Van, amit még nem mondtam el

(Szabadesés próbanapló 6. – október 12.)

Mennyi idő kell egy világ megteremtéséhez? Van, akinek elég hét nap is, másoknak kell hozzá hét hét. És mennyi idő romba dönteni egy világot? Mostanában szép számmal akad rá példa, hogy ahhoz elég egyetlen pillanat is, és még különösebb tehetség sem szükségeltetik hozzá, bárkinek könnyedén sikerülhet. Göttinger Pali világteremtési folyamatának passzív, ámde ezzel együtt is szerencsés szemlélőjeként semmi sem ment meg attól, hogy ítélkezzem. Ezúttal azonban nem az előadásról, hanem majd a közönségről. 

Október 12., szerda, 18 óra 02 perc. Szinte minden a helyén, a majdnem végleges formájában. Épp csak a nézőtér üres, azaz magamat is beleértve, páran már ülnek itt, a széksorok legtávolabbi pontjain, jó messze egymástól. Javarészt színházi dolgozók, és akik nem, azok is számon vannak tartva, az ügyelő feljegyzi a nevüket gondosan egy lapra, úgyhogy már rend is van. A lélek, az meg majd lesz fél óra múlva, amikor végre tényleg elkezdődik a próba. 

Szoták Andrea valaminek keresi a helyét. Ahhoz fordul segítségért, aki mindet tud, ám az ügyelő csak ennyit mond: „Most találd ki hol legyen, mert mindig ott lesz.” Pali persze egyből lecsapja a magas labdát: „És azt is most mondd meg, ha esetleg szerepet szeretnél változtatni.” A hangulat tehát a megszokott, így az sem vált ki őrjöngést senkiből, hogy az előadás kezdetén a videó bejátszásnál el van csúszva a hang. 

„Mi történik? Mi ez, amit most látunk?” - néz hátra Pali kérdőn a technikusokra. A reggeli próbán még minden rendbe volt, de kiderül, ez már nem az a felvétel. „Nem tudom, ezt a filmet még nem láttam.” – dübörög a messzeségből egy hang. Göttinger Palin azért már nyomokban látható a feszültség: „Akkor lehetne, hogy a reggeli filmet adjuk be?” És közben azért egy kis dörgedelem is belefér a felelős irányába, aki nincs jelen, de hát három nap múlva bemutató, a rendezői idegállapot még így is példásnak mondható. 

A kellékek és a jelmezek is a végleges állapotot tükrözik. Bár Ilyés Róbert jókat derül, amikor Laurence atyaként a reverendája alól kilátszik a munkásnadrágja, de nincs mese, alatta kell maradnia, nem lesz idő a két jelenet között levenni, majd csak lesz valahogy. Nem sokkal később újabb röhögésre ad okot amikor „penészemberként” a ház pincéjét beborító gombafajtát keresi egy könyvben. Nagy Dénes kamerája kíméletlenül a lapokra irányul, amelyeken éppen egy női alak látható népviseletben. „Na, szép lesz, ha ezt mutatjuk meg a Serpula lacrymas helyett.” – poénkodik Ilyés Robi Kálid Artúrral egyetemben. 

Újra és újra átrágják magukat néhány problémásabb részen, többször elhangzik valaki szájából, hogy de ezt én akkor is meg akarom csinálni. Magamnak, teszi hozzá. Tíz óra jócskán elmúlik, mire Kálid Artúr végre azt kérdezi: „Ennyi? Kész vagyok? Végeztünk?”, és nézzük a vetítővásznon a kimerevített mosolygó arcát. Összesen féloldalnyit, ha jegyzeteltem, de ez nem baj, azt jelzi, hogy fontosabb volt nézni, mint bármit is írni.  

Október 14., péntek, 18 óra 38 perc. A főpróba előtt 22 perccel egyrészt végképp belátom, hogy el fogok késni, hiszen még mindig a próbanaplót írom, másrészt emésztem magam, hogy ennek nem lehet így vége. Az elmúlás miatt érzett melankólia, ez a lábamhoz egyre közelebb kúszó alattomos hiányérzet, bár próbálnám elrugdalni, de feltartóztathatatlanul közelít, és nem, egyáltalán nem vigasztal, hogy ez a feladat befejeződik. Vajon ha lesz egy apró tévesztés, az illető túl tud majd lendülni rajta? A kijelölt pontig lesz húzva a függöny az adott pillanatban? A nézők látják majd mindezt? Értékelik majd benne, mögötte a munkát, az időt, az energiát? Vagy inkább az a jó, ha mindezeket észre sem veszik, csak belefeledkeznek az egészbe, és ők is átélik majd az önmagukba zuhanás felszabadító érzését a főszereplővel együtt? És én mennyivel többet nézem majd az ő arcukat Kálid Artúré helyett?

Rengeteg kérdés maradt bennem, de azt hiszem ez már csak így szokott lenni. Valaki búcsúzik, valaki pedig majd érkezik a helyére, és ha belegondolunk, ez egészen megnyugtató. 

Mármint, hogy ez a vége. 

Mindenkinek.

Sós Eszter
Megosztás: