A "mezei néző" blog a Cosí fan tuttéról

A tárgymutatóban: , ,
Június 5-én az utolsó nyílt próbával véget ért Dinyés Dániel és Göttinger Pál Operabeavató programja és ezek után már élesben, az előadások (hat, június 24-ig!) következnek a beavató-jelleg megtartásával. A rendező magyarázatai szakítják meg a történéseket, amelyek alatt a színpad átrendezése is végbemegy.

Miután a Katona premierjei a leginkább számon tartott színházi események közé tartoznak, hat neves kritikus is látta a pénteki előadást és így várhatóan még a sorozat vége előtt sokféle vélemény lát majd napvilágot, olyanoké, akik csak ezt a kész előadást nézték meg, nem fognak viszonyítani a nyílt próbákon látottakhoz.

Mivel én az elsőt leszámítva végig jelen lehettem, megfigyelhettem azt is, hogy épültek be a nyílt próbákon felmerülő ötletek, sok jelenet még színesebbé vált, például a lányok első beszélgetése is, amikor kedveseik képeit festegetik – de részleteket nem szivárogtatok ki erről, az már spoiler lenne. Nézzétek meg!

Ami szerencsés, a rendező egy „jelzésszerű” díszletre támaszkodva (tervező: Tóth László) egyberántotta az egészet, adott egy keretet és egy egyedi stílust a jelenetsornak. Ha az átdíszítés miatt nyilvánvalóan nem lett volna célszerű néhány szünetet beiktatni, egyértelműen működhetett volna ez az előadás magyarázatok nélkül is, amelyek ráadásul direkt módon közvetítették azt a rendezői értelmezést, amelyet a jelenetekből egyébként is le tudtunk volna önállóan szűrni. (Néhány előadásnak jót tenne, ha a rendező elmondja mire gondolt, de ez esetben a színpadi játék önállóan is képes közvetíteni.)

Én, aki a korábbi rendezői elemzéseket is hallottam, elégedettebb lettem volna kevesebb megszakítással, különösen a második felvonás során éreztem azt, hogy feleslegesen törik meg többször az előadás ívét. Ennek az „elidegenítő effektnek” dacára mégis percek alatt mindig visszazökkentünk a történetbe, az október óta megszokott-megszeretett szereplőink világába.

A díszlet és még a kellék-bögrék is egységes barna borítást kaptak, és ugyanolyan barna textil fedi a háttérben elhelyezett paravánokat, és ebből készült egy hasonlóan paraván szerepet is betöltő előfüggöny, amelyet kimerevítettek, és nem széthúznak, ha nem le-föl engednek. Egyszerű, de szellemes (bábszínházra emlékeztető) megoldás és az előadás szempontjából igazán praktikus, hogy így a színpad eltakarása megoldható részleteiben is. Néha, mégpedig a legfontosabb áriáknál és együtteseknél elékerülnek a szereplők, teljes életnagyságban nézhetjük őket. Mivel ez ritka helyzet ebben az előadásban, legtöbbször csak a felsőtestük látszik ki, így már ez is külön hangsúlyossá válik. Ugyanígy kiemelődnek azok a helyzetek is, amikor a szereplőknek csak a feje, máskor csak a haja kerül a szemünk elé. Ezek nemcsak humorosak, de áttételesen arra is utalnak, hogy süllyednek szereplőink egyre reménytelenebb helyzetbe – a fiúk elveszítik a fogadást, a lányok pedig az ellenállóképességüket.

Önmagában a függöny beállításával a rendező szabályozni tudja a figyelmünket, ráadásul előnyt kovácsol abból, hogy egy részletesen kidolgozott „operai” díszlet megépítésére nem is lett volna lehetőség. Nem is hiányzik. Ebben a díszletben a világ összes színdarabja lejátszható volna, közli velünk Göttinger Pál még az elején, és ezzel egyet is érthetünk. A látványt dominálja ez a mindent elárasztó barnaság, amelyben a szereplők (néhány kiegészítőt leszámítva) fekete ruhában jelennek meg (jelmeztervező: Kovács Ildikó), mintha bábszínészek lennének. Az, hogy ez a barna milyen hangulatot áraszt, kire milyen hatással van, nyilván egyénfüggő – lehet megnyugtató, de akár lehangoló látvány is. Egy biztos, nem vonja el a nézőt a játéktól, inkább a szereplőkre tereli a figyelmet.

Kedvem lenne jelenetről jelenetre végigírni, hogy mikor milyen ötletekkel ragad meg minket Göttinger Pál – a nyílt próbák leírásánál néhányszor megtettem ezt, leginkább nyomhagyás céllal, mivel azok egyszeri eseménynek számítottak. Mivel ez a Cosí még ötször lesz, sőt későbbvendégszerepel Zalaegerszegen, sőt az Ördögkatlan fesztiválnak is nyilván az egyik legnézettebb programja lesz, és ha a papírforma jön be, akkor a Katona repertoárján marad jövőre is, nem tartanám szerencsésnek ezt a húzást. Eleve esélytelen szavakkal visszaadni a szereplők gesztusait, másfelől az élő előadás élménye pótolhatatlan.

Az ötletek a vígoperai jelleget erősítették, nagyon kevés olyan ária maradt, amelyik nem kapott ironikus felhangot, nem volt idézőjelben. Ilyen Fiordiligi második felvonásbeli áriája, amelyet a zongora mellett a földre kuporodva, „eszköztelenül” énekel el Kolonits Klára. Ez esetben a szereplő mély kétségbeesése nem válik nevetségessé, hanem valóban egy az egyben értendő, így duplán kiemelődik: a rendezői gesztus és Kolonits Klára természetes és valóban magától értetődő éneklése által is. Nincsenek kétségeink, hogy akármilyen egyszerű és ostoba lány is ez a Fiordiligi, és eléggé el nem ítélhetően nincs semmiféle jövőképe, kizárólag a szerelem tölti ki az egész életét, valóban őszintén vágyott egy tiszta, jól áttekinthető, biztonságos életre szerelmese oldalán. Sajnáljuk és a rendező vigaszként ezúttal meghagyja átélhetőnek a fájdalmát. Ez az egy jelenet színházilag annyira elválik az egésztől, ráadásul megérint minket Kolonits Klára világszép hangja is, hogy képes néhány percben a történet mélyén rejlő tragikum igazán érvényesülni.

Kolonits Klára első nagy áriájából („Come scoglio”) viszont egy hatalmas jelenet lesz, amelyet egy korábbi operabeavatóban is részletesen elemeztek nekünk. A beállítás értelmezése nem változott, ez a Fiordiligi nagy elszántságával szinte terrorizálja a férfiakat, mindenáron meggyőzni őket és saját magát is rendíthetetlen hűségéről, őket, akik leginkább kávézni szerettek volna ehelyett. Ez a két ária eltérő jellege ellenére, de nem kis részben az énekes rendkívül szuggesztív hangja és előadásmódja miatt is a premier két igazi csúcspontja volt.

A beavató sorozatban nagy hangsúlyt helyeztek a két férfi és a két nő alkati különbözőségére. Hiába van mindenki bábszínésznek öltöztetve, mind a hat szereplő markáns egyéniség, nyoma nincs annak sem, hogy jellegtelenek és akár felcserélhetőek.

Szolnoki Apollónia a spontán módon élő, nem önelemző típusút testesíti meg, aki éppen ezért kevésbé is sérül a történet folyamán. Ahogy ránézünk, érezzük, hogy megrázza magát és hamar elfelejti majd azt, amit átélt. Ne feledjük, egy napról van szó mindössze és mentegetheti magát, hogy embert nem ostromoltak még ilyen energiákkal, nem csoda, ha engedett. Mintha Mozart is Fiordiliginek kedvezne jobban, de Dorabella is kap azért megfelelően hangsúlyos helyzeteket. A pénteki estét visszaidézve az első (már említett portréfestő) jelenetben és Cseh Antallal játszott „szívcserélős” szerelmi kettősben talán a legemlékezetesebb a játéka, bár végiggondolva a teljes operát, az a legjobb, hogy a két énekesnőről elhihettük végig, hogy van közöttük kapcsolat és jó párost alkottak, akkor is amikor Despinával kerültek szembe.

Despina szólamát szépen elénekelte Pálmai Anna, akinek ebben az előadásban semmiképp nem a színészi feladat abszolválása, hanem éppen maga az éneklés volt az igazi kihívás. Minden beavatón érződött, hogy nem találja egyszerűnek, hogy profi operaénekesekhez hasonlítódik óhatatlanul. Az orgánuma ebben a kis térben éppen jó (az operaénekesek alkalmanként igazán hangosak, mert jóval nagyobb terek kitöltéséhez vannak szokva), és szép is a hangszíne, játékával pedig elhiteti velünk, hogy végül ő élte át az igazi tragédiát, őt csapták be a szerelmesek, vele érzünk. Nem tételeztem fel, hogy meghagyják azt az álruhát, amelyiketdoktorként már a korábbi beavatón is használt (DE!), valószínűleg az új nézőknek ez igazán sokkos lehetett, most is nagy nevetéssel értékelték.

A fiúk eltérő vonásai most is szépen kijöttek. Még karikatúraszerűbbek lettek, különösen Varga Donát, aki nagyon flexibilisen bánik arcizmaival és sokszor fintorog, meresztgeti a szemét és igazán vicces lesz az alakítása, bár ő Fiordiligi igazi párja, aki mélyebben átéli a szerelmet, a megcsalás is összetöri, míg kontrasztként Cseh Antal inkább mérges lesz, hiszen hiúságában sértették meg. Számomra úgy tűnt, hogy Varga Donát még szélsőségesebbre vette a karakterét, élvezettel komédiázik, míg a kettőjük közül jelentősen több színpadi tapasztalattal rendelkező Cseh Antal visszafogottabb. Ez szerencsés kontraszt. Őket nézve még képtelenebbnek tűnik a műnek az az alaphelyzete, hogy szerelmeseik hosszú jegyesség után sem ismerik fel őket.

A korábbi beavatók után jelenleg számomra talán az volt a legérdekesebb részletkérdés, hogy miként illeszkedik be az előadásba a szinte beugrónak számító Kálid Artúr.

Kálid Artúr az én figyelmemet is 1988-ban keltette fel, neki drukkoltam, amikor egy tehetségkutató műsorban verset mondott. Akkor még Miskolcon a szüleimmel laktam, az volt az utolsó év, amikor még néztem tévét. Kálid Artúrt mindenesetre megjegyeztem és azóta figyeltem a színházi felbukkanásait. Visszanézve úgy tűnt és most is úgy tűnik, hogy méltatlanul alul van foglalkoztatva színházi színészként, és ezt az előadást végignézve még fokozottabban így érzem. Nem lenne rossz, ha ez a Cosí most mellékesen rá is nagyobb figyelmet irányítana. (Most már akár az Otellót is eljátszhatná, amelyikről még 1988-ban is szó volt, hogy na, az passzolni fog neki MAJD. Rajta, most már jöjjön, már itt van az idő.)

Kálid Artúr hangja természetesen nem olyan bariton, mint Cseh Antalé (pl.), egyáltalán nem lenne versenyképes énekesként, viszont a rendező eleve „igazi” színészre vágyott Don Alfonso szerepében, valószínűleg azért, mert ez a szereplő mozgatja a szálakat, el kell neki hinnünk, hogy végigviszi a fogadás-projektet. Elhisszük. A szerep az övé, nem érzékelhető, hogy később állt be. Van benne valami démoni, feltételezhető, hogy éppen személyes kisugárzása miatt kerülhetett Kulka János helyére. A rendező szavaival élve, „kiműti a biztonságot” a többiek életéből, talán azért, hogy felrázza őket, de az is lehet, hogy csak unaloműzésből.

Miután ezt a bejegyzést most már két napja írom, legalább hat ülésben és egyre biztosabban érzem, hogy nem lesz az előadáshoz méltó, csak azzal vigasztalhatom magam, hogy majd a kritikusok profi módon nyomot hagynak, ezúttal nem én vagyok az egyetlen krónikás.

Egyre inkább érzem, hogy a rendező gesztusaiban valóban van valamiféle Don Alfonso-szerű, nagyon szeretne ő is felrázni minket, hogy az élet nem rózsaszín, nehogy elringassuk magunkat, attól, hogy most Mozart zenéjét hallgatjuk nincs minden rendben, még így sem, hogy ezúttal invenciózus rendezés is társul hozzá. Ezért minden, a megszakítások és a karikatúrára emlékeztető beállítások. Attól tartok, hogy hiába, mi ennek ellenére pofátlanul jól érezzük magunkat, így is fürdőzünk a zenében, nagyon optimális az egy szál zongora is és amíg az előadás tart, semmi bajunk nincs.

De ezek után, ha még egyszer valamiféle szereposztási kényszer miatt vissza kellene ülnünk az Operaház egészen semmilyen Cosí előadására, vagy akár más hasonló rendezésre, amelyik semmiről nem szól, akkor majd fájni fog a kontraszt, utólag. Már be vagyunk avatva, látjuk, hogy másként is lehetne operát játszani. Ezek után csak azt kívánom, hogy kapja meg a rendező az esélyt hamarosan, hogy a Sly után megint nagyszínpadi operaelőadást rendezzen, sőt ne is egyet, hanem sorozatban....




Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks