Keselyűk a klozet körül

Tasnádi István: Finito
2012.04.28., szombat 17:58

Blondin Gáspár besokallt. Az eseménytelen egyformaságból lett elege. S mert nadrágszíját nem szoríthatja végtelenségig, az elbocsátott negyvenes hentes úgy dönt, fürdőköpenye övét tekeri nyaka köré. Vass Norbert kritikája.

Mielőtt Blondin Gáspár elbúcsúzna a bűzös élettől, egy budiban ejti túszul magát. Amíg trónol, kiszagolják páran, hogy a végzete új kezdetet jelenthet: figyelmet a falunak, címlapot a celebnek, örökséget az özvegynek, milliós nézettséget a médiagurunak. És abban bízva, hogy a halálra szánt áldozat – már elnézést, de – kihúzza őket a szarból, készséges keselyűkként a klozet körül kezdenek körözni.

Végignézhetjük, ahogy az összeverődött jómadarak, füle hallatára alkusznak a bezárkózott élőhalottra, a legfontosabb dolgok azonban belül történnek. Mármint a fadeszkákon túl. Tasnádi István Finito című darabja nemcsak a saját bőrét vásárra vivő hentes groteszkbe hajló magántörténete, hanem a körötte döglégyként dongó, betoji bagázs tragikomédiája is. S mint ilyen, friss és csípős társadalomszatíra. Mindünket tetemre hív.

Blondin maga választja a bezárkózást, a posványos levegő helyett a pottyantóst. És ettől kezdve – erre Göttinger Pál rendezése rá is játszik – a főhős élete szűk terekbe szorul. Klotyóból a kádba, aztán a koporsóba. Erre a forgatókönyvre számít legalábbis minden szereplő, az élőben közvetített harakiri ugyanis sokak életét tenné rendbe. Csakhogy Blondin feleszmél. A kádban utolsó kenet helyett újrakeresztelkedik, de mire visszatér az életkedve, környezete már döntött felőle.

Hangozzon bár elsőre blaszfémiának, a Finito mégiscsak felkínálja, hogy egyfajta profán messiástörténetként értelmezzük. Főhősét elvégre nem ismerik fel, és – saját önzőségük miatt – övéi veszejtik el. A kancsal utolsó vacsora-jelenetben a polgármester ki is mondja, hogy Gáspár a környék megváltója. Aki, ha magától nem lesz áldozat, hát el kell tenni láb alól. Az ex-böllért végül felesége döfi le.

A Finito, végtére is pontos tükre a média által átszőtt, gondokkal teli, keserédes mindennapjainknak. Felismerjük benne magunkat, és saját kicsinyességünkön tulajdonképpen jól is szórakozunk.

Az előadás elsőszámú kihívása véleményem szerint a mozdulatlanság meghaladása, a mozgásba hozás. A színpad négyszögletesek – a budi, az ajtók, az ablakkeretek, a csempe, az asztalok, a szerződési papírok, a kád, a koporsó – uralta steril tér, a motivációk ráadásul ugyancsak egy négyszögletes – tudniillik a sírkő – elkészültét siettetik. A lendületet kezdetben a rímekbe szedett szöveg lassítja, és ez köti gúzsba a kibontakozást is. Idő kell hozzá – majd’ egy felvonásnyi –, mire a szereplők szabadulni tudnak az itt-ott találó, máshol frédiésbéni-párbeszédekre emlékeztető nyelvezet szorításából. Szó, mi szó: az összecsengések akasztják a cselekményt.

A Moliére-hommage-nak szánt műpátosz dermesztette színpadot az eltalált zenés és táncos betétek, a beszédes taglejtések, a sokat sejtető, finom gesztusok olvasztják fel. A nyelvi szinthez meg Grisnik Petra hírolvasó-pukkasztó hangsúlyozása és tagolása ad új színt. Összességében – és ez a játszók és a rendező közös érdeme – az előadás nemnyelvi része el tudja oldozni a beszélt réteg kötöttségeit, noha ennek helyenként a tempó látja kárát.

A színészek apró gesztusai viszont sokatmondók. A Blondint játszó Kelemen József szinte szótlanul alakul durcás kiskamaszból elszánt kamikazévé, a halál torkában az élet császárává. Bár a reteszt sokszor magára húzza, végig jelen, végig középpontban van.

Nem kisebb amplitúdót jár be Blondinnéként Varga Zsuzsa, aki először pajkos csábító, majd fojtott dühű fúria, kacér víg özvegy, hogy végül hidegvérű gyilkossá váljék. Kaszás Gergő lubickol a fennkölt pozőrség álcáját felöltő jelentéktelen költő-forradalmár szúette-zakós szerepében, és Szikszai Rémusznak is jól áll a kétszínű-felöltős showman kétszínű figurája.

A Finito, végtére is pontos tükre a média által átszőtt, gondokkal teli, keserédes mindennapjainknak. Felismerjük benne magunkat, és saját kicsinyességünkön tulajdonképpen jól is szórakozunk. De azért halálra röhögni nem fogjuk magunkat.

Szerző: Vass Norbert
Megosztás: