Egy nevetséges tragédia és a vidéki színilét kulisszatitkai

Vas András

KAPOSVÁR | Más közönséget vonz a Csárdáskirálynő, s megint másikat az Othello. De mindkét tábornak érdemes megnéznie az Othello Gyulaházánt a Csiky Gergely Színházban.

Már attól kíváncsi lesz az ember, ha meghallja: valahol kétszáznegyven méter kutyalánc is kell a díszlethez. Ha ezen felül az is kiderül, a megszokott operett helyett a nagy Shakespeare darabja várja a színházban, hát üstöllést a pénztárhoz rohan. Akit még ez sem győzött meg, ott a helye az előadáson, hát minden bizonnyal a pénztárcáért kap, ha azt suttogják városszerte, a premieren élesben nyomják majd a tragédiát: – Megfojtja, vagy nem fojtja meg?! Megfojtja, vagy nem fojtja meg?! – üvöltené a kamerába Stohl Buci is a kertévés beharangozóban, ha nem vették volna le a képernyőről. Így aztán akad, akit kiéhezettség, másokat a balhé, megint másokat sznobság visz a kasszához, de legalább összejön a táblás ház, melyet rég nem látott a leharcolt és színészkasztok kényelmes mocsarába süppedt, szirupos-semmitmondó előadásokkal rutinozó társulat. A történet ismerős, mintha csak a hatvanas évek kaposvári színházában járnánk, néhány órával Komor István betoppanása előtt. Vagy a mai Szolnokon...

A sztori – nagyravágyó ifjú rendező érkezik a poros kisvárosba, hogy megváltsa a világot úgy a darab-, mint a szereplőválasztásával – akár egy megkésett véres drámába is torkollhatna, ám a kaland végül elmaszatolt hepienddel ér véget, mely a jelentős cinizmusnak és iróniának köszönhetően semmivel sem kevésbé gyilkos zárás.

Gádor Béla kisregényét, az Othello Gyulaházánt Tasnádi István színpadra írt változatában vitte színre a Csiky Gergely Színházban Göttinger Pál. Aki, valljuk be, Kaposváron eddig még elmaradt azzal a bizonyos nagy dobással, amit a Bárka Színház alapján (el)várt volna a nagyérdemű, sőt, igazából még a biztonsági kísérletei sem mindig sikerültek. Az idén például a Szép Helénába csorbult bele a bicskája, így ott motoszkált az emberben egy gigantikus kérdőjel. Mely az előadás végeztével – ha nem is vaskos, de mindenképpen – felkiáltójellé egyenesedett. A darab ugyanis – melyet hálás témaként lehet egyszerű vígjátékként is tálalni – fogyasztható, ráadásul néhány finoman adagolt, s cseppet sem tolakodó fűszertől kifejezetten kellemes utóízt hagy maga után.

Persze ehhez alapvetően megfelelő hozzávalókra van szükség, s ezt – az ötletesen kihasznált forgószínpad mellett – a Sarkadi Kiss János, Kelemen József, Takács Géza és Nyári Oszkár kvartett biztosítja is. A sorrend nem véletlen, a Sarkadi Kiss–Kelemen páros lehengerlő magabiztossággal vezeti végig a publikumot az előadáson, s a főhajóhoz kapcsolódik kiváló kötőanyaggal két társuk. Sarkadi Kiss Barnaki, a drámai hős szerepében ismét bizonyítja az egyre többször hangoztatott tételt, mely szerint egyszerűen nem tud hibázni: karakterformálása tökéletes, apró, kiválóan elhelyezett sutkái-bonmot-jai megannyi rakétaként robbannak, s a nagy vigadalom alatti jellemváltozása is remek munka. Hogy aztán éppen ő oldja fel a tapintható feszültséget: Mit tudom én, mit üvöltöttem! Részeg voltam! – s a néző bólogat, érti, egyértelmű, hiszen mindenkinek akadtak már homályos percei. Órái...

Kelemen József ezalatt hol vaskezű direktor, hol tamáskodó színész, esetleg a politikai elitnek gerinc nélkül behajoló mamelukvezető (khm, khm), de mindvégig elegáns és nagystílű, rutinos és pontos. Szerepe szerint szakmailag kikezdhetetlen, s régi motorosként a botrányból is sikert kovácsol, ha már a társulat nyakára hozta minden bajok legfőbb okozóját. Akit Takács Géza formál kellően neurotikus, ám egyben fölényes, a vidéki színilétet mélyen lenéző rendezőt, aki a legújabb elméletekkel, s színháztörténeti tudománnyal felvértezve indul harcba a megkövesedett szokások ellen. Meztélábas, különféle légző- és formagyakorlatokra, ugrabugrálásra kötelezett színészei mozgáspróbája kapcsán pedig arra gondol az ember, vajon látta-e a darabot a Nemzeti új direktora... A hasonlóság Nyári Oszkár deresedő halántékú táncos komikusánál is megjelenik, csak éppen nem egy egyén, hanem a minden közösségben felbukkanó, s saját egzisztenciáját féltve mindenáron kompromisszumkereső alak személyében.

A férfi négyesfogat diktálta iramot a hölgyek közül csak Csapó Virág tudja átvenni, aki az életszerűen alakított helyi csillag imázsától jut el a bosszúért lihegő, ármánykodó, pletykafészek asszony ördög által is félt alakjáig. Grisnik Petra viszont nem eléggé meggyőző ambiciózus, ám kevéssé tehetséges ifjú színésznőként, túlságosan is drámai szende, s a családi házaspárbajt, a férj-feleség összevetést is elveszíti Sarkadi Kiss Jánossal szemben. Vele ellentétben Szula László – Szarka elvtárs a minisztériumból –, Lecső Péter – Bablyák, a szerelmes tűzoltó – és Hornung Gábor– ösztöndíjas csehszlovák íróbarát – viszont igazolják Sarkadi Kiss axiómává nemesedett gondolatát: Nincs kis szerep, csak kisfröccs... S ezt Hornung egy fergeteges – s eredeti cseh nyelvű – Lady Carnevallal igazolja, mely, ha nem is Karel Gott-i minőségű – a Zlaty slavíkot, az Arany Csalogányt amúgy sem lehet csak úgy elhomályosítani... –, de arra mindenesetre elég, hogy kitörjön egy tömegverekedés.

A végén pedig a vastaps, mely ezúttal nem csak megszokásból szólt.

Megosztás: