A BERLINI TÉRTŐL A LENIN KÖRÚTIG

A tárgymutatóban: , ,
DECZKI SAROLTA

Röpködnek a nevek: Marx tér, Hitler tér, Lipót körút, Mussolini tér, November 7. tér, Lenin körút, Berlini tér – a neveken keresztül pedig azok a rezsimek villannak fel, melyek megpróbálták erőszakosan a saját képükre formálni a kort és a várost – igen mulandó sikerrel.

Budapest, nyolcvanas évek. A fiatalok a diszkóban a Modern Talkingra ugrálnak, de közben disszidáláson törik a fejüket. A rendszer besúgóhálózata kiválóan működik, míg egy vízszerelőre hónapokat kell várni. A helyzet reménytelen, de nem súlyos: az emberek továbbra is élnek, szeretnek és meghalnak. A darab alapjául Dés Mihály azonos című regénye szolgált, mely a budapesti értelmiségi réteg tablóját festi meg a diktatúra utolsó évtizedében, és melynek szövegét az előadás egyik szereplője, Kern András alkalmazta színpadra.

Aligha véletlen, hogy Kernnek megtetszett a sztori, hiszen rátalált benne egy remek figurára: a nagymamára. Amikor a néző először meglátja a hálóinges, hajhálós, szemüveges öregasszonyt a színpadon, akkor egy pillanatra talán megfordul a fejében, hogy olyan ez, mint amikor a mesében Piroska rácsodálkozik az ágyban fekvő nagyfülű-nagyszájú nagyira, de a következő percben már úgy érzi, mintha Kern Andrást az isten is nagymamának teremtette volna. A nagyi a darab lelke, középpontja, akinek a lénye az egyébként laposabb jeleneteket is élettel, bájjal, humorral tölti meg. Ő a legjobban – noha korántsem árnyaltan – kidolgozott karakter: kissé már szenilis, a világból nem sokat értő, de életvidám és bölcs asszony.

Az unoka pedig Koszta János (Szabó Kimmel Tamás), 34 éves, budapesti fiatalember. Forgatókönyvet ír, lektorál, fordít; afféle bohém, sármos, értelmiségi figura, aki egyik nőt a másik után fogyasztja. Marit (Bánfalvi Eszter) nagyra tartja, mert okos és művelt nő, de mégsem tud ellenállni a csinos és még kamasz Évinek (László Lili), akivel egy buliban ismerkedett meg, s aki már másnap megjelenik a lakásában.

S itt kezdődnek a vígjátékba illő bonyodalmak, hiszen a fiatalember nem egyedül él, hanem a 93 éves nagymamájával, aki fel-alá téblábol a lakásban, mert azt hiszi, hogy nem este, hanem reggel tíz óra van, és reggelit akar készíteni az unokájának. Klasszikus helyzetkomikum: Jani leugrik a lányról, próbálja lerázni a nagyit, Évi közben semmit nem ért, Mariról nem is beszélve. Sok ilyen láthatott már a néző, vagy ha nem is pont ilyet, akkor valami hasonlót. S ez a benyomás csak egyre erősebb lesz, ahogy kibontakoznak az események, melyek egy-egy bohózatszerű jelenetből épülnek fel. Hiszen valóban minden elem untig ismert: szerelmi bonyodalmak, pesti retróromantika, családi konfliktusok minden konstellációban, és manapság az ügynöktörténetek is különösen kelendőek.

Az unoka nem találja a helyét az életben, zűrös kapcsolatai vannak, és a disszidálási szándék sem elég erős benne. Nem egyértelmű, hogy a bátorság hiányzik belőle ahhoz, hogy Gáborral, a barátjával (Schruff Milán) lelépjen Amerikába, vagy valóban olyan mélyek és erősek a kötődései Budapest és a nagymama iránt, hogy nem tudja őket itt hagyni. Addig-addig hezitál, míg az illetékes „szervek” el nem kezdik megdolgozni: jól fizetett külföldi állást kínálnak neki, és csak annyi lenne a feladata, hogy tájékoztassa az elvtársakat bizonyos dolgokról. Jani egy darabig nem érti, miről van szó, aztán viszolyogva utasítja el az ajánlatot.

A beszervezéssel megbízott Galambos elvtárs (Mészáros Máté) először szívélyes, joviális arcát mutatja, majd fenyeget és zsarol; az ő jól eltalált figuráján keresztül mutatkozik meg a legtisztábban a kor és a rendszer. Kár, hogy az ügynök-szál végül nem lett elvarrva: nem derült ki, hogy igazak voltak-e Galambos vádjai, melyek szerint Évi megcsalta Janit, az Amerikába disszidált Gábor pedig maga is besúgó lett. Kor- és hangulatfestő szerepe van a tanácsi hivatalnoknak (Bánfalvi Eszter) is, aki azért keresi folyamatosan a családot, hogy ellenőrizze bizonyos szerelvények rendeltetésszerű használatát. Szürke kosztümben, szemüvegben, borzalmas frizurával, a hivatali bikkfanyelvet darálva az ember felett álló bürokráciát testesíti meg. Hiszen azokat a bizonyos szerelvényeket senki sem szerelte fel, az a munkás, aki elkezdett dolgozni a fürdőszobában hónapokkal ezelőtt, csupán egy nagy lyukat hagyott maga után, mely a szomszéd fürdőszobájával közös lichthofra nyílik. Ebben a lyukban és a körülötte zajló hatósági mizériában mutatkozik meg a rendszer teljes abszurditása és élhetetlensége.

Nem csupán a nyolcvanas évek, hanem az egész huszadik századi magyar történelem tragikomikumát viszi színre az a jelenet, melyben Jani, a nagymama és a nagybácsi, Ernő autóznak a temetőbe. Egyrészről kabarétréfa ez, másrészről véresen komoly: a család három generációja mind más néven ismeri Budapest frekventált tereit és utcáit. Röpködnek a nevek: Marx tér, Hitler tér, Lipót körút, Mussolini tér, November 7. tér, Lenin körút, Berlini tér – a neveken keresztül pedig azok a rezsimek villannak fel, melyek megpróbálták erőszakosan a saját képükre formálni a kort és a várost – igen mulandó sikerrel.

Ismét bohózatba illő jelenet, amikor a nagymama nem találja a temetőben a férje sírját. Első útja ráadásul az egykori társbérlő, Rezső sírjához vezet, kedvesen beszélget vele, érzelmes hangulatba kerül – míg az egykori férjjel csak perel. Megható és komikus, ahogyan ez a régi titok napvilágra kerül. A bohózati elemek még akkor is jelen vannak, amikor az idős hölgy már tudja a kórházi ágyon, hogy soha nem fog hazatérni. Halála után Jani magányos lesz, és ami még rosszabb: megvilágosodik.

S innentől már érezhető a kapkodás: valahogy be kell fejezni a darabot, el kell varrni a szálakat. A hatás kedvéért a füstgépet is bevetik, megjelenik Évi tűzpiros miniruhában, lebegést imitálva vonul előre, az álmáról mesél. A záró jelenetben is gomolyog a füst, amikor Jani ül a földön, és a nagyi élettörténetét hallgatja, amit felvett magnóra, s melyben arról mesél, ahogyan gyerekkorában eljutott Abbáziába, és számára az volt a boldogság.

A jelmezek (Cselényi Nóra) találóak voltak, hiszen minden ládafiában lapul valamilyen nyolcvanas évekbeli retró darab. Némi magyarázatra szorul azonban a díszlet (Ondraschek Péter), hiszen nem világos, hogy miért liliputi emberekre méretezték a szobabelsőt valamint a telefonfülkét. Talán a rendszer kisszerűségét akarták vele kifejezni? Talán igen, de a rendszer, vagy pontosabban: rendszerek abszurditása inkább anekdotaszerűen jön elő, hiszen sem komoly kritikát, sem komoly drámát nem látunk a színpadon. De ez a darab nem is erre szerződött a közönséggel, hanem arra, hogy szórakoztasson, nevettessen, kikapcsolódást nyújtson. De nincs ezzel semmi baj, és nem is könnyű mesterség ez.




Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks