Pesti Barokk – Négykezes kritikánk

A tárgymutatóban: , ,

Pest ’80


szerző: Pál Zsófia

A Belvárosi Színház idei első bemutatójában a nyolcvanas évek Pestje elevenedik meg. Igazi időutazás ez, amely során elgondolkodtató látleletet kaphatunk arról, milyen volt a kor hangulata, hogyan éltek elődeink, milyen gondolatok foglalkoztatták őket és milyen problémákkal küszködtek. Az igazi meglepetés akkor történik, amikor rádöbbenünk, hogy a világ talán nem is változott annyit azóta.

A Pesti Barokkot Kern András jelenléte határozza meg, aki nem csupán a főszereplő nagymamát alakítja, de Dés Mihály regényéből ő készítette el a színpadi változatot is. A történet középpontjában a Kern alakította nagymama harminc év körüli fia, Koszta János áll, akinek életét nagy mértékben befolyásolja a nyolcvanas évek közhangulata. Az instabilitás pedig nem csupán az országra, de hamarosan rá is jellemző lesz. Nemcsak rapszodikus nőügyeivel és országa helyzetével kell egyenesbe kerülnie, de azzal a ténnyel is, hogy ebben a káoszban csupán nagyanyjára hagyatkozhat.

Az előadásban Szabó Kimmel Tamás játssza ezt a fiatalembert, akinek a világhoz, önmagához és a helyzetekhez való hozzáállása nagyban változik a történet folyamán. Súlyos döntéseket kell hoznia, amelyek érdekes ábrázolási lehetőségeket kínálnak az őt játszó színésznek. Szabó Kimmel azonban korántsem válik olyan meghatározóvá, amennyire a karaktere engedné. Koszta János érdekfeszítő változáson megy keresztül, ám hiányzott számomra mindezek hatványozott érzékeltetése. Jeleneteiben és megnyilatkozásaiban a színész nem olyan hangsúlyos, mint amennyire tehetségéhez és szerepéhez mérten elvárnánk tőle. Ennek ellenére számos olyan monológot kap, amelyben magára talál a darab során, és elkezdi megfejteni karaktere lényegét.

A fiatal színész által játszott János nagyanyja az, aki körül az események zajlanak. Kern elhivatottsága dicséretre méltó a mű iránt, ám puszta jelenléte nem elég ahhoz, hogy elvigye a hátán az egész előadást. Erős kisugárzású és egyedülálló színművész, ám hiába vannak jelen kiválóan eltalált poénok és helyzetkomikumok, nem erősítik meg őt teljesen a szerepében. Nem ismerjük meg annyira az asszonyt, hogy kellőképpen megrázzon bennünket a története. Végső konklúziója elgondolkodtató, ám sokkal erősebben zárta volna a darabot, ha Kern jelenléte is legalább ennyire erős és meghatározó lett volna. Jóval nagyobb hatást gyakoroltak rám az előadás mellékszereplői. Mészáros Máté brillírozik saját szerepeiben: elsősorban a szórakozott, ám kihívást kereső nagybácsi szerepében, akiként minden színpadon töltött pillanatában hiteles és meggyőző. Bánfalvi Eszter szintén több szerepben jelenik meg, és mindegyiket más oldalról megközelítve, hitelesen alakítja. Emberi közelségbe hozza a fiatalember párját, Marit, és a gépleolvasó hölgyet is. László Lili egyetemista hallgató először lép a Belvárosi Színház színpadára, János kissé naiv, ám fontos szerepet játszó szerelmeként. Ő az, aki álomszerű megjelenéseivel keretbe zárja az előadást is.

Az, hogy a színdarab témája különleges helyet foglal el az alkotók szívében, egyáltalán nem vitás. Ez a fajta tiszteletadás és fejhajtás végig érezhető az előadás során, amely végül Kern András karakterének végső anekdotájában csúcsosodik ki. Ilyen helyzetben azonban nehéz elkerülni azt, hogy az ember ne misztifikálja túl a saját gyermekét. Hiába ugyanis a nagy mértékű tiszteletadás, ha a dramaturgia már nem képes megtartani a színdarab súlyát. Ennek következtében sok jelenet után megakad a lendület, nem történik következetes építkezés, ez pedig számos üresjárathoz vezet.

Bár ez a vonal sok esetben megbicsaklik, az a cél, hogy bemutassák és érzékeltessék a kor esszenciáját, nem vall teljesen kudarcot. A korra jellemző helyzetek kiválóan kerülnek kifejezésre a szereplőkkel történő eseményekben. Nagy teret kap a disszidálás gondolata, a megfigyelések, a Kádár-kor eszméje, a fiatalság hektikus érzelmi világa, az emlékezés humoros bája. A karakterek is ezen vonal mentén fejlődnek, próbálják megtalálni helyüket a káoszban és meghozni a leghelyesebb döntéseket.

Az esetek többségében egy színdarabban ilyenkor erősen előtérbe kerül az a tüköreffektus, amikor elődeink problémáival fordítanak szembe bennünket, és meglepődünk, mennyire hasonlítanak saját gondjainkra. A Pesti Barokk esetében mégsem ezt érzem a fő célkitűzésnek, Göttinger Pálrendezésében ugyanis sokkal erősebben van jelen a megemlékezés ereje. A reflektálás abban az esetben van jelen, ha az ember személyesen megszólítva érzi magát, felismer egy helyzetet, problémát, amellyel ő is küzdött vagy éppen küzd, ezt pedig visszavezeti a színpadon látottakra. Nem mindegy az sem, hány évesen és milyen történetekkel a háta mögött ül be az ember erre az előadásra. Valószínűleg többet fog jelenteni az idősebb korosztály számára, azokra, akik nem csupán történelemkönyvekből értesültek a Kádár-kor eseményeiről, hanem át is élték és kellően meg is szenvedték azt az időszakot.

Az előadásban ugyanis prioritást élvez a cél, hogy pontosan és a kort igazán jellemző helyzetekkel, megjelenő problémákkal nagyítsák fel és mutassák be a pesti nyolcvanas éveket. Kár, hogy ez hátrányára válik az előadás dramaturgiájának, valamint egy olyan mondanivaló felépítésének is, amely által akár érzelmi katarzissal is végződhetett volna a színdarab.

Amerika!


szerző: Bereczki Ágota

Pesti és barokk, a ’80-as évek barokkja. A Dés Mihály regényéből Kern András által komponált, Göttinger Pál rendezte színpadi változatot október 6-án mutatta be a Belvárosi Színház. A Kádár rezsim alatt formálódó kisrealista világot, annak eszméit és túlélési lehetőségeit egy oldottabb világra vetíti rá a darab, ahol minden ideológiai rendszert felülírnak a felnőtté válás általános kérdései, a szerelmek, a barátok, a törődés, egyszóval az emberi kapcsolatok. A rendezés térkialakításának egyszerűségébe oltja hangulati elemeit, könnyed zene és fény használat, a kommunizmusból születő játék, valamint erős humorizálás jellemzi az előadást.

A Koszta János köré csoportosuló körülmények egy felhígult kommunista korszak mindennapi nosztalgiáját mintázzák, annak minden savanyú élvezetével és számító fullasztásával együtt. Koszta János, mint a korszak fiataljának metaforája, kényelmesen elveszett egyede az édes-fanyar Kádár világnak: egymásba ömlő nőügyei, kavargó barátságai, állandó készséges segítsége egyetlen nagyanyja oldalán, mind kiegészítői a felnőtté válás viharának. A felelősségvállalás kérdése még égetőbb egy olyan korszak derekán, amelyik sem morális, sem pedig konkrét fizikai támaszt nem nyújt a fiatalok kibontakozásához, így újabb reális hozadék lép elő: a gyerekvállalás, már ötlet szinten meddő vállalkozásnak bizonyul. Sokuk számára egyetlen megoldásként a kivándorlás ígérkezik, így válik minden probléma placebójává Amerika…

A kisméretűre szabott díszlet segítségével tűntek még nagyobbnak maguk a karakterek, ezáltal a minimalitás kiemelő funkciót kapott, így a könnyed humorral körbefont játékban befogadhatóbbakká váltak a falak felett néhol eltűnő, majd ismét előbukkanó szereplők. Ennek ellenére, néhol mégis azt lehetett érezni, hogy a szűkre szabott térben nem mindig születik meg a hitelesség képzete. A sokszor keserűségben gomolygó alakok ütköztetése gyakran elhalványult, majd a végső jelenetben felmerülő igencsak komoly témának, az abortusznak jelenléte, összeegyeztethetetlen kontrasztban állt az eddig kiépített hatáselvvel.

A zárójelenet szolgál ellenpontként Szabó Kimmel Tamás könnyed hétköznapisággal megrajzolt Koszta Jánosának, és annak egysíkú hanyagsággal meghozott döntéseinek. A végig nemtörődöm figura életének egyetlen biztos pontjába, a nagyanyjába kapaszkodik, aki nyílt érzelmeinek egyetlen birtokosa. Elvesztése után a magába fordulás természetes következményként hat, ellenben a taszító-laza magatartás nem változik. Az utolsó jelenetben megjelenő embriót ábrázoló alakzatból áradó füstben, nemcsak Koszta János életreflexiói, de az előadás egésze vesz nem várt váltást. Talán ez a hangsúly áthelyeződés az, ami megtöri az addig kiélezett koncepciót.

Az ügyetlenül szeretetreméltó nagyi játékában Kern Andrást láthatjuk, aki természetesnek ható humorával élettelivé alakítja a figurát, a nemi eltérés nyomai szinte észrevehetetlenek. A humor kirobbanó, a kapcsolati szálak elmélyítése viszont hiányos. A női alakok, Bánfalvi Eszter és László Lili, színen tartózkodásának ideje nem képes kifejteni egyéniségük meghatározó elemeit, nehézkessé válik kiismerésük, így a hozzájuk fűződő viszonyok is. Mészáros Máté, mint hebehurgya, de körmönfont testvér, a kizsákmányoló rendszer szépen kivitelezett allegóriájaként jelenik meg, míg a Schruff Milán alakításában egy barátot látunk és egy barátság látszólag őszinte tartópillérét. Az előadásban létrejövő viszonyhálózat így leginkább haszonélvező érdekszövődményekkel kapcsolódik egymáshoz, nyílt vagy elhomályosított megnyilvánulásokban. 

A karakterek jellemvonásai és a színpadkép kialakítása mindezek ellenére képes megteremteni azt a felszabadult légkört, amelyet egy komédia elvár. A Pesti Barokk című előadás pedig, tematikai súlyossága tükrében is, minden ízben könnyed kikapcsolódást ígér.




Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks