Péteri Lóránt a Párkákról az Élet és Irodalomban

Élet és Irodalom LV. évfolyam 5. szám, 2011. február 4.



(Dinyés Dániel-Szabó Borbála: Párkák - Bárka Színház; A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának hangversenye - Magyar Állami Operaház, január 24.)



A múltkoriban az Operettszínház produkciója arra kényszerített, hogy az „olyan, mintha", illetve az „az, és mégsem az" problematikájával gyötörjük az Olvasót és magunkat. Az Operettszínház kísérlete, mint láttuk, legalábbis kétes eredményre vezetett. Jólesik ezután egy olyan előadással foglalkozni, amely éppen az, aminek látszik s aminek szánták. A Bárka Színházat belülről ismerő Szabó Borbála és Dinyés Dániel meseoperát írt erre a színpadra és ezekre a színészekre. Meseoperát, mely gyerekeknek szól, de mivel a gyerekeket felnőttek viszik színházba, szól a felnőtteknek is. És akkor e ponton foglaljunk is gyorsan állást a Párkákat övező diskurzus két kérdésében. Igen: én is úgy gondolom, hogy a cselekmény már-már célirányt vesztő szertelensége az első felvonásban és a happy ending ironikus-szkeptikus tálalása a második felvonás végén jelenthet némi kihívást a gyerekeknek. És ugyanakkor nem: nem gondolom, hogy a párkapcsolatok mulandóságának, hovatovább csereszabatosságának zenés színpadi sugallata zavart keltene az elvált nagyszülők unokáinak nemzedékében. Szabó Borbála szövegkönyve (kiforgatott) antik mitologémákból, illetve a kicsikre és a nagyokra egyaránt rákacsintó nyelvi játékokból, a szónoki és a hétköznapi nyelv közvetlen egymás mellé rendeléséből építkezik („Mondd a tanulságot! De személyre lebontva!" - veti oda Héra Hédike Zeusz Zoli bácsinak a fináléban). Dinyés Dániel gyerekember-szabásúra igazított fennkölt és populáris stílusok sokaságából, emlékeztető motívumok visszatéréseiből emel tetszetős zenedramaturgiai házikót. Vezénylete alatt árnyaltan és sokszínűen játszanak a kamarazenekar igazán nagyszerű tagjai, s így kitűnnek az invenciózus és választékos hangszerelés szépségei. Menny, alvilág és földi lét szintjeit mászóka s felfújható csúszda köti össze a színpadon; maga az alvilág pedig nem más - oh, ördögi irónia -, mint a legújabb kori gyermekmegőrzők elmaradhatatlan kelléke, vagyis a színes műanyag gömbökkel feltöltött medence (díszlet: Csík György). És míg a sors fonalát a párkák, vagyis Klárika (Varjú Olga), Lenke (Varga Anikó) és Andika (Spolarics Andrea) szövik, addig a színpadi akciókét Göttiner Pál - s teszik ezt mindnyájan igen szórakoztatóan.

De ne szóljon minden a szórakozásról: a színházi operaelőadás után most fordítsuk figyelmünket az operaházi koncert felé. Az igazat megvallva nem hittem volna, hogy az elmúlt harminc-negyven év megannyi drámai, felforgató, izgalmas és energikus előadása után így is el lehet játszani Mozart Nagy g-moll szimfóniáját. A szent és tiszteletre méltó dögunalom jegyében, végsőkig enerváltan, velejéig avítt szépelgés közepette. A darmstadti születésű Michael Boder, a barcelonai Teatro Liceu főzeneigazgatója vezényelte a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát. Biedermeier érzelmesség lengte be az első tételt, de ráadásul az a fajta, amiben sem a karmester, sem a zenekar, sem pedig a hallgatóság nem hisz. Hajóvonták találkozása tilos - erről szólt most a lassú tétel, melyben máskor rejtelmes-fenséges beavatási szertartást, operai ombra-jelenetet vélünk felfedezni. A menüett egy medve cammogását idézte - méghozzá egy benyugtatózott öreg medvéét. A kérdés, hogy a finálé elhangzik‑e egyáltalán, ekkorra már egészen közömbösnek tűnt, s a jelentéktelenség sűrű ködébe burkolózó, szürke és szenvtelen előadás nem is cáfolt rá előérzeteinkre. Ha valamit értékelhettünk az előadás során, hát a Mozart által előírt ismétlések jó részének elhagyását feltétlenül - pedig ezt a gyakorlatot normális körülmények között tréflinek tartjuk, hivatalból kárhoztatjuk. Gyér és fagyos taps után a szünetben ki-ki mérlegelhette, hogy mit is kezd a félig már elrontott estéjével. Megfogyatkozott közönség előtt és a koncentráció mérsékletét finoman jelző köhögési rohamok, zsöllyei szék-felcsapódások mellett folytatódott a hangverseny. Ami a zenekart és a karmestert illeti, ők nagyjából azt nyújtották Mahler nyolc és feledik szimfóniájában (Dal a Földről), amit az előzmények után várni lehetett. A hangzás pasztelles átlagolását, gyakori elmismásolását a sűrűbb szövésű, összetettebb szakaszokban, s néhány karakteresebb gesztust (pl. patetikus lassítást) a könnyebben áttekinthető anyagoknál. Igazságtalanság lenne ugyanakkor nem említeni néhány derekas és inspirálóbb közeget érdemlő komoly szólót, mint amilyen az első oboistáé volt az őt különösen sok és kiemelt játszanivalóval ellátó utolsó tételben. Nem állíthatnám, hogy a két énekes - a Wiedemann Bernadett megbetegedése miatt beugró Komlósi Ildikó, illetve Fekete Attila - hangszíne és énekesi alkata igazán közel állna Mahler e művének merengő, melankolikus és meditatív szelleméhez. Ugyanakkor nagyra értékeltem Fekete Attila hallható törekvését az átlényegülésre, a nem operai éneklésre. A heroikus pátosz elől a bensőség puhább megszólalásai és a keserűség meg a játékosság staccatói felé menekült. Komlósi Ildikó, akinek érdemeit és jelentőségét itt talán nem kell általánosságban hangsúlyozni, ezúttal csalódást okozott. Éneklésében túlságosan is előtérbe tolakodott a technika, látványossá vált az egyes hangok megformálása. Hiányérzetünk pedig nem csak a hangszín egységét illetően támadt, de különösképpen a beszédszerű, kifejező gesztusok iránt. Félreértésnek tűnt A búcsú című tétel puritán recitativóit hömpölygő-vibráló hangfolyamként értelmezni. Ceterum censeo, semmi sem utalt arra, hogy az eredeti tervek szerint ez a koncert a 2010/11-es Erkel-Mahler-év záróprogramja lett volna; arra pedig - természetesen - végképp nem, hogy a hangversennyel az Operaház azóta leköszönt vezető karmestere, Fischer Ádám tisztelgett volna a Ház egykori igazgatója, Mahler előtt, osztrák és német vendégénekesek társaságában.

FACEBOOK TWITTER TUMBLR PINTEREST

Browse Categories