„BÍZOM ABBAN, HOGY NEM VAGYOK ANNYIRA UNALMAS”

A tárgymutatóban: ,
Beszélgetés Cziegler Balázs díszlettervezővel
2016.09.15.

Cziegler Balázs szerint a jó rendezőnek határozott elképzelése van, de nem nyomja el a tervezőt, vizuális kérdésekben feltétel nélkül hallgat rá, és képes rá alkotótársként tekinteni. PAPP TÍMEA INTERJÚJA.

Revizor: A te életrajzod úgy kezdődik, hogy Pécsi Művészeti Szakközépiskola, aztán Magyar Képzőművészeti Egyetem. Fontos ez még? Kilenc éve vagy a pályán: mikortól van az, hogy már csak a munkáid határoznak meg?

Cziegler Balázs: Azt, hogy eltelt lassan tíz év, nekem is fel kell fogni. Van az emberben egy csomó görcs, amit beleraknak a tanárok, az élet, és egyfolytában van egy bizonyítási kényszer. Amikor ötödévesen először színpadra engedtek, azt akartam, hogy olyan jól, olyan igazán odategyek valamit, valami nagyot.


R: És ma?


CzB: Ma már talán kevesebb a görcs, a megfelelni vágyás. A saját utamat járom, és ha ez az út nem lenne jó, biztosan kapnék az élettől pofonokat. Szóval azt érzem, hogy a helyemen vagyok. Inkább attól félek, hogy megunnak. Pár idősebb kollégával erről már beszéltünk, hogy általában van egy tízéves kifutás, aztán jön vagy jöhet egy pillanat, amikor elég lesz belőled. De én bízom abban, hogy nem vagyok annyira unalmas. Mármint a munkáim nem azok.


R: A kezdetek óta dolgozol Máté Gáborral. Sokat dolgoztál-dolgozol Csizmadia Tiborral, Bérczes Lászlóval, Hargitai Ivánnal, Keszég Lászlóval vagy Szabó Mátéval, viszont a saját korosztályodból senkivel. Bár ha jobban belegondolok, kevés kivételtől eltekintve nem is nagyon van a te harmincas generációd rendezőként helyzetben. A tervezőkről mi mondható el ebből a szempontból?


CzB: Valamivel szerencsésebb a helyzet: Tihanyi Ildi, Bujdosó Nóra, Balázs Juli, Kálmán Eszter, Izsák Lili, Zöldy Z Gergő… Amikor negyedévesek voltunk a Képzőn, összehoztak bennünket az akkori rendezőosztállyal. Annyi volt a két egyetem között az irányított kapcsolatfelvétel, hogy terveztünk az ő egyik vizsgájukhoz. Később közülük én csak Göttinger Palival dolgoztam Kaposváron. Persze azt, hogy a pályám elindult, a látványtanszéknek köszönhetem: negyedévben a Csehov-kurzuson a négy meghívott rendező közül Máté Gábort kaptam, akivel a Cseresznyéskertet csináltuk, és ezt követően hívott meg a Pisztrángötösre. Ami részemről sajnos nem sikerült igazán, utólag visszagondolva nagyon rossz díszletet csináltam. Szerintem ez volt az ok, amin az előadás elment. Nem mentség, de nem volt színpadi gyakorlatom. Az első két évem díszleteiből hiányzik az a tudásanyag, amit azóta magamra szedtem praktikus és művészi értelemben is. A Pisztrángötösnél minden próbán benn ültem, mert fogalmam se volt és meg akartam tanulni, hogyan jön létre egy előadás. Erre az egyetem nem tud felkészíteni.


R: Azóta is jársz próbákra?


CzB: Ha csak tehetem, igen. Van, hogy ott jut eszembe egy megoldás, és ha a rendezővel vagyok olyan viszonyban, akkor ezt meg merem tenni ajánlatként. Az Olaszliszkainál ilyen próbán született ötlet például az, hogy az Áldozat zakóját mint egy körmeneti zászlót hozzuk be. 


R: Addig viszont el kell jutni. Ez a tér elsőre megvolt, vagy egész máshonnan indultál?


CzB: Gábor egy évvel a bemutató előtt, novemberben küldte el a darabot. Épp Marosvásárhelyen próbáltam A Pál utcai fiúkat. Első olvasásra, még akkor éjjel, csodálatosnak gondoltam, bár főleg az Áldozat szövegeit túl patetikusnak éreztem. Aztán májusban kezdtünk foglalkozni vele újra. Elolvastam megint, és tulajdonképpen azonnal beugrott ez a kép a földdel, az ásatással, a kiemelt térrésszel. Kigyűjtöttem szövegbeli említéseket – kik vonultak el itt, ezen a tájon, mi van a földben, hogyan rakódnak egymásra a különböző korok és kultúrák, a sár mint motívum, a kiszáradt fű hogyan tér vissza –, vittem képeket ásatásokról, a Húsvét-szigetek szobrairól, amiknek a teste több méter mélyen van a földben. Szóval alapvetően minden elsőre kialakult. A végleges díszlethez képest annyiban volt csak más az első terv, hogy abban még egy szinttel lejjebb is volt egy emelt térrész, de azt Gábor már soknak tartotta. Aztán még egy változás volt. Eredetileg három kocsiülést akartam berakni, azzal is próbáltunk, csak a jelzés kereke kitört, és két hokedlit meg egy zsámolyt tettünk be helyette. Aztán úgy maradt, mert nagyon megtetszett nekem is, neki is.


R: Az előadást kísérő ellenérzés vagy támadás téged mennyire érintett meg?


CzB: Megérintett, mert el tudom képzelni azt, hogy egy nem színházi közegben ez vihart kavarhat. Ugyanakkor nem értettem, hiszen itt van egy művészeti alkotás, egy dráma archetipikus alakokkal, amelynek van egy szerzője, Borbély Szilárd, volt egy rádió-színházi ősbemutatója, a főszereplője pedig nem egy konkrét személy, hanem sokkal inkább egy görög tragédia főhőse. Mindezek által jóval tágabban, általánosabban értelmezhető a történet.


R: Kommentálnád Az Olaszliszkai-kritikák díszletre vonatkozó részeit? 


CzB: „Csodálatosan sokat mondó díszlet.” „Az előadás szövegközpontú, ám nem mehetünk el a tér mellett.” Ezekkel a mondatokkal nem tudok mit kezdeni. Talán valahol a mi szakmánk bűne is, mert nem hallatjuk eléggé a hangunkat, hogy legyen értő kritikája a látványnak. Ha visszanézed, hogy kik kaptak kritikusdíjat a díszlet kategóriájában, azt látod, hogy a legjobb előadás vagy rendezés tervezője lett jórészt itt is a legjobb. Mintha szűk lenne a keresztmetszet, és nem tudnák az előadás alkotóelemeit egymástól elválasztani. Nem vitatnám el Az Olaszliszkai érdemeit, de – és ez nem valamiféle álszerénység – ha csak a díszletet nézem, ennél szerintem volt erősebb az évadban.


R: A látvány kritikájára visszatérve: nem lehet, hogy a magyar színház szövegközpontúságából gyökerezik az, ami neked problémát jelent? Hogy egy üres teret nem ismerünk fel vagy el? Hogy Nagy Fruzsina vagy Szűcs Editék látványszínházi törekvései, kísérletei nem a mainstream részei?


CzB: Képző- és alkalmazott művészetről van szó. Lehet, hogy értő kritikát a látványról csak egy másik tervező tudna megfogalmazni. Vagy ki kell nevelni egy új kritikusgenerációt, amelyik nem csak leírja, mit lát a színpadon. Jó esetben van egy ilyen felszínes, közhelyes mondat, mint ezek, ami nagyon erősen jelzi a szerző vizuális kultúrájának szintjét. Tisztelet a kivételnek, azonban annak az elemzése, értelmezése, továbbgondolása jórészt hiányzik a kritikákból, hogy a díszlet mit jelent, szimbiózisban van-e a darabbal, milyen jelentésrétegei vannak. Hiszen amikor fölmegy a függöny, a néző először a látványt kapja meg, azzal szembesül, azt a nyelvet fordítja le magának, és szinte ott el is dől, bekerül-e az előadás mikrokozmoszába.


R: Épp egy gyerekelőadáson dolgozol, nem először. Nem műfajilag, de vizuális szempontból más követelményei vannak egy kisiskolásoknak készülő népmesének?


CzB: Alapvetően nem akarunk lila ködökbe esni. Nem szeretném korlátozni a gyerekeket, mert nekik van a legizgalmasabb fantáziájuk, de meg kell találni azt a stilizációs határt, ahol még értelmezni tudják a színpadi jelet. Azzal az irodalmi-művészeti előképpel, ami egy felnőttnek megvan, ő hatévesen még nem rendelkezhet. Azt a világot, amelyben él, annak a vizuális hatásait, ritmusát sem hagyhatjuk figyelmen kívül, viszont azt kell megmutatnunk, a színház miben más, miben több, mint mondjuk egy 3D videojáték. Úgyhogy kicsit máshonnan indulva kezdek el gyerekdarabot olvasni, de a minőségből nem engedek. Sőt. Azt mondják, valahol minden művész egy nagy gyerek. Szóval tulajdonképp most csak egy kicsit másképp játszom.


R: Dolgozol a Katonában, a Nemzetiben és Kaposváron is, és dolgoztál az Operában. A színházi szakma átpolitizáltsága szabadúszó tervezőként téged nem érint? Mész, ahova hívnak?


CzB: Megyek, de nem bárhova. Egyrészt függ attól, hogy ráérek-e, mi a darab, milyen a csapat, viszont ezek leginkább személyes kötődések, ami függ a rendezőtől, a jelmeztervezőtől, a színháztól, a műszaktól, a műhelyektől. És igen, néha érzek neheztelést X részéről, hogy Y-nal dolgozom. Amellett, hogy vannak színházak, ahova visszajárok, és az ad egyfajta otthonosságérzetet, a szabadúszásban az az izgalmas, hogy több embert ismersz meg, több impulzus ér, és folyamatosan inspirál. Van viszont színház, ahova hiába hívna egy olyan rendező, akivel gyakran dolgozunk együtt, mégsem megyek. Alapvetően a minőségben hiszek: abban, hogy egy előadás jó vagy rossz, nem pedig szekértáborokban. 


R: Külföldön nem lenne ebből a szempontból egyszerűbb az életed? 


CzB: A rendezőt hívják meg, ők viszik a tervezőiket, az úgy nem működik, hogy elküldöm a munkáimat színházaknak, mert mindenütt csapatok dolgoznak együtt. Semmi nem késő, persze. Ha egyetem után nem indul el a karrierem, valószínűleg megpróbálkozom külfölddel, de én szeretek itthon alkotni. 

Szerző: Papp Tímea




Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks