Az adott szó az egyetlen érvényes valuta

2020.03.19.

Göttinger Pál, a Junior Prima-díjjal kitüntetett színész és rendező ma arról is ismert színházi berkekben, hogy kiválóan meg tudja oldani a válságos helyzeteket. Ő azonban jobban szereti a nyugodt, építkezős szakmai munkát. A majdnem Oscar-díjas Susotázs és a Telefondoktor zseniális főszereplőjével beszélgettünk.

– Rettentő erővel robbantál pályád elején a színházi világba, gondoljunk csak a Prima Primissima Junior-díjra, amit 2011-ben kaptál meg. Gyanakodtál arra, hogy ezzel el kell számolni?
– Nincs ez benne a gondolkodásomban. Átlendült az életem egy fordulóponton, már nem „ígéretes” vagyok, hanem csak az „egyik”. Vizsgálom ezt az állapotot. Az tűnt fel például az utóbbi években, hogy afféle szaki lettem, akit sokszor hívnak beugrani más rendező helyére, ha beomlott valami az évadban, de mindenáron meg kell tartani a bemutatót. A legextrémebb példa erre a Macskadémon volt az Operettszínházban, amit két nappal a kezdés előtt vállaltam el, mert valami ott náluk annyira elromlott, hogy feltétlenül új rendező kellett hozzá. Odamentem, megcsináltuk. Megbíztak bennem. Ne becsüljük alá annak a helyzetnek a jelentőségét, amikor dől a szennyes lé, és gyorsan kell egy szakember, aki megoldja a problémát – ez lett mesterségem egyik címere, bár nem ez volt a szándékom. Elég sokat dolgozom, ami évi 4-5 bemutatót jelent – tulajdonképpen kritikai visszhang nélkül. Napszámosa lettem ennek a műfajnak, és ebben a helyzetben egyébként tűrhetően érzem magam. Ezért sem vert annyira földhöz, hogy véget ért a nyíregyházi főrendezőség, noha ellentmondásos helyzet számomra, hogy kikerült a kezem közül valami, s az elkezdett építkezést nem folytathatom.

– Csalódott vagy?
– Ezt a leckét kaptam sorozatban, nemcsak Nyíregyházán, hanem korábban a Magyar Színháznál vagy Kaposvárott, de a hajdani Bárka Színházban is: ma Magyarországon nagyon nehéz elképzelni, hogy felépíthetsz valami olyat, ami öt év múlva is áll. Azt ugyan elég tisztán látom, hogy öt év múlva mit fogok csinálni, de azt már nem tudom hinni, hogy ez olyasvalami lesz, amiért megküzdöttem, és aminek úgy örülhetek majd, mint valamiféle eredménynek.

Ez elég nyomasztó, tekintve, hogy ez a hivatás szétbarmolja az egész életedet, zárójelbe teszi a magánéletedet, amellett, hogy bőröndben vagy egy kocsi csomagtartójában laksz.

Amikor az ember még pályakezdő, úgy gondol erre, mint befektetésre – de a megtérülés nem nagyon látszik ma Magyarországon. Olyan elképesztő ütemben változik minden, hogy nem is éri meg az embernek valamire berendezkednie, mert egy pillanat alatt elsöprődik az útból, ami addig megkérdőjelezhetetlennek tűnt. 

– Mire gondolsz?
– A fiatalok Nyíregyházára szerződtetése például váratlanul kínkeserves volt. Nem jönnek le vidékre a gyakorlatot kereső, frissen végzett színészek. Pesten kilenc sorozat forog, azokra szinte részenként castingolnak. Aki Nyíregyházán van, az nem tud ilyesmiben részt venni, úgyhogy az állandó tagságot nem vállalják el a pályakezdők. Elképzelünk valakit, aki kislánykorától kezdve ugrál a tükör előtt, mert színész szeretne lenni, és aztán az álmát valóra váltva, egy nagyon kíméletlen képzés végén, huszonegynéhány éves korában felkínálnak neki egy színész-állást – és nem kéri. Hiába mondjuk, hogy kint lesz a képed az előcsarnokban, játszol négy szerepet és száz előadást évadonként, és azt az életformát fogod élni, amit mindig is elképzeltél magadnak – s kiderül, hogy ezzel már nem lehet vidékre hívni egy színészt. Túlzás nélkül mondom, hogy Nyíregyházán elsőrangú rendezőgárda van. Aki most Nyíregyházára jön főszereplő-szakos hallgatónak (hiszen a drámairodalom főszerepeinek nagyja huszonévesekre íródott), azoknak Mohácsit, Zsótért, Szikszai Rémuszt kínálunk – és nem elég. Ezt például soha nem gondoltam volna. Nagyon utálom, hogy minden Budapestre lejt. Nyíregyházán 113 000 néző jut egy 120 000-es városra. Semmilyen mércével nem lehet azt mondani, hogy aki oda szerződik, az eltűnik.

– A felnőtté válásod útja is leképeződött ebben az egynéhány elröppent évben – ugye, nem a keserűség a leghangsúlyosabb?
– Nem vagyok keserű, inkább megkönnyebbült. Irgalmatlan erővel teper a pályája első tíz évében az ember, óriási víziókat lát maga előtt, amelyek megvalósulásáért sok mindent hajlandó feláldozni. Most megkönnyebbültem, hogy annyira azért nem kell beledögleni. Sokkal izgalmasabb, értékesebb színházi vállalkozásokat tudok létrehozni, ha önmagammal rendben vagyok, mintha állandóan a potmétereimet csavargatom.

Az első években a legsötétebb alternatív agymenéstől a nagyszínpadi operettig mindent kipróbáltam; most már nincs rajtam ez a mohóság. Így amit csinálok, az jobban a sajátom.

Nem vagyok már huszonéves, és nem tudok már annyiszor fejen állni, mint kellett korábban, de ennek semmi köze a kesergéshez.

– Sok mindent kipróbáltál – aztán megtaláltad a rést a pajzson?
– Ha úgy tetszik, résnek, „piaci rés”-nek számít például az olyan rendező, akinek oda lehet adni egy darabot legalább azzal a bizalommal, hogy nem tesz benne kárt. És miközben színész-„túltermelésről” beszélünk, a harmincéves, deli, tetterős, énekelni-táncolni-beszélni tudó főszereplő-szakos fiú országos hiánycikk. Nem tehetségből van kevesebb, hanem szakemberből.

– Magadat szakemberként látod?
– Nagyobb kedvvel gondolok így magamra, mint a művészként, de sok önelemzésre nincs mód. Ha valaki egy feladatra felkér, azzal számomra el is dőlt, hogy nekem való, csak helyt kell állnom. Nyilván vannak dédelgetett darabok az asztalfiókban, amiket szeretnék valamikor megcsinálni. Nyíregyházán voltam a legközelebb ahhoz, hogy saját projekteket tető alá hozzak, de közben egy társulat állandó rendező tagja inkább azt kapja, ami marad, hiszen a vendégek választanak. Így, mialatt a vágyaimat rakosgathattam az asztalra a tervezéskor, szereposztásban, darabválasztásban is megkötöttük az együttélésből adódó kompromisszumokat. Most már úgy tekintek a Bárkában megrendezett „Tengeren” előadásra, mint egy másik színháztörténeti korszak részére. Úgy hívtak oda, hogy darabot is, szereposztást is szabadon választhattam, ami manapság elképzelhetetlen. Elhitték nekem, hogy a darab jó, és mindent megkaptam hozzá, szereposztástól a díszletig.

– 25 évesen kapuk nyíltak előtted. Ez számodra teljesen természetes volt?
– Nem gondolkodtam rajta. Sodort egy hullám, ami a pályám első évében a hátára vett. A POSZT-díjas „Love and Money” című darabom okán Bérczes László ajánlott a Bárkába, ahol Seress Zoltán, az akkor új igazgató egyébként is szövetségeseket keresett. Ugyanakkor ez lett az én balsorsom is, aminek a hatásait nem tudom azóta sem levetkőzni, hogy bár nagyon sok helyen megfordultam, de állandóan kezdődő vagy éppen kialakuló helyzetek közelében találtam magam – miközben alapvetően konzervatív fiú vagyok, és szívesebben töltöttem volna a tanulóéveimet valami kialakult, bejáratott, nagy múltú hely közelében.

Amit elképzeltem főiskolásként, hogy egy szakmailag erős kézben tartott intézményben beállhatok a sor végére, hogy ellessem a mesterség csínját-bínját néhány év alatt, amíg a saját készségeim megerősödnek – ez nekem egyáltalán nem adatott meg.

Holott azoknak, akiktől én tanultam, ez még magától értetődően kijutott, amikor még ők tanultak. Ez borzasztó deficit! Egy kicsit az embernek az agyára megy, hogy állandóan új korszakot akarnak vele nyitni. Miközben azok az intézmények, amelyek az én pályám során fordulópontnak számítottak – a Merlin Színház, ahol diplomáztam, vagy a Bárka, ahol először tag voltam, vagy a Komédium, ahol gyerekként az egészet elkezdtem –, már nincsenek is a térképen.

– 2008-as Bárka színházi ősbemutatója után tavaly újrarendezhetted Nyíregyházán a Tengerent. Miért vetted elő még egyszer?
– Bennem maradt. Eszembe jutottak jó mondatok, másrészt a nyíregyházi társulatnál ott van Horváth László Attila, akibe nagyon beleláttam Richardot. Harmadrészt Kálid Artúrral, aki a bárkás előadásban Mr. Lockhartot játszotta, időről-időre összesodródunk, s érezhető valamiféle cinkosság köztünk: ahogy felkértem, ő rögtön igent mondott. Mohón meg akartam kóstolni az idő múlását. Megbeszéltük, hogy semmit nem hozunk át a régi előadásból. Aztán persze a próbákon tapasztaltuk a természetszerű szintetizálódást. Volt azért 13 pont a fejemben, amit máshogy látok azóta, és máshogy is csináltuk meg. Jóval vesztesebbre és dekadensebbre sikerült az ördög figurája, hogy csak egyet mondjak.

– Mit látsz máshogy?
– A Bárka-beli Tengeren bohózati íze markánsabb volt, nem kis részben Kapa humorérzéke miatt. Akkor, a pályám elején 77 próbából raktuk fel ezt a darabot – most viszont célra kellett törni.

Fejből tudom a szöveget, mint ahogy azt is, hogy melyik poénnak mi a súlya, a mondatoknak mi az esése, és nem pusztán vígjátéknak játsszuk.

– Négy embert látunk a színpadon, mind a négy mást csinál, és mindegyik érdekes.
– A darabnak az a titka, hogy ezt a szörnyű, valószínűleg vizelet- és ürülékszagú helyet, ahol az egész játszódik, még mindig biztonságosabbnak gondolják a benne élők, mint a kinti világot. Ezt a furcsa ellentmondást nem lehet megrendezni, ezt csak megírni lehetett. A színészek pedig megérezték. Nem tudok eléggé leborulni Upor László előtt, aki a fordítást készítette – mondom ezt úgy, hogy az angol eredetit is majdhogynem tudom fejből, sőt, magam is fordítottam belőle nagyjából 50 oldalnyit még a főiskolán. Visszanéztem most a saját mondataimat – igazán szörnyűek, Upornak viszont ez nagyon parádésan sikerült. Egyébként azért az angol vagy ír darabokkal arattam a legnagyobb sikereimet, mert ezek színpadra született, de szerzői művek, nem az úgynevezett rendezői színházba valók.

– Rátaláltál egy felhasználóbarát formanyelvre?
– Azért ebben kegyelem is van.

– Ez mit jelent?
– Nem tudhattam például 2006-ban Londonban, hogy mire megyek vele, amikor besétáltam megnézni a Seafarer (Tengeren) ősbemutatóját. A Young Vic-ben voltam gyakorlaton, és közel volt a londoni „nemzeti”. Nálunk hatig tartottak a próbák, és amikor kisétáltam az ajtón, ez a darab volt sétatávolságon belül.

– Számodra ez a kegyelem, hogy jókor vagy jó helyen?
– A kegyelem számomra az, amiért nem megdolgoztam, hanem kaptam – és azért sok ilyen volt. Az is kegyelem, amikor a színházban nem ott mutatkozik meg a lelki, szellemi nyereség, ahová a sok munkát ölted. Rengeteg fáradtsággal megcsinálsz egy nagyon fontos jelenetet, órákig elemzed, kipróbáljátok, cizelláljátok, és aztán teljesen más lesz az, ami a darabban majd sokat ér.

Tisztességes, becsületes munka egyfelől, és a kegyelem másfelől. Utóbbi: csak úgy felragyog magától.

Kegyelem volt az is, hogy láthattam a Bárka színházból útjára indított Ördögkatlan Fesztivált felnőni és megöregedni.

– Úgy fogalmazol erről a darabról, hogy a kegyelem az, mikor az emberek egymásnak támaszai tudnak lenni.
– Ezért szeretném egyszer színre vinni öregekkel – egyrészt azért, mert a világ legcsodálatosabb jelenségének tartom az öreg színészt, másrészt mert azt hiszem, hogy ez a darab valójában erre a helyzetre van írva. Ezzel még adós vagyok.

– A Tengeren mennyiben szól rólad?
– Nagyon a sajátom. Ahogy a humorérzékemen keresztül elmismásolok dolgokat – ebben eléggé magamra ismerek. Meg abban, hogy az ember élete tartozás-felhalmozással telik. Ami ebben a darabban tartozásként van megírva, az nem évül el. Ezzel könnyű azonosulni nézőként is.

– Te hogy számolsz el a tartozásaiddal?
– Ügyetlenül, mint bárki más.

– Számontartod?
– Igen. Felnőtt emberek közt az adott szó az egyetlen érvényes valuta. Nem tud annyira felhígulni az élet, hogy ez elértéktelenedjen. Pont ezért esek annyira kétségbe, amikor azt látom, hogy van, akiknél nem számít: olyan rég volt már, ki emlékszik?! Van, aki emlékszik.

Megosztás: