Dinyés Dániel: „A jó operaelőadás jelen idejű”

A tárgymutatóban: , , ,
Dinyés Dániel zeneszerzőként végzett a Zeneakadémián, 2004-ben a Nemzeti Színházban kezdett dolgozni, majd zenei vezetője lett a Bárka Színháznak, és a kaposvári Csiky Gergely Színháznak. Jelenleg szabadúszó. A Kamrában a Cosí fan tuttebemutatója készül, erről az egész évadon átívelő munkáról mesélt nekünk.

Hogy lettél színházi zeneszakember?
Ahhoz, hogy az ember színházi zenész akarjon lenni, egy dolog kell: szeresse a prózai színházat. Fontos, hogy csak olyan színházi produkcióban dolgozzon, amiben a saját részvétele nem csak a produkciónak, de önmagának is megérje. Hogy mi éri meg? Az, ha valami olyat tanul, amit máshogy nem tud megkapni az élettől, művészettől. Én a művész létről, az emberi viszonyrendszerekről és ezáltal a létről magáról, azaz a művészetünk alapanyagáról többet tanultam/tanulok a színháztól, mint anno a Zeneakadémián. Pedig naivan annak idején azt gondoltam a zeneszerzés szakon, hogy alapanyagunk az Élet lesz, és elcsodálkozva láttam, hogy mennyire „elmélet” szakosok voltunk. Minden erőmmel szerettem volna „gyakorlat” szakos lenni, de erre nem kínált lehetőséget az alma mater, valamifajta élet elől rejtőzés volt annak idején jellemző az akadémiai létre. Óriásit változott velem a világ abban a pillanatban, amikor az első színházi munkámat csináltam és mindennek valódi, sorsokat meghatározó, eldöntő tétje lett. De a legnagyobb hatással rám mégis csak a közönség megismerése volt. Amikor a „közönség” nevezetű fogalomból, akik a zeneszerző koncerteken csak elvben voltak jelen, hirtelen valósággá lettek, ismeretlen arcokká, akik tényleg megítélték a munkám, méghozzá azon egyszerű elv alapján, hogy tetszik, vagy nem. Ez sokkírozó volt és egyben elgondolkodtató: mit is akartam én annak idején a zenétől? Aztán arra jöttem rá, hogy ezt a kérdést fordítva kell feltennem, ha igazán szeretnék zenész lenni: mit is akart annak idején a Zene tőlem? Mi célja volt velem, mi az, amit az akkori ígéretekből, lehetőségekből, amit kínáltam neki gyerekként, be tudok ma még váltani, amit nem engedtem elkallódni magamban. Ennek a felismerésében és abban, hogy a zene legfontosabb eleme az, hogy szabaddá tesz és ezáltal lehetőséget teremt a köznapi élet és önmagam összefogására, ezekben hihetetlen nagy segítséget nyújtott a színház és annak mérhetetlen sokszínűsége. A feladatok elképesztő különbségei, az anyagok sokfélesége ébresztett rá arra, hogy mit is hívunk zeneszerző szakmának, és mi az, amit ezen felül hívunk „a” komponálásnak. És így billent minden a helyére, mert a magasztos és mindig titkolódzó különlegességbe burkolt akadémiai művészi foglalatoskodás, egyszerre szakmává és megismerhető valósággá vált. És ebben döntő szerepe volt a színháznak az életemben. 

Mi vitte a Kamrába az operát?
A Katona szervezési osztályából az Ördögkatlan fesztiválon látták a Bérczes László ötlete nyomán születő operabeavató esteket. Furcsa kérésnek tűnt számomra prózai színházba vinni a műfajt, ám azt a választ kaptam a kérdésemre, hogy miért kell ez a Katonába, hogy: „ha nem náluk, akkor majd máshol fogom megcsinálni!”. Ezt a választ kellően meglepőnek találtam és azzal próbáltam meg igazán katonássá tenni a produkciót, hogy a társulatból Pálmai Annát és Kulka Jánost felkértem, vegyenek ebben részt.

Szíved szerint melyik a kedvenc foglalatosságod?
Igazán az operával szeretek foglalkozni: betanítani, korrepetálni, karmesterként levezetni. Ez szerintem a legtöbb lehetőséget hordozó műfaj: olyan adomány, hogy az est végeztével úgy távozhatunk a teremből, hogy ma valamit tettünk az embertársaink és önmagunk emberségének védelmében. A katonás operabeavatót számomra az teszi érdekessé, ahogy a közönség reagál Mozartra. Ugyanis váratlanul jelen idejű mindegyik este, nem kelt múzeumi érzéseket az 1700-as évek végén íródott zene, és úgy tudnak „menni” a történettel, mintha egy tavaly készült mozifilmet néznének. Egy jó opera jelenné tud avatni helyzeteket, színpadi szituációkat, de ezzel azt hiszem semmi újdonságot nem mondtam, hisz ezért él a műfaj már 1600 óta. Egy kép, vagy szobor sokszor kelthet olyan érzést, hogy gyönyörű, de elhaladt az idő felette. Ez általában nem a műalkotások, hanem a mi hibánk, mert elfelejtettünk megtanulni látni, és a jelenlegi vizuális világunkban, ahol a nézés a legkézenfekvőbb input, sajnos az állandó inger elaltatja annak az igényét, hogy mekkora különbség létezik nézés és látás között. A képzőművészetet kevesen élvezik úgy, hogy az érzéki örömöt okozzon, ezt újra meg kell tanulni, csakúgy, mint a zenénél.

A zeneértés is tanulandó, így gondolod?
A zene sokkal primerebb, mint a rajzolás, szobrászkodás képessége. Könnyebben elsajátítható, de sokkal könnyebben kopik is a jelentése. Hiszen ma kikerülhetetlenül szól az „aláfestő” zene: szakadatlanul ömlenek ránk a reklámokban, áruházakban, rádióban, tévében, éttermekben. Ez egyben a baja is: nem tud unikálissá válni a zene, nehéz ünneppé varázsolni, nehéz felkészülni rá, ha mindenütt állandóan szól. Annyira el van használódva a fülünk, az operabeavatón is rendre tapasztalom, hogy kihívás meghallani azt, ami történik. A „zeneszennyezésnek” köszönhetően rengeteg dologra kell felhívni a figyelmet, ami egyébként természetes volna.

Hogy zajlanak most a Cosí fan tutte előkészületei?
Június 5-én megnéztük a nézőkkel az utolsó finálét, ez volt egyben az utolsó „ráérős/mesélős” operabeavató. Most „edzőtáborozunk”, hogy összerakjuk a teljes év munkáját egy előadássá és június 17-én premier. Kulka János váratlan betegsége miatt Kálid Artúr lesz látható/hallható Don Alfonso szerepében. Júliusban Zalaegerszegen, augusztusban az Ördögkatlan fesztiválon vendégszerepelünk, és a jövő évadban is a Katona műsorán lesz reményeink szerint az előadás.

Miként látod a mai magyar operajátszás helyzetét? 
Ennek megítélése egy komplett új és nagyon hosszú interjú témája lenne, vannak ideáim, de ebbe most nem kezdenék bele. Az én egyik tevékenységem ebben a rendkívül összetett és ezer idegszállal összefonódó zenés színházi életben, ezek a felnőtteknek szóló továbbképzések: megtanulni, mit kell hallgatni, hogyan üljünk be egy operára – rácsodálkozzon, új élmények érjék, merjen nyitni nézőként, hallgatóként. Jelenleg másra a magyar operaéletben nincs ráhatásom.

Milyen számodra a szabadúszó lét?
Nem szeretem, de jelenleg ez egy megoldás arra, hogy a lehető legkevesebbet kelljen foglalkoznom művészeten kívüli dolgokkal. Próbálom nem a politikával, hanem Mozarttal és más zeneszerzőkkel tölteni az életem, bármily naivan is hangozzék ez totálisan cinikus világunkban. Szabadúszóként, amikor Selmeczi György elvitt a Nemzetibe, ettől jobboldalivá lettem, majd ugyanaznap délután átsétálva Kovalik Balázshoz Mozart-maratont próbálni, hirtelen liberálissá váltam: azonnal érezhető volt mindig a világ megítélése. Az más kérdés, hogy evvel a két emberrel egy időben dolgoztam, ez nem zavart senkit akkor, amikor ítélkezni kellett gyorsan felettem. A művészethez ennek semmi köze, mégis állandóan szembejön velem: miért szerepeltem zsidó kabaréban, ha voltam katolikus kántor? És ha az igazat felelem: mert érdekelt; mert minél több mindent akarok megismerni; mert szeretek tanulni és fejlődni; mert kihívás, akkor azt vagy nem hiszik el, vagy rosszabb és az esetek nagyobb százalékában, személyes sértésnek veszik. Ugyanis a jelenlegi életünkben a kíváncsiság és teljesítés nem elég: a hited kell, a meggyőződésed, minden porcikád, hogy egy nagyobb „ügyet” szolgálj. Nem tolhatsz szekeret anélkül, hogy alá ne akarjanak íratni veled egy vér és dac szövetséget valami ellen. Ha megjegyzem, hogy „én valamiért szeretek munkálkodni, nem ellen”, akkor úgy néznek rám, mint egy fejlődéstani zsákutcára. Tudom, hogy avítt vagyok ezzel a gondolatommal, de a társulati létnek látom értelmét, ami az előadó művészetet illeti, nem a szabadúszásnak. A Bárkában imádtam tag lenni, és szívesen lennék ismét társulati tag ott, ahol érdemi művészeti munka folyik. Csak jelenleg ez rögtön azt vonja maga után, hogy egy zászló alá is beálltam, amely zászlón nem művészeti ideák sorakoznak, hanem gyümölcsök, növények, zöld, narancssárga, piros és piros-fehér csíkos színek. Ezekhez meg semmi közöm. Legszívesebben évad közben színházzal foglalatoskodnék, havi 6-7 alkalommal operát vezényelnék, nyáron komponálnék és egész évben a feleségemmel daloznék a mások és saját örömünkre. Pontosan tudom, hogy ennek semennyi az esélye, de ezzel az elérendő célkitűzéssel biztosítom magamnak azt, hogy egész életemben fejlődni és dolgozni akarjak. Csak ha aktívan foglalkozom a zenével, csak ez vesz ki az életből és lelkileg összegereblyézve rak vissza.




Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks