Gálvölgyi Dorka elbúcsúzott a Hatszín Teátrumtól

Meghatóan szép, szomorú szöveggel köszönt el a Hatszín Teátrum igazgatója, Gálvölgyi Dorka a színházától a Facebookon. A búcsú okairól nem ír, akik azonban személyesen ismerik a távozó igazgatót, tudják, hogy az elmúlt években egy nem igazán befogadó környezetben kellett küzdenie a színház fennmaradásáért. A színház 2017. április 24-én Janikovszky Éva: Az úgy volt… című mesejátékával indult, azóta 774 előadása, és 142 000 nézője volt. 

„Köszönöm Laci! Búcsú a Hatszín Teátrumtól… Ezzel kezdi posztját Gálvölgy Dorka, majd így folytatja: Talán 2015 vége volt, mikor Laci (Horváth László, a Geomédia azóta elhunyt igazgatója – a szerk.) megkeresett, hogy szeretne egy színházat, hogy gyermekkori álma volt ez, hogy arra áldozna, hogy szülessen egy új teátrum Budapesten, hogy ő, aki Toldy teátrumos diák volt, annyit álmodozott arról, hogy legyen majd egyszer egy saját színháza és ez az épület erre tökéletes. Meggyőzött, mert intelligens és szellemes stílusával szerintem bárkit és bármiről… Szövetkeztünk hát erre és belevágtunk. Nagyon rövid idő után közös álmunk lett ez, a Hatszín Teátrum. A nevet ő választotta, amelyet én igen nehezen tettem magamévá, de már ez is minden pillanatban Lacira és erre a kis ékszerdobozra emlékeztet. Istenem mennyien és hányszor vicceltek a „Hátszín” szóval… Köztük persze Laci maga is. Régen nevettem ezen, most könnyektől forró ismét a szemem. 

Az épület a Jókai utca 6-ban már az 1950-es évektől adott helyet különféle művészeti eseményeknek. Az épület az ötvenes években a Kereskedelmi Alkalmazottak Szakszervezetének Székháza volt, a földszinti nagyteremben egymást érték a színi előadások és kultúrestek. Egy ideig az egyik ellenzéki párt székháza lett, majd Laci megvette végre az épületet Jánossal együtt, és végre zöld utat kapott a dolog, belekezdhettem ebbe a gigászi munkába. Nagyon kis költségvetést, de szabadkezet kaptam és elindult a heroikus munka. Minden pillanatban ott voltam, ott álltam, mikor az Ó utcai ablakokat befalazták, mikor a mai színpad helyén lévő irodából végre valami színpadra emlékeztető valami kezdett megszületni. Egyedül persze nem ment volna, de Péter, a férjem, mint mindenben, ebben is minden támogatást megadott. Együtt vettük meg a bútorokat a kis alagsori öltözőkbe, és együtt is szereltük össze. Együtt választottuk ki a színház színeit, de persze egyedül vitáztam a kivitelezővel, hogy csak majdnem lett olyan, mint az eredetileg választott. A rengeteg álmatlan éjszaka és idegesség megérte és egyre közelebbinek látszott a pillanat, hogy ebből a teremből színház lehet. Épült büfé, meg ruhatár, lettek hála Katának „hatszínes” biléták, és lettek öltözők, meg egy „díszlet és jelmeztárnak” nevezett kis helyiség. 2016 és 2017. között vagy kétszáz produkcióval tárgyaltam, kerestem és kutattam, mivel és hogyan induljon ez a hely. Vitáztam Péterrel, hogy mi lenne a legjobb, milyen irányt kell választanunk. 2017. februárjában kezdtem meg a marketing és kommunikációs munkát, ekkor született meg a Hatszín FB oldala, amelyet azóta 14.000 ember követ… Megálmodtam az első saját előadásunkat, amellyel megnyitottuk a kapukat, Janikovszky Éva írásaiból született az Az úgy volt…, ami azóta is teltházakkal ment. Laci ekkor csak fotókat kapott az előadásról és a színházról, jelen már nem lehetett, a betegség nem válogat. Laci soha nem láthatta az elkészült Hatszín Teátrumot. Az élet olykor nagyon igazságtalan. 2017. nyarán Laci végleg magamra hagyott a közös álmunkkal, nevét egy kis tábla őrzi a színház falán. Minden előadás előtt, mikor én szedtem a jegyeket, mielőtt kinyitottam a terem ajtaját a nézők előtt, végigsimítom a kis táblát és beszéltem Lacival, mert tudom, hogy látta, tudta hogy sikerült, az álma, a közös álmunk valóság lett. Laci minden előadáson velünk volt. Voltak saját bemutatók, számszerűen öt, itt volt a kortárs német irodalom fenegyereke, Daniel Khelman, aki boldog volt, mert az első színdarabja egy időben került színpadra a német bemutatóval. Voltak rendezvények, koncertek, gyereknapok, na meg a Pozsonyi Piknikek és a Színházak éjszakája, amely volt, hogy pont a kisfiam születésnapjára esett. Ádi fiam amúgy itt lett az évek során kisfiúból kamasz, szinte minden hétvégén velem volt bent. Jött Ildi, meg Zoli, na meg Sári, a titkárságra, aztán mentek, jött utána Zsuzsi meg Bea, ők is máshová igazoltak. Ott volt Kata, és Ildi mindvégig, és Jani, aki később igazolt, de nagy hangja olyanná tette, mintha mindig velünk lett volna. Majd megérkezett Vera, vele lett teljes a csapat. Nem hagyhatom ki Ágit, aki a jegyekkel foglalkozott, na ahhoz még most sem értek igazán. Ott vannak a „lányok” a pénzügyön, a két Szilvi és mondjuk a kicsit sem lány, Laci. Annyi nevet mondhatnék még, akik nélkül a Hatszín Teátrum 774 előadása, és 142.000 nézője nem lehetett volna velünk. Csodás előadások születtek itt, ebben az első perctől partner volt Tibor, aki mentorom és talán mondhatom, hogy barátom is, de annyi más producer és társulat lehetett játszótársunk. Nehéz neveket sorolni, mert amennyiben jól számoltam legalább 112 színész állt a Hatszín Teátrum deszkáin. Nagyon sok boldog pillanat, rengeteg munka, néha 5-6 hét egyetlen szabadnap nélkül, elképesztő sok stressz és álmatlan éjszaka után most búcsúzom Hatszín! Szeretlek nagyon, de van, hogy menni kell. Köszönöm mindenkinek, Péter neked külön nagyon! Köszönöm Laci!”

Gálvölgyi Dorka
Budapest, 2020. szeptember 19.

FACEBOOK TWITTER TUMBLR PINTEREST

Browse Categories