A színpadon új élet kezdődik

Kovács Nemes Andor 2008 óta tagja a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának, 2015 tavaszán pedig új „szerepet” vállalt meglévői mellé. Szabadka és Budapest, színpadok és zenekari próbatermek között ingázik, mióta színházi munkája mellett az ír folk-punk-rockot játszó Firkin zenekar frontembere lett. Kovács Nemes Andorral beszélgettünk.

Hogyan kerültél a Firkin közelébe? Honnan tudtad, hogy a zenekar új énekest keres?

Valamikor 2010 környékén az Újvidéki Színházzal részt vettünk a Kisvárdai Határon Túli Színházak Fesztiválján, ahol kísérőprogramként minden éjjel szerveztek könnyűzenei koncerteket. Voltam olyan szerencsés, hogy a társulattal pont aznap játszottunk, amikor a Firkin lépett fel – akkor még Marczis Attival, Sárhidai Zsuzsival és Marthy Barnával, csak Göttinger Pali nem volt ott valami miatt (a zenekar korábbi tagjai – a szerk.). A buli után rögtön szereztünk is egy CD-t, és arról beszélgettünk, hogyan tudnánk elhívni a Firkint a Tanyaszínház (az Újvidéki Művészeti Akadémia magyar tagozatos színinövendékeinek nyári vándorszínháza) bemutatójára. Mondhatni szerelem volt első látásra-hallásra. Meg is lepődtem, mikor 2014 novemberében a szabadkai zeneiskola énektanárnője, Dudás Bea szólt nekem: kapott egy infót, hogy a zenekar énekest keres.

Miért döntöttél úgy, hogy jelentkezel hozzájuk?

Akkortájt elég nehéz idők jártak a Szabadkai Népszínház magyar társulatára, de ebbe most nem szeretnék belemenni. A lényeg, hogy az erőszakkal odahelyezett új művészeti igazgató nem igazán mutatott érdeklődést a művészi elképzeléseim iránt, én pedig dolgozni szerettem volna. Így aztán arra jutottam: egy életem, egy halálom, nem vesztek semmit, ha felhívom Péter Jánost, a zenekar alapító-vezetőjét, és megkérdezem, mi a teendő a jelentkezés kapcsán. Szóval telefonáltam.

Milyen élményeid voltak a firkines „castingon”?

Vonattal utaztam fel Pestre, és valahol Kiskunfélegyháza környékén kezdett elkapni a pánik, hogy hova is megyek, minek is megyek, akarom-e én ezt, de valamelyest sikerült megnyugtatnom magam. Aztán a helyszínre érkezve már-már csorgott rólam a hideg veríték – december kellős közepén. Szegény portás majdnem kézen fogva vezetett el a próbateremig. Emlékszem, hogy azt a tizenhárom lépcsőfokot körülbelül tíz perc alatt másztam meg. De mivel minden sportban, amelyeket eddig űztem, a tizenhármas volt a számom, ezt jó jelnek könyveltem el, és – már felbátorodva – bekopogtam. Csend. Na, jó, mondjuk nem is kopogtam hangosan. Vártam pár percet, majd mikor már épp sarkon fordultam volna, ajtót nyitott Király Alida, az együttes hazai menedzsere. Nem volt mese: be kellett mennem. Mint egy „meggyérési” kislány, olyan zavarban voltam. Közben szállingóztak a zenekar tagjai, mindenfélét kérdezgettek; olyan volt, mintha egy földönkívüli lennék, ők meg vizsgálgatnának. Persze, ez valószínűleg csak nekem tűnt így. Aztán se szó, se beszéd, betereltek a terembe, hogy muzsikáljunk. Egy tiszta hang kevés, annyi se jött ki a torkomon. Úgy szégyelltem magam, mintha negyedszer kellene ismételnem az első elemit, mert mindig megbuktam ének-zene tárgyból. Akkor Jancsi (Péter János – a szerk.) mondta, hogy beszélgessünk még egy picit, aztán fussunk neki újra. Akkor már valamicskét könnyebb volt. Lejátszottuk a számokat, közben pedig már megérkezett a következő „páciens”, így engem utamra engedtek. Úgy könyveltem el, hogy volt egy kellemes kiruccanásom Budapestre, hiszen száz százalékig meg voltam róla győződve, hogy „amazok” bent jó nagyot röhögnek rajtam. Így az esélytelenek nyugalmával készültem a karácsonyra, mikor Jancsi hívott, és közölte, hogy a banda egyöntetűen rám szavazott. Kell ennél szebb karácsonyi ajándék?

Azt mondtad egy interjúban, hogy Lilitől (Virág Lili, a zenekar hegedűse és egyetlen női tagja – a szerk.) tartottál a legjobban. Miért?

Lili gyönyörű lány, egy tünemény. Nélküle valószínűleg sokat unatkoznánk, de amíg nem ismertem, csak az volt a fejemben, hogy egyedüli nőként egy punk bandában érvényesülni csak úgy lehet, ha az illető mindenkinél erősebb mentálisan és fizikailag is. Ha véletlenül nem leszek szimpatikus neki, akkor meg fog kínozni. Hál’ Istennek nem így történt. És itt nem az erejére gondolok, hanem a szimpátiájára.

Korábban is szerettél volna zenével foglalkozni?

Gyerekkori vágyam vált valóra. Annak idején, mikor hazaértem a suliból, és a szüleim még nem voltak otthon, lenyitottam a kanapét, betettem a magnóba a Guns N’ Roses Appetite című albumát, fogtam apám borotvahabos flakonját, mert az hasonlított legjobban Axl mikrofonjára, és ami a csövön kifért, nyomtam a koncertet a nővérem plüss állatainak. Aztán később már egész komoly rock, blues és funky formációk tagja is voltam, tehát mondhatni egész életemben szerettem volna zenével foglalkozni.

Számos Firkin-dal folkzenei alapokra épül. Mikor ismerkedtél meg ezzel a stílussal?

A folkzene csodálatos. Olyan környezetben nőttem fel, ahol hat nemzet folklórját csodálhattam, tehát nem áll messze tőlem a szeretete. Ahogy idősebb lettem, megismertem más népeket, kultúrákat. Szabadkán rendszeresen rendezik meg az Interetnot nemzetközi néptánctalálkozót. A világ minden tájáról érkeztek már vendégek, és volt szerencsém évekig konferálni a különböző népcsoportok táncait és muzsikáját. Nagy gazdagság ez, és érdekes módon konfliktus nélkül megfért magyar a románnal, szerb az albánnal, török az indiaival. Van még mit tanulnunk. Csodálatos élmény.

A koncerteken rengeteg mindenre kell egyszerre figyelni, és főként az énekesnek kell tartania a kapcsolatot a közönséggel. Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást ebben?

A kapcsolattartásnak ez a formája eleve adott: nálam a mikrofon, és ami információ a dalok között szöveg formájában eljut a közönséghez, az mind tőlem származik. Nem lehetek ügyetlen. Vagy ha véletlenül mégis, akkor azt gyorsan fel kell ismerni, felvállalni, és abból építeni tovább. Van egy kedves eset, mikor Németországban játszottunk a Subway to Sally zenekar előtt. Nem volt sok időnk, inkább a zenére szerettünk volna koncentrálni, ezért eldöntöttem, hogy nem sokat fogok beszélni a dalok között. Persze, azért az intro után illik pár szóval üdvözölni a nagyérdeműt és megköszönni a lehetőséget. Így én amolyan showman-attitűddel, picit hadarva gyorsan elmondtam a szöveget, fokozva az intenzitását. Majd azon a ponton, amikor azt vártam volna, hogy a közönség részéről felharsan egy össznépi üdvözlő ováció, síri csönd lett. Ekkor csak ennyit tudtam kibökni: „Ugye, semmit se értettetek abból, amit mondtam? Nem baj, én sem, de a lényeg, hogy MAKE SOME NOISE!” Ez már működött… A közvetlenség egyébként nagyon fontos, és szerencsére a zenekaron belül ezt mindenkinek erényeként lehet felhozni. Szeretni kell az embereket – a többi jön magától. Nem szabad kihívásként tekinteni erre, mert akkor jön a bizonyítási vágy, és nagyobb a hibázás lehetősége.

Milyen embereket szoktál kiszúrni a színpadról? Azokat, akik figyelnek arra, amit mondasz, vagy akik önfeledten tombolnak?

Ez nagyon interaktív játék. Mindig más-más impulzus ér minket a közönség részéről, és őket is részünkről. Minden koncert kilencven százalékban improvizáció a maga kötelező sablonjai mellett. Nem volt eddig két ugyanolyan koncert. Mindig történik valami. Mindig vannak mókamesterek odalent, mindig vannak, akik jobban tudják, hogyan kéne, mindig vannak csinos lányok is, hiszen minden nő gyönyörű. Szóval nincs olyan, hogy lesnék valamit vagy valakit, a helyzetet kell megragadni, amelyet a pillanat szül, és továbbvinni a még jobb felé. A szülinapos Akvárium-bulin történt például, hogy elszakadt a gitáron egy húr, és amíg Balázs (Kárpáti Balázs, a zenekar gitárosa – a szerk.) gyorsan átszerelt, én próbáltam a közönség figyelmét fenntartani. Az első sorban volt egy fiatalember AC/DC-pólóban. Pont akkortájt énekelt Brian Johnson helyett Axl Rose a bandában. Ezen viccelődtem épp, mikor Bazsi kész lett, és a Highway to hell első akkordjával próbálta ki a hangolást – vagy csak én hallottam így. Ez már örökre talány marad, de gyors belekezdtünk abba a dalba, és hatalmas buli kerekedett. Hiába. Az AC/DC az AC/DC.

Mi az a három dolog, amit a legjobban szeretsz a zenekarban?

Ezen még soha nem gondolkodtam el. Biztos jóval több van, mint három. De ha ki kellene emelni valamit, azt mondanám, hogy a zenekar nélkül nem jutottam volna el olyan csodálatos helyekre, ahol voltam eddig, és ha úgy adja Isten, még leszek is. Például a Summer Breeze fesztiválra Dikelsbühlbe. Fantasztikus érzés volt, amikor megtudtuk, hogy Európa egyik legnagyobb metalfesztiválján játszhatunk, méghozzá a nagyszínpadon. Hajnali hatkor megérkeztünk a városkába, és kinyitva álmos szemeimet, azt hittem, vagy még mindig álmodom, vagy balesetet szenvedtünk, és a mennyországba csöppentünk. Mesebeli mézeskalács-házikók álltak mindenfelé egymás hegyén-hátán, nyoma sem volt a XXI. századnak – ami az építészetet illeti. Egy 1615-ben épült pékségben reggeliztünk, amely azóta is családi vállalkozásként működik. A forgószínpad pedig, amelyen koncerteztünk, akkora, mint a város, ahol születtem! (nevet.) Ráadásul délelőtt 11-kor hatalmas tömeget táncoltattunk és énekeltettünk meg. Ezen kívül csodálatos embereket ismertem meg zenekaron belül és kívül is. Rengeteg új barátot szereztem. Ez mind a Firkinnek köszönhető.

Van, amit megváltoztatnál a Firkinben? A szöveget, a zenét?

Az igazság az, hogy semmit. Ha jön valami ötlet, amely jobb, mint amit addig csináltunk, azt úgyis mindnyájan elfogadjuk – és az már megint csak Firkin. Dolgozunk, néha nagyobb kedvvel, néha picit lustábban. Szeretjük egymást, azt is ugyanígy. Ami a legfontosabb, hogy szerencsésen összetalálkozott ez a fél tucat ember.

Melyik Firkin-dalt szereted a legjobban?

Nincs igazán kedvencem, de talán a Start againt említeném meg, mert ez az „elsőszülött gyermekem” a szövegírás tekintetében. Bazsi, aki nem titkoltan rajong a „calipunkért” (kaliforniai punk – a szerk.), hozott egy kaliforniai punkos akkordmenetet, amely kevéssé bonyolult, viszont nagyon fülbemászó volt. Ebből rövid időn belül megszületett ez a dal, amely azóta már meghaladta a százezres nézettséget a YouTube-on. A régi Firkin-számok közül pedig valamiért a Loch Lomondot szeretem nagyon. Amikor eljátsszuk, egyszerűen azt érzem, a Föld felett lebegek. A szöveg és a zene ritmusa közti kontraszt hatalmas energiává tud átalakulni bennem, és azt érzem, azon nyomban felrobbanok a boldogságtól – ezáltal pedig robban a színpad és a nézőtér is. Nagyon szeretem ezt az érzést.

Melyik dalt a legnehezebb előadnod?

Húha! A Keep on drinkin’ az én keresztem.

Miért?

Olyan tempóval szoktuk megfogni ezt a dalt, hogy egyszerűen lehetetlen annyira gyorsan egymás mellé gondolni a szavakat. Előfordult már, hogy majdnem sikerült az elejétől a végéig hibátlanul elénekelnem. Ezen kívül van néhány, amellyel meg sem próbálkoztam. Hatalmas főhajtás Marthy Barnának és Göttinger Palinak, hogy ők megbirkóztak velük. Én inkább az új dalokban próbálok menedéket keresni.

Mi a hasonlóság és a különbség a színészet, illetve az éneklés között?

Egy színházi előadás olyan, mint egy dal a koncerten. Mint már említettem, a koncertek majdnem száz százalékig improvizációból állnak. Vannak persze, a kötelező elemek: a dalok – a többi teljes szabadság. A színházban is becsúszik néha egy-két impró a kollégák megviccelése céljából vagy csak véletlen rövidzárlat miatt az agyban, de azt nem nézik jó szemmel, és valljuk be, nem is helyes. Mindkettő csodálatos hivatás a maga műfajában, és én nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy része lehetek mindkettőnek. Színpadon lenni és nagy bölcsek írásait tolmácsolni, vagy zenével kifejezni saját érzelmeket – mindkettő nagy megtiszteltetés a sorstól.

Mit teszel, ha éppen kezdődik a koncert, de nagyon nem vagy abban a hangulatban, hogy felrobbantsd a színpadot?

Ilyen nem fordulhat elő. A közönség, ha csak egy emberből is áll, kifizette a jegyet, hogy jól érezze magát. Nem hozhatom olyan helyzetbe sem magam, sem pedig a zenekart, hogy nekem most rossz napom van, bocs. Persze, előfordul ilyen, de erre már az akadémia (az Újvidéki Színművészeti Akadémia – a szerk.) első óráján megtanított bennünket Hernyák György tanár úr. Idézem: „Nyulak! Ez itt a tízes tanterem. Mától itt fognak élni négy éven keresztül. Minden problémát a hétköznapokból hagyjanak kint az ajtó előtt, és csak azt hozzák be, ami előre viszi magukat.” Az a szörnyű, hogy teljes mértékben igaza volt. Nem kell, hogy bárkit is érdekeljen az én „nyomorom”. Nem mellesleg amilyen nehéz időnként lepakolni a problémákat a backstage elé, annál felszabadítóbb érzés nélkülük felmenni a színpadra. Mert a színpadon minden alkalommal új élet kezdődik.

Gangel Noémi

Megosztás: