Sajátos száműzetés - A csemegepultos naplója című előadásról

A tárgymutatóban: , , ,
Az Orlai Produkciós Iroda jóvoltából a debreceni közönség ismét minden vonatkozásban magas színvonalú előadást láthatott a Kölcsey Központban március 21-én. Gerlóczy Márton nagysikerű regényéből, A csemegepultos naplójából készült színpadi változat az alkotóknak és Ötvös Andrásnak, azaz a regény hősét, Márczy Lajost másfél órában megtestesítő színművésznek köszönhetően a prózai mű különleges dimenzióit tárja elénk.

Olyan aspektusokra világít rá, amelyeket a regényt olvasva nem, vagy nem így képzelünk magunk elé. A főhős, a szépírásban épp megfeneklett, a párkapcsolataiból kiábrándult fiatalember elhatározza: „száműzi” magát a társadalomba, azaz fél évre beáll a Nagyvásárcsarnokba csemegepultosnak, hogy felfedezze az élet mindeddig számára ismeretlen szegmenseit. „Egyedülálló leszek és csemegepultos leszek” – határozza tehát el, s innentől kezdve a piacon töltött munkaórái alatt az oda járó társadalommal, esténként egy kocsmában a legkülönfélébb lányokkal ismerkedik, hogy aztán a csehóból hazaérve a társasház lakóinak életével is mindinkább tisztában legyen. Ám amíg a társadalomrajznak is felfogható regényt olvasva a Lajost körülvevő alakokat hús-vér emberekként képzeljük magunk elé, addig a Lőkös Ildikó dramaturgnak és Göttinger Pál rendezőnek köszönhető, regényből kivonatolt színpadi szövegnek, az egyszemélyes produkciónak, valamint az előadás során használt díszletnek és tárgyaknak köszönhetően mindez sajátos transzformáción megy keresztül bennünk.

A csemegepulthoz érkező vásárlókat, a csemegepultban dolgozó Joli nevű munkatársat, a különböző lányokat és a Lajos lakhelyén élőket itt – Schneider Jankó debreceni bábművész ötleteinek és munkájának köszönhetően – egy-egy tárgy testesíti meg. Így fogja a Lajos felett lakó idős asszonyt, akit a fiatalember csak Köntösnek hív, egy rongy szimbolizálni, Jolit egy papírból megformált arc, az egyik potenciális partnerjelöltet, Hannát pedig egy fehér kapucnis felső. A csemegepultba érkező német vásárlókat két konzerv jelzi, a törzsvásárlót egy üveg ketchup, míg az egész nap „toppon lévő” topmenedzsert a mobiltelefonja.

Ráadásul a Lajost játszó Ötvös András első munkanapjai egyikén közli velünk: „minden tárgyat megszólítok: sonkát, kolbászt, kést, villát, hurkát” – vagyis amíg az őket körülvevő embereket a tárgyak segítségével elszemélyteleníti, az élettelen környezettel épp az ellenkezőjét teszi: megszemélyesíti, antropomorfizálja azt.

A személyek eltárgyiasítása, élettelenné tétele pedig azt eredményezi, hogy – szemben a sokszereplős Gerlóczy-regénnyel – a monodráma formájú előadás sokkal erősebb társadalomkritikát fogalmaz meg. Pontosabban: ez az eljárás felerősíti a regény szociológiai aspektusait. Az elszemélytelenedést a kapcsolataink működésképtelenségének okaként láttatja.
A komoly és korántsem szívderítő mondanivaló – és ebben azonos a regény és a színdarab – mégis humoros formában tárul elénk. Ötvös András ugyanis nemcsak arra képes, hogy az embereket jelölő tárgyakkal játsszék, hanem arra is, hogy mindegyiknek ő maga adjon hangot. Minden egyes tárgyat más, a tárgyba beleképzelt személy hangján szólaltat meg, ha kell, németül beszél, ha kell, hadar, ha kell, egy, a villamoson vele utazó sznob értelmiségi affektáló hangját érzékelteti. Mondhatnánk: a hangokkal lehel mégis némi életet az őt körülvevőkbe, ám a hangok, azáltal, hogy mindegyik egy-egy paródiával ér fel, azaz kifigurázza a „hordozóját”, megint nem a normális emberi kommunikációra, hanem annak hiányára utalnak.

A társadalom minden egyes szegmensére jellemző elszemélytelenedést a díszlet, annak változásai és változatai is remekül alátámasztják: egy forgatható, állványokkal körülhatárolt „kalitkát” látunk magunk előtt, amelynek különböző, másképp berendezett oldalai – legalábbis kezdetben – Lajos életének különböző helyszíneit tükrözik: az egyik oldal a csemegepultot, a másik Lajos lakását, a harmadik pedig a kocsma belsejét szimbolizálja. Lajos „terepeit” szintén Ötvös András változtatja: ő forgatja el a nézők felé a „kalitkát” az épp aktuális működési terület irányába. Csakhogy az előadásnak körülbelül a felétől, ahogy az emberek, úgy a helyszínek is kezdenek összemosódni: például a budai lakásnak, ahová Lajos egy Kinga nevű lányhoz elvileg hegedűórát venni érkezik, már a csemegepult ad helyszínt, ahol Kingát egy kolbász, a szüleit pedig egy-egy szalámi jelképezi. Illetve, a mindenkit bedaráló, elvileg a szeretet jegyében zajló karácsonyi vásár idején már a „kalitkának” egyik oldala sincs egyértelműen felénk forgatva, hanem annak csak az egyik sarkát látjuk.

Az emberek elszemélytelenedése, a helyszínek összemosódása és Lajos társadalomba való, önkéntes száműzetésének egyre inkább ámokfutásra hasonlító jellege – amit Ötvös András egész előadás alatti hihetetlen fizikai erőbedobása, állandó mozgásban levése is érzékeltet – az egyre gyorsuló, sokakat, szinte mindenkit „bedaráló” életünkre utal. S hogy mennyire nincs ebből az életmódból kiszállás, azt az utolsó jelenetek tükrözik: a forgatható, s addig Ötvös András „kezelte” és „irányította” díszlet már nem forog, hanem „pörög”, s pörgeti magával a rajta ülő hőst is. A csemegepultost, aki nagyon be akart ebbe a ringlispílbe szállni, s aki még magányosabbnak érzi magát a társadalomba való „alászállása”, önkéntes „száműzetése” következtében. Mindaddig, amíg be nem csönget hozzá az alatta lakó Hanna…

Gyürky Katalin




Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks