszi és elkényelmesedik, rugalmatlanná teszi. Sok pályatársamon látom, hogy miután befutottak, kiugróan sikeresek lettek, akkor öt-hat év után elkezdenek csak a külsőségekkel foglalkozni, annyira unják magukat a jóban. Ilyen szempontból kimondottan mázli, hogy én nem vagyok sikeres, ez a helyzet ébren tart, állandó ugrásra készen” – nevet.

És amikor elkezdem sorolni, hogy mint karmester vagy színházi zeneszerző mennyi sikeres produkcióban közreműködött – például a Centrál Színházban a My Fair Lady vagy a Katonában a Poppea megkoronázása –, azt mondja:

A mai világban ahhoz, hogy sikeres légy celebnek kell lenni – és ez már a komolyzenére is igaz –, csak a teljesítményed miatt nem fognak veled foglalkozni.

„Csak ha valamiért az életben is »érdekes« vagy, ha van »történeted«. És ez a honi kritikai életre, díjakra és elismerésekre is igaz. Ennél viszont én lényegesen zárkózottabb vagyok, hogy hagyjam, hogy a magánéletem téma legyen, vagy bárkit is beengedjek oda, ahova csak nekem és a feleségemnek van bejárása.”

Csirkekeltető

Másfél éve nevezték ki Dánielt a Szegedi Nemzeti Színház zenei vezetőjének. „Szeged a legnagyobb operajátszóhely vidéken, de képzelheted, hogy egy ellenzéki város ellenzékinek mondott színháza mennyiből gazdálkodik: gyakorlatilag nulla forint támogatásból indítunk társulatot és csinálunk operákat” – mondja, majd hozzáteszi: „Csakis kizárólag a nézőink jegy- és bérletvásárlásából tudunk új produkciókat kihozni. Ezt a rossz anyagi körülmények ellenére is meg kell becsülni, mindennél jobban.”

Mindenesetre Szegeden olyan elképzelések szerint próbálnak összehozni egy operatársulatot, ami homlokegyenest ellentmond a mai operajátszásnak. Most épp a Bohéméletet próbálják, de lesz még ebben az évadban például Don Giovanni, Szöktetés a szerájból és Stuart Mária is.

„Régóta vágyam, hogy megmutassam, mire lenne jó a vidéki operajátszás.”

A vidéki operajátszásnak Dániel szerint az lenne a lényege, hogy afféle csirkekeltető legyen kezdő vagy kevésbé tapasztalt énekeseknek, megadja nekik azt a kilométert, amivel ki tudják próbálni magukat, hogy később komoly helyeken tudjanak helytállni, ahol a stressz is nagyobb. „Általában odáig szoktak látni itthon a budapesti operaigazgatók, hogy ha van egy fiatal, jó hangú énekes, azonnal adnak neki valami jó szerepet. Nem foglalkoznak a kinevelésével, sem hangilag, sem színészileg, nem reagálnak a hangi változásaira. Aztán nem értik, hogy öt év múlva miért énekel rosszabbul.”

Szerinte vidéken lehetne megtanulni, hogyan kell adagolni előadás alatt az energiát, hogyan kell felépíteni egy próbafolyamatot, hogy ne a végére menjen el a hangod, hanem akkor légy a legjobb formában. „Az éneklés igenis sportteljesítmény, ezt gyakran elfelejtik. Sportolói életmód és regenerálódás kell hozzá. Azt is meg kell tanulni, miként kell bánni a közönséggel, vagy hogy mi a stilisztikai különbség mondjuk Verdi és Mozart között. Minderre a vidéki operajátszás lenne a legalkalmasabb.”