A riff.hu a Firkin szülinapi buliról

Tudom, én voltam! Igen, áprilisban tudósítottam az „őrült” ír-magyar Firkin egyik vidéki bulijáról. Azt is tudom, hogy nem szokás ennyire szűk idő-intervallumban újabb koncertbeszámolóra ragadtatnia magát az embernek, de ez volt a szabályerősítő kivétel, amiről ÍRni muszáj, minden körülmények között!

Az idén, szeptemberben 4 éves a Firkin! Ez az esemény önmagában nem feltétlenül különleges. Ennyi idő a legtöbb magyar amatőr zenekar életében a kvázi óvodás kort jelenti. Az önfeledt játékot többnyire önmaguk örömére, szórakoztatására. A komolyabb „gyerkőcök” azonban a stúdiózás iskoláit járják ilyenkor, esetleg belekeverednek a lemezkiadás útvesztőibe. De hogy akármelyikük ekkorra a világszínvonalat tapossa? Fehér holló-ritkaságú. Márpedig, akár hiszitek, akár sem, a Firkin esetében erről beszélhetünk! Remélhetőleg hamarosan kézzel fogható bizonyíték áll rendelkezésre a fenti állításom alátámasztására, mégpedig DVD-formátumban. Szóval, születésnapi buli volt a javából: abból a furcsa fajtából, amikor az ünnepelt nem kap, hanem ad ajándékot! Hogyan is kezdődött?

Némi csúszással, amit bízvást betudhatunk az alkalom felfokozta izgalomnak, készülődésnek.

Kárpótolva a lassan, de biztosan gyülekező közönséget, az Erin nevű ír(magyar) sztepp-tánccsoport állt színpadra, a tradicionális ír zenei vonulatot képviselő Éirí kíséretében. Képzeljétek: hárfa is tartozik náluk a hangszerarzenálba. (Az azt megszólaltató „nimfa” szépségéról is mesélnék, ha nem állna mögém a „zasszony” percenként.) Nem titok: az Erin kicsit az október 5-i önálló estjét is promótálta. Néha különös módon (mert ki látott eddig bárkiket is asztalnál ülve táncolni egyébként?), máskor a szó szoros értelmében tündéri, a legtöbbször virtuóz módon. Örömzene, örömtánc! Kell több ráhangoldódni a Firkin szülinapi bulijára?

Netán egy kis LochNesz? Talán! Mert bizony, eléggé punkusra vették a figurát az alapjában véve ír (típusú) muzsikájukkal, de a (skót) dudaszó sokat dobott a produkciójukon.

És a Firkin.

Kigyúltak a színes színpadi fények, és beindultak a kamerák a DVD-felvételhez. (A saját, hiányos technikai lehetőségeim következtében a Firkin-fotók nem a Barba Negrában készültek.) Meg a zenekar is beindult, naná, egy hosszú, alapos instrumentális intróval! Az első énekelt nóta egy életerős Borfohász volt Barna tolmácsolásában (sörkori nevén Beer Almighty, elvégre a klasszikus ír sör atyja, Arthur Guinness születésnapjáról sem feledkezhettünk meg). Ha már a klasszikusoknál tartunk: a minden értelemben annak számító nóta, a Whiskey In The Jar egyfajta jeladásnak bizonyult az „írület” beindulásához! A Seven Deadly Sins közben már elképesztő pörgés, miközben vörösben izzik a felforrósodott színpad, akár a kövácsoláshoz előkészített acél.

Nincs egy pillanatnyi megállás sem! A Rocky Road The Dublin alatt mindenki maximum felett teljesít a színpadon. (Hogy' csinálják?) Egyébként egészen érdekes az a mód, amiképp a Firkin csapatként funkcionál. Nem véletlenül használtam a „csapat” szót! Úgy tűnik, ebben a zenekarban nincsenek sztárok. Nincs egy vagy két ember, aki a hátán vinné a produkciót, nincs, aki percekig virgázna. A hangszeres muzsikusok a rövidke, ám mérnöki pontossággal összarakott szólamaikat mérnöki pontossággal játszák el, de éppen akkora érzelmi töltéssel, amekkorát az adott szám vagy az adott helyzet megkíván. Mindez azt eredményezi, hogy ha netán személycsere következne be valaha, a zenekar nem lenne az, ami most. De mért is következne be személycsere, amikor a Firkin ma jobb, mint valaha?

Vezet majd a szél – éneklik, hiszen a koncert folytatódik persze, de egy csepp líra nem ok náluk a pihenésre. Pillanatnyi befelé fordulásra a közönség részéről, arra talán. A Galway Races közben megint együtt robbanva alkotnak maradandót. A Rebels Of The Sacred Heart köben a fuvolás PJ és a hegedűs Lili helycserés támadással operál. A helyzet és a felfokozott hangulat egyébként változatlan. A Wild Rover mint tudjuk, szintén ír megasláger – utánozhatatlan, szinte utolérhetetlenül magas nívójú előadásban. Ahogyan még sohasem hallottam, sem tőlük, sem a legnagyobbaktól, vagy legismertebb ír típusú zenekaroktól, pedig aki ebben a körben él és mozog, mindenki eljátssza ezt.

Utólag kiderült: ez a nóta egy zenei blokk végét jelentette, hiszen színre lépett az est egyik vendége, az ír születésű, Magyarországon élő Jamie Winchester. A zenekar jó része pedig pihenőre vonult, a főnök, Péter János kivételével. Duóban maradtak hát, miközben Jamie énekelt valami szépet. Utána pedig még szebbet énekelt, gitározott és varázsolt az immár teljes létszámú zenekar kíséretében, mégpedig a Dropkick Murphys által világhíressé lett Fields Of Athenry című dalt, naná, hogy új értelmezésben.

A Beggarman bekonferálását követően Barna fogta magát, kiugrott a közönség közé, és kalapozott frankón, ahogyan az egy rongyos koldushoz illik. Meggazdagodni azonban nem érkezett, mert – milyen a sors – hamarosan énekelnie kellett szegénynek! Az Eileen Og már Jamie nélkül szólt, viszont új lendülettel! A Kék volt az égbolt címe egyszerű szövegű dalocskát ígér – de nem a Firkinnél! Ott az kreatívan és áttételesen szellemes! És, Firkin-koncerten nincs ám olyan, hogy buli közben elengednék a nézőket egy pillanatra is, sört venni, például. Mert a Lord Of The Dance jött, tessék! Ugrálni nem szabad, hanem kötelező! Lehet ezt a dalt felpörgetni a két évvel ezelőtti tempóhoz képest? Hát, hogy a fenébe' ne!

Következett az a nóta, amit ezen az estén immár harmadszor hallhattunk, a Drunken Sailor Song! Nos, ez a részeg tengerész jól pofán verte az összes többit, hogy hadd nyeljék a bagót! (Rejtő Jenő után szabadon.) Firkin a csúcson – mondanám, de hát a sörös hordó inkább hengerre emlékeztet, és telt állapotában egyenesen lehengerlő! Ezek után egy új nótát is elfújhatott a csapat, amelyet tán a mai idők ihlettek: Parasites Lust a címe, amit szándékosan nem fordítok le. Annyit azonban hozzáteszek, hogy semmiképp sem lóg ki idősebb testvérei közül! Utána Barna egy szál maga bizonyult Rettenthetetlennek: a cappella nyomta el a dalt, mintegy újabb „korszakhatárt“ jelezve a koncerten.

A Magyar Állami Népi együttes prímása, Pál István 'Szalonna' szállt be hová máshová, mint a Hetedhét székely felülmúlhatatlan szintű és sajátos humorú előadásába! (Hát nem érdekes? Két vendége volt a Firkinnek ezen az estén: az egyik nagyon ír, a másik nagyon magyar – a szó jó értelmében véve!) Jó(/Keep On DrinkingJó/Keep On Drinking) – a közönséget is minősíthette ezzel a zenekar, és fordítva is persze, Szalonnával megbolondítva, vacsora helyett! És a só folytatódott, teljesen felpaprikázva: Whup Jamboree, majd Tobacco Island! Kvázi külön műsort képezett a zenekar tagjainak bemutatása, hiszen néhány másodpercbe sűrítve mindenki tudása legjavát adhatta. A dobos Ese például, bónuszként elénekelte a Volt nékem szeretőm című gyönyörűséges magyar népdalt. Mi más következhetett, a közönséget el nem altatva, mint a Drunken Lullabies, majd pedig a Firkinful Of Beer, hiszen nincs az a nedves torok, amin ne tudna még lecsorogni néhány korty söröcske. Mi kéne még más?

„Pálnka, pálinka“ adta meg a választ a közönség, ütemesen skandálva kérve a ráadást. És mert szépen kérte, megkapta: Igyunk pálinkát! - énekelték a srácok a színpadon az angolul már elhangzott viszkis slágert magyar szöveggel és magyar szívvel, magyar Szalonnával. Felhangzott még Devils Dance Floor, majd Jamie-vel és Barnával fenékig kellett hogy ürítsük a Búcsúpoharat. (Előbbi persze egy egész Parting Glass-t köszöntött ránk.)

Ha nem készülne arről az estéről DVD, akkor is azt mondanám, hogy feledhetetlen buli részese lehettem, hiszen (amint fentebb jeleztem) a Firkin az eddig eltelt négy éve alatt világszínvonalú bandává nőtte ki magát. Így, ha sikerültek a felvételek, nem csak kontrollálni lehet majd, amit most leírtam, hanem magát a DVD-t lehet eltenni a „felejthetelen“ kategóriába sorolt kiadványok közé.

olasz

FACEBOOK TWITTER TUMBLR PINTEREST

Browse Categories