Ullmann Mónika a Vaskakas színpadán


A színésznő kemény tréningről, sok nevetésről és a színpadi tárcsás telefon titkairól is mesélt.

Október 29-én garantált a jókedv a Vaskakas összes termében: a Hogy szeret a másik hamisítatlan angol komédia, félreértésekkel és félrelépésekkel fűszerezve. A három házaspár kusza viszonyaiba beleső vígjátékban Ullmann Mónika is játszik, aki kemény tréningről, sok nevetésről és a színpadi tárcsás telefon titkairól is mesélt.

– 2005-ben, a József Attila Színházban már játszottad a kikapós feleség, Fiona szerepét. Ez inkább segítség vagy akadály volt a mostani munkánál?

– Ez elég régen történt, úgyhogy bár emlékeim voltak, de inkább csak a próbák közben ugrott be egy-egy mozdulat, gesztus, helyzetek. Ez a darab két, nagyon különböző státuszú házaspár lakásában játszódik két időpontban. A fő különbség az akkori meg a mostani előadás között az, hogy míg ott osztott volt a díszlet, és nem is léptünk át a másik térfélre, itt a két helyiség össze van mosva. Ez persze vadonatúj humorforrást jelent, tőlünk pedig plusz koncentrációt igényel. Az eddigi találkozások a nézőkkel azt igazolták, hogy működik ez a megoldás.

– Annak idején Jirí Menzel rendezte az előadást. Hogyan emlékszel a közös munkára?

– A legerősebb emlékem, hogy nagyon szeretett velünk dolgozni. Jó viszony alakult ki közöttünk, többször találkoztam még vele később is, szívesen megmutattam volna neki ezt az előadást is. Sajnos erre nem kerülhetett sor. A próbákon „milácsku”-nak szólított, ami napocskát jelent. Erre nagyon büszke voltam és jólesett.

– A Hogy szeret a másik három furcsa pár találkozásáról szól. Az általad játszott Fiona és férje, Foster jómódúak, minden értelemben a másik két páros fölött állnak.

– Igen, és fontos, hogy Fiona szereti a férjét, jól érzi magát a kapcsolatban. Ugyanakkor a sokéves házasság után már nem kapja meg azt a figyelmet, amit szerinte érdemelne, így egy kicsit kikacsint. Ez teljesen emberi dolog, ráadásul nem gondolja ezt ő igazán komolyan: eszében sincs új életet kezdeni egy másik férfi oldalán. Csak figyelemre vágyik.

– Pedig a férje, Foster néha igazán nehezen tolerálható: a szórakozottsága, az oda nem figyelése remek humorforrás, de azért vele élni nem biztos, hogy jó móka.

– Nekem az nagyon rokonszenves, ahogy ebben a régi kapcsolatban képesek még egymáson is nevetni. A férj a szakmájában elért valamit, vezető pozícióban van, nyilván jól csinálja, amit csinál. És tény, hogy a munka oltárán kicsit feláldozza az otthoni figyelmet. De hát ki ne élte volna már ezt át: amikor éppen nagyon fontos munkában vagyunk, hajlamosak vagyunk elhanyagolni az otthoni dolgokat. És ha a másik eléggé szeret, ezt tolerálja.

– Fiona és Bob egymásra találnak. A férfi élete egy tökéletesen ellentétes előjelű világban zajlik.

– Valóban, egy elhanyagolt háztartásban él a feleségével és egy pici gyerekkel. Teresa, a felesége nem nagyon találja itt a helyét, úgy érzi, hogy egyedül cipel minden terhet. Fiona belépése csak időszakos probléma: egy nő és egy férfi találkozott egy bizonyos élethelyzetben, kicsit örültek a másiknak, de nem fogják fenekestül felforgatni az életüket.

– A harmadik pár dolga pedig az, hogy a két másikat hallgassa, és a viccesebbnél viccesebb helyzetekben feltalálja magát.

– Igen, William és Mary tipikus kisemberek, akiknek az egész élete a főnökeiknek való megfelelésről szól. Nem csak a munkahelyükön, hanem a saját otthonukban is. Folyton jól akarnak teljesíteni, rettegnek attól, hogy véletlenül hibáznak, ebből fakad a kacagtató ügyetlenségük. Ez egy fergeteges vígjáték, ami néha egészen az abszurd felé hajlik.

– És ebben komoly szerep jut a nappaliban álló telefonkészüléknek.

– Ne is mondd, a 2005-ös előadásban ez még nem jelentett akkora problémát, mert nem csúsztattuk össze a történéseket, de Göttinger Pali rendezésében ki kellett találni, hogyan ne veszítsünk ritmust. A telefonszám így a következő: 123-111, vagyis a nulla már nem fért bele. Megtörne a lendület, ha kivárnánk, hogy a nulla végigforogjon… Azért is nagy öröm nekem ez az előadás, mert ritkán van arra lehetőség, hogy az ember valódi zsánerdarabban játsszon, ez pedig az a javából.

– Valóban a ritmus a kulcsszó: hogyan lehet ezt beállítani, megtanulni?

– Ehhez kell egy csodálatos csapat. Most, amikor beszélgetünk, tudom, hogy néhány nap múlva újra játszani fogom, és mint egy gyerek, olyan örömmel várom. Rengeteg gyakorlás van a hibátlan ritmus mögött. A járvány nálunk is közbeszólt, mert februárban elkezdtük próbálni, de le kellett állnunk. Aztán két hónap múlva a rendező felhívott, hogy ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, vagyis amikor Ötvös Andris bejön a sörrel. És így is történt!

– A rendező hogyan trenírozott titeket?

– Szerencsések vagyunk, mert a nyári bemutató előtt két héten át díszletben próbálhattunk: minden reggel és este szigorúan lement az előadás, vagyis nagyon alaposan begyakoroltunk minden mozdulatot. Emellett óriási felelősség van a háttérszemélyzeten, akik odakészítik nekünk a változó kellékeket. Annyi minden változik jelenetről jelenetre, hogy erre már végképp nem tudnánk figyelni.

– Aztán megjött a közönség is: mi változott a nézők jelenlététől?

– Amikor először játszottuk Budapesten, a Belvárosi Színházban, Pali odajött a szünetben, és közölte, hogy két perccel hosszabb volt a felvonás. De hát ott vannak a nézők, szerencsére sokat nevetnek, azt illik kivárni. Meg muszáj is, mert olyan gyorsan történik minden, hogy különben elveszítenék a fonalat. Mostanra felállt a dolognak egy állandó formája, ami azért nagyszerű, mert sokat utazunk vele, új terekbe kerül az előadás, de minket ez már nem zavar meg. Nyáron főleg szabadtereken játszottuk, de a zárt tér intimitása, közelsége sokat segít abban, hogy jól működjön az előadás.

– Kevés hasonló, a színészi készenlétre és tempóérzékre alapozó vígjáték van most repertoáron.

– Igen, és kicsit mi is tartottunk tőle, de a visszajelzések csodálatosak: aki látta, arról számolt be, hogy valódi színészi truváj, amit együtt végigcsinálunk. Egy ilyen nehéz időszak után felszabadító érzés, hogy halljuk a nézők nevetését.

Jászay Tamás

Megosztás: