Várjuk a szerelőt

A tárgymutatóban: , ,
A nyolcvanas évek egy kibontott vécéfalon kukucskál át a mába.

A késői Kádár-kor pesti liberális értelmiségéről nyújt kör-, kor- és kórképet Dés Mihály 2013-ban megjelent regénye, a Pesti barokk. Bulik, szerelmek, vízszerelők és lakáskiutalások, barátok és besúgók, bölcsészek és nagymamák, értetlen ügyintézők és vad tinilányok mászkálnak át a lepusztult lakásokon, egy fiatal író körül. Most a Belvárosi Színház rukkolt elő a mű színpadi változatával, és a regény színpompás korfestése, az érzékenyen és részletgazdagon megjelenített értelmiségi lét, a szürke korban tobzódó árnyalatok, a „pesti barokk” dekadens szépsége Kern András adaptációjában egyetlen térbe és két felvonásba sűrűsödött. Szorult, mondjuk inkább, ráadásul ez a szorultság a színpadképben is szellemesen kifejeződik, mert Szalai József díszletfalai nyakig érnek, az ajtókon ki-be közlekedő szereplőknek ennek megfelelően össze kell görnyedniük, hogy átpréseljék magukat a túlsó térbe. Találó a térarányok szimbolikája, úgy fojtja meg az itt élő, mozgó figurákat, hogy azok észre sem veszik, leleményesen kerülgetik az ide-oda tolt bútorokat, a társbérlet-világból megörökölt rátermettséggel kezelik a lakások képtelen szerkezetét. Ahogyan az egész életüket is. 

De ennyire azért nem sima az ügy. Kern addig gyúrta a regényt, amíg epizódokra szabdalt tragikomédiát nem csinált belőle. Ehhez képest azonban túl erős maradt az eredeti mű által nyers őszinteséggel vállalt identitásválság, a tétovaság, a bizonytalan sorsvonalak dramaturgiai szerepe. A cselekmény középpontjában a Szabó Kimmel Tamás alakította író figurája áll. Intelligens, de kicsit túl nagy az arca, vonzó, de nem megbízható, fájdalmasan komolyan veszi önmagát, miközben gyerekként játszik különféle felnőttszerepeket. Szenved, és ezt még élvezi is; érzékeli a kiúttalanságot, de még nem tört meg. Még keresi az életét, a lehetőségeit, a hitét. Főként ez utóbbit, mert a behúzott nyakkal élt hétköznapokban a hit nem túl nyilvánvaló valami. Disszidálna, de nem akar hátrahagyni mindent.

A barátok, régi és újabb szerelmek, a szex, a munka, a rokonok nyüzsgő köreiben egyetlen támasza egy furcsa, szinte már nem nélküli lény a szomszéd szobában: a 93 éves Nagymama. Kern András nagyija nejlonkombinéban, hálóingben és szvetterben döng végig a színpadon, olyan makacsul, mintha erősebb lenne az IKV által kifúrt, majd otthagyott vécéfalnál, erősebb a fal túloldalán szeretkező fiataloknál, vagy a lehetetlen találmányokkal házaló, folyton zabáló fiánál. A Nagymama ereje a múltjából fakad, és ebben a múltban ott van a háta mögött a Dunába robbant Margit híd, a nyilas korszak, a kitelepítések, az éhezés és az ÁVH, minden kimondott és elhallgatott részlet kerek egésszé áll össze benne. Ezért a temetőlátogatás sorrendje a húsz éven át tűrt társbérlő sírjánál kezdődik, és csak utána kanyarodik a férj sírja felé. Ő a folytonosság a minduntalan átnevezett budapesti utcák és terek egyre kuszább közegében, ő viszi az élet fonalát, amit az unoka lassan kezd nem találni. Ők ketten szoros kötésben vannak. Ezért nem opció Amerika, ezért dől össze a nagyi halála után a világ.

A dramaturgiai váz pontos, ám az egymásra következő jelenetekből hiányzik a kötőanyag, és valami egyre nyilvánvalóbb centripetális erő szétdobja a szerkezetet. A cselekmény szellemesen megoldott, de zárt epizódokra esik szét, az alakítások mintha egymás mellett beszélnének. Nem érzékeljük a viszonyok valódi karakterét, nincs tétje a találkozásoknak, nem születnek meg a pillanatok. Egyedül Szabó Kimmel és Kern tartja meg egymást a káoszban, de a kettősük érzelmi ereje csak néhány dramaturgiai csúcspontnál robban ki. Mészáros Máté a feltaláló, a belügyes tiszt és az apa szerepében is bravúros árnyalatokat hoz ki, precíz kortüneteket produkál a paródia és az életszerűség határán egyensúlyozva. Bánfalvi Eszter visszafojtott, dinamikáját vesztett alakja majdnem a felolvasószínház unalmát hozza, László Lili izgalmas szépsége még nem teljesen kiforrott eszköztárral párosul. De nem itt a baj.

Göttinger Pál rendezése nem szólaltatja meg a korszakot. Hiába a Traubisoda és a tárcsázós telefon, hiába az Orwell-kötet fölötti parttalan veszekedés, a bulik részletes leírása, az Amerikába telefonáló idegesség – a színpadon valahogy nem jelenik meg az, aminek kellene: sem a Kádár-kor életérzése, sem az értelmiség kiszolgáltatott magánya. Bátortalan monológok és parodisztikus jelenetek követik egymást, de semmi valódi nem fejlődik belőlük. A misztikum felé vitt zárójelenet pedig egyenesen bántó stíluszavart hoz a két felvonáshoz képest, amit Szabó Kimmel jó érzékkel nem is próbál megoldani, csak hagyja, hogy átfolyjon rajta. Néhány kacagtatóan ismerős helyzetet leszámítva az egész előadás olyan, mint Bánfalvi Eszter és Schruff Milán diszkó-jelenete: csak állnak egymás mellett az ordító zenében, egyetlen hangot sem hallanak a másikból, és fogalmuk sincs, hogy ez az egész mire jó.




Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks